Mikor halhatatlan a színész?

– „Minőségi tanúsítványnak” nevezte a Kossuth-díjat…
– De akár életműdíjnak is felfogható. S úgy tűnik, ezt a közönség sem gondolja másként. Elképesztő élményben volt részem a minap: zsúfolt ház előtt ment a Vígszínházban az Egy csók és más semmi, amiben egy kisebb szerepet alakítok. Az előadás végén, a tapsrendben állva ünnepeltek a nézők. Erre azért nem számítottam.

– „Groteszk, ironikus karakterek fanyar humorral és kivételes művészi erővel történő megformálásáért” – olvasható egyebek közt az indoklásban. Hájjal kenegetik, amikor ilyeneket hall?
– Sok igazság van a megfogalmazásban. Miután felfigyeltek erre a készségemre, többnyire ilyen szerepekkel halmoztak el. Egy kicsit mintha be is skatulyáztak volna. A komolyabb darabok karakterszerepeinek kiosztásakor rám kevesebbszer gondolnak.

– Nem merik önt felléptetni egy drámában?
– Valószínűleg félnek attól, hogy „tönkreteszem” az előadást. De ez súlyos tévedés! Ha a III. Richárd alatt egyetlenegyszer sem lehet nevetni, akkor azt piszok rosszul játsszák, és a rendezéssel is nagy bajok vannak.

– Sokan úgy gondolják, hogy önhöz a vígjáték jobban passzol.
– Valóban, néhány szerepemet csípőből eltalálták. Viszont Molière remekműve, a Képzelt beteg esetében már az elején megmondták, hogy hat előadást sem fog megérni. Óriási szakmai tévedés volt, hiszen túlvagyunk a kétszázadik előadáson, tizenkét éve tartjuk műsoron. Én az elején „bemértem” a közönséget, kipróbáltam néhány trükköt, végül csak kialakult a szerep.

– Sok múlik a színészen is?
– Mi az, hogy „is”?! Minden a színészen múlik! Nem értem azokat, akik a rendezői munkára esküsznek. Ha egy jó rendezővel kerül össze az ember, akkor mázlista, de sajnos a tapasztalat azt mutatja, hogy jó rendezőből kevés van.

– Meg tudja számolni a két kezén?
– Hogyne. A legfontosabb az lenne, hogy a színészek szerepet próbáljanak és játsszanak, ne pedig rendezői elképzeléseknek és kitalációknak kelljen megfelelniük. Jó előadás csak akkor jöhet létre, ha a színészek pontosan tudják, hogy mi a dolguk, és élvezik is a játékot. A napokban emlékeztek meg valamelyik tévécsatornán Dayka Margitról. Hozzá mérhető tehetség manapság nemigen létezik. Vitathatatlanul nagy színésznő volt, és olyan korszakban élt, amikor a rendezők nem akartak mást kihozni egy darabból, mint amiről eredetileg szól.

– Szerencsésnek tartja magát, hogy ismert néhány legendás művészt?
– Főiskolai gyakorlatosként a Thália Színházban összehozott a sors az imént említett Dayka Margittal, aki az előadások előtt leginkább Kovács Károllyal (a művésznő első férjével – a szerk.) kávézgatott, csak messziről mertem őket csodálni. A Vígszínház társalgójában Páger Antalnak volt egy fotelja, amibe tiszteletből nem ült bele senki. Elképzelhetetlennek tartom, hogy ma ilyesmi előfordulna.

– Sőt a fiatal színészek némelyike azt sem tudja, ki volt Páger Antal vagy Bessenyei Ferenc!
– Megdöbbentő. Erről eszembe jut a következő történet. A Nagyvizit című darabban Badarit játszottam vendégként a Madách Színház kamaratermében. Ebben a szerepben hajdanán Bill bácsi, vagyis Bilicsi Tivadar brillírozott a Pesti Színházban. Közvetlenül az előadása előtt ezt írta egy cetlire: „A színész csak akkor lehetne halhatatlan, ha a közönség is az lenne.” Ezt a papírdarabkát eltette, amivel egyik lánya ajándékozott meg a premieremen.

– Bilicsi kimondta az igazságot.
– Persze. De én annak örülnék, ha legalább a színészek őriznék egymás között a régiek emlékét. Minden bizonnyal bennünket is el fognak majd felejteni.

– Önről mit gondolhatnak a fiatalok?
– Úgy vettem észre, hogy fenntartás nélkül szeretnek. Épp a napokban mondta valaki: Revi, téged a fiatal és az idősebb korosztály is egyformán kedvel. Nem tudom, hogy ezt mivel értem el. Talán adottság kérdése. Nem szoktam senkit sem bántani, igyekszem mindenkivel jó viszonyban lenni.

