Véres húsok

A színfalak mögé nézve a várost sokkal inkább formálják a világ minden tájáról újonnan érkező tömegek, mint saját, sok évszázados múltra visszatekintő történelmi kliséi.

Az igazi londoniak kihaltak – állítják jó néhányan, némi keserédes nosztalgiával, az Egyesült Királyság fővárosában. A számok felől közelítve van is némi alapja e kijelentésnek. Az elmúlt tíz évben a külföldön született, majd betelepült lakosainak száma elérte a 2,6 milliót, ami a Temze-parti nagyváros népességének bő egynegyede. A már jó ideje „őshonosnak” számító ír, indiai, jamaikai és bangladesi közösségek mellett új migránsok jelentek meg Nigériából, Szlovéniából, Ghánából, Vietnamból és Szomáliából.

A City fölött magánrepülőgépeiken orosz milliárdosok röpködnek, és változatlan vehemenciával szorgoskodnak a legnagyobb fociklubok felvásárlásával. No és rendre Kelet-Európából érkező, bőröndökkel, házi pálinkával és befőttesüvegekkel dugig tömött autók szegik meg a belvárosi övezetek behajtási tilalmát.

Akkor hát ki számít londoninak manapság? – teszik fel a kérdést a gyorsan változó összetételű populáció láttán az elvétve fellelhető helyiek, akik közül sokan még ma is azt vallják: londoninak csakis az tekinthető, aki az East Enden született. Vagy ha nem, legalább a metropolist övező M25-ös autópálya körgyűrűjén belülről látta meg az esőáztatta napvilágot. Persze akadnak olyanok is, akik e témában a kompromisszumra nagyobb hajlandóságot mutatnak. Ők úgy vélik, elég az is, ha valaki életének jelentős részét Londonban töltötte. Na de mennyi az annyi? Egy hónapnyi élménydús ott-tartózkodás már elég ahhoz, hogy az ember teljesen elfelejtse – legalábbis egy időre –, honnan jött?

Lehet persze hosszasan elmélkedni a londoniság tér- és időtényezőiről, két dolog azonban egészen biztos 2012-ben is: egy igazi londoni sohasem szurkolna a Manchester United csapatának, és egy igazi londoni soha, de soha nem enne akár csak egyetlen falatot sem olyan véres bifsztekből, amit West End-i Steakhouse-ban szolgálnak fel.