Vigyázzon magára, Ibolyka!

– Szükség van ennyi megasztárra és kiscsillagra?
– Ebben a pici országban nem akarnak elfogyni a tehetségek. Szerintem a televíziók nem tudnak leállni, és ez óriási hiba részükről. A múltkor léptettem a csatornákat és nyolc helyen találtam tehetségkutatót. Elhitetik a győztesekkel, hogy sztárok, még az ellen sem tiltakoznak, amikor művésznek szólítják őket. Pedig egy előadó, énekes attól válik művésszé, ha sokféle műfajban képes megmutatni magát, legyen az dzsessz, szving, soul vagy rock. És akkor a szakma, a színpad iránti alázatról még nem is beszéltem.

– Szépen hangzik, de ezek a versenyek nem erről szólnak!
– Ezt nekem mondod?! Az elejétől fogva tudom, csak a profit számít. Minél nagyobb a show, annál több a pénz. Az mindegy, hogy valaki tehetséges