– Ebben vidám természete is segíti?
– Az én humorom helyzethez kötődik, önállóan nem tudok viccelődni. Nem szeretek középpontban lenni. Társaságban is inkább afféle kontrahumorú ember vagyok, kiforgatom mások megjegyzéseit, felnagyítom rossz tulajdonságaikat. Színpadon pedig – ellentétben sok színésszel – a játékommal nevettetem a közönséget. Vígjátékban az nem elég, hogy csak a poénokon szórakozzanak az emberek. Ebben a depresszióval teli világban egy remekül sikerült darab vagy egy kiugró tehetségű színész akár gyógyítólag is hathat a nézőre, legalább arra a két és fél órára senkinek sem kell bevennie antidepresszánst.

– Gyógyszerre önnek sincs szüksége, ellenben nem ártana jobban vigyázni az egészségére, hiszen rettentően leterhelt!
– Ebben van némi igazság, hiszen már kedvenc időtöltésemre, a horgászatra sem jut időm. Hosszabb ideje elhalmoznak jobbnál jobb feladatokkal. Az utóbbi másfél évben a Ruttkai Éva-emlékgyűrűtől a Hegedűs Gyula-díjon át az Ajtai Andor-díjig az összes kiosztható elismerést nekem ítélte a társulat, sőt még a Vígszínház második legtöbbet játszó színésze is én lettem. De a szervezetem már jelez: a túlterheltség miatt fáradékonyabb vagyok, és elkezdtem rohamosan fogyni. Március végén leszek 63 esztendős, éppen itt az ideje, hogy lassítsak a tempón.

– Mindazonáltal bámulatos a munkabírása. Annak idején Kaposvárott tíz darabból tízben foglalkoztatták.
– Ascher Tamásnak megígértem, hogy főiskola után oda szerződöm. De már utolsó évesként meghívott a Műveltség netovábbja című darab egyik szerepére, amivel lényegében Vajda Lászlót kellett mentesítenem a terhek alól, aki akkoriban le sem jött a színpadról. Azon a nyáron kezdtem el próbálni a Vígszínházban a Vízkereszt, vagy amit akartok Shakespeare-darabot, melyben Vajda is benne volt, és a feledhetetlen alakítást nyújtó Őze Lajos. Nos, ilyen előzmények után Zsámbéki Gábor azt ígérte, négy-öt szereppel vár, ehhez képest az évad mind a tíz darabjába betett. A tizedik egy zenés darab volt, de azt már nem bírtam volna erővel. Megkértem a korrepetítort, mondja azt, hogy a kívánatos hangmagasságot én soha nem fogom megütni, így hívtak helyettem egy vendégművészt.

– És azóta sincs megállás!
– Tényleg nincs. Még most is sokfelé hívnak, de tudok nemet mondani. Előfordult, hogy saját színházamban adtam vissza szerepet. Például a Rómeó és Júlia Lőrinc barátját, ami azért nem akármilyen kihívás lett volna, a világon nincs színész, aki ezt ne akarná magának. Mivel a szerződésemben benne van, hogy kötelességem a legjobb tudásom szerint eljátszani a rám osztott szerepeket, csípőből fel kellett volna mondaniuk, de még csak ki sem rúgtak.

– Beszéltünk már neves színészelődökről. Családjának múltja is érdekli?
– Egyik felmenőm, Reviczky Albert az Osztrák–Magyar Monarchia egyetlen magyar kancellárja volt, de egy év után továbbállt Firenzébe, a szárd királyság kancellárja lett élete végéig. Ott is temették el, sírját én is felkerestem. Rajta kívül számos különleges sorsú Reviczky volt, sokan Amerikában kötöttek ki, Reviczkyek Lapja címmel még saját újságot is megjelentetnek. Egyébként őseink 1272-ben kaptak nemesi oklevelet, Árva megyéből, a szlovák–lengyel határ széli Revisnyéről származnak, oda is elzarándokoltam már. Én Tatabányán születettem, sok emlék köt a városhoz.

– Szimpatikusnak tartom, hogy most is vidéken él.
– Így alakult. Harmadik házasságom után csak Kiskunlacházán tudtam egy romos vályogházat venni, ahová együtt költöztem az élettársammal, későbbi feleségemmel. Csodálatos fészket varázsolt belőle, ami nem véletlen, hiszen mesterfokú lakberendező, belsőépítész. Ráckevei otthonunk is az ő ízlését dicséri. Egyszer szeretnénk a saját elképzeléseink alapján felépíteni egy házat. Régebben sokat barkácsoltam, megvannak a szerszámaim, ha majd vége a színészetnek, újra előveszem őket.

– Miben segítenek a Kossuth-díjjal járó milliók?
– Nem nyúlok a pénzhez. Jó lesz tartaléknak.