Nincs pillanata a felfedezésnek

Kétszer kellett ékes angolsággal feltenni az izraeli Ada E. Yonathnak a kérdést, hogy jó tanuló volt-e az iskolában. Valószínűleg nem a szavakat nem értette, inkább azon lepődött meg, hogy miért pont ez érdekli a magyar középiskolásokat, akik állítólag felkészültek az ő életéből, és tudják, hogy mivel foglalkozik. Miért a hobbijairól kérdezik, mikor a világon ő ért a legjobban a krisztallográfiához – bármi legyen is az.

Nem könnyű a közvéleménynek eladni a tudományt, ez volt a legfőbb tanulsága a Szent-Györgyi Konferenciának. Már az előkészítés során világos lett, hogy a rendezvény tudományos belügy, amit – feltehetőleg a rá költött közpénz miatt – próbálnak mindenáron fogyaszthatóvá tenni a nagyközönség számára. Az erre irányuló próbálkozások közül a leginkább előremutatónak az tűnt, hogy versenyen kiválasztott középiskolás diákok fogják bemutatni a Nobel-díjasokat, ezután kérdéseket tesznek fel nekik, és ez majd inspirálja az ifjúságot, hogy tudóssá váljon.

Az elgondolásnak azonban volt egy apró hibája. „A ciklin […] funkciója mindig az, hogy a ciklinfüggő kinázokhoz hozzákötődve azokat katalitikusan aktiválja, így vesz részt a sejtciklus szabályozásában.” Ez egy rendkívül lebutított, laikusoknak szánt mondat a konferencia ismertetőjéből arról, mivel kell szöszmötölni azért, hogy valaki Nobel-díjat kapjon. Ehhez képest a diákok – akiket inkább a jó angol kiejtésük, mint ciklinügyi jártasságuk alapján válogathattak – ugyanazt a néhány kérdést tették fel más szavakkal minden egyes tudósnak. Mi a hobbija? (Fényképezek, főzök, a barátaimmal beszélgetek, a munkám a hobbim.) Miben változtatta meg az életét a Nobel-díj? (Semmiben, kicsit többet kell diákokkal beszélgetnem – sóhaj.) Mi volt a legnagyobb felfedezése az életében? (Amire a Nobel-díjat kaptam.) Mit csinálna, ha nem tudós lenne? (Mit tudom én.)

A rendezvényt részben az mentette meg, hogy némelyik Nobel-díjas fittyet hányt a kérdésekre, és saját stand-up számot adott elő. Robert Huber biokémikus arra a kérdésre, hogy mivel foglalkozna, ha nem lenne tudós, szépen elmesélte, hogy úgy tört be a tudományos életbe, hogy huszonévesen hibákat talált egy Nobel-díjas tudós kísérleteiben, és ezzel elő is mert hozakodni. Tim Hunt – aki szintén biokémikus és ciklinekben utazik – arra a kérdésre, hogy mik a tervei a jövőre nézve, azt mondta: nagyon szeretne életben maradni. Amikor nagy ritkán szakmai kérdés hangzott el, szinte senki nem értette, miről van szó, és azt kezdtük kívánni, bárcsak megint arról beszélnének a Föld legnagyobb elméi, hogyan nyeltek félre egy darab bárányhúst. És persze volt, amikor egy kérdés elevenbe talált: például az, amely a kutatások finanszírozására vonatkozott, és amelyre válaszul Tim Hunt azt mondta: a közgazdaságtan nem tudomány, mert a tudomány ellenőrizhető folyamatokkal dolgozik, míg a közgazdászok nem kontrollálnak semmit. A tudományos kutatás lottó, a Nobel-díj odaítélésében is van szerencsefaktor.

– Nincs olyan, hogy eléred a célt, és aztán pihensz a babérokon – mondta el Aaron Ciechanover biológus arra a kérdésre, hogy minek örült jobban: a felfedezésének vagy a Nobel-díjának. – A felfedezésnek nincsen pillanata, nincs olyan, hogy heuréka, most feltaláltam valamit. Ez egy folyamat, ez egy élet története. A cél nem a díj. Persze örül neki az ember, két napig fogadásokra jár, de a harmadik nap vissza kell menni a laborba dolgozni. A lényeg a természet titkainak felfedése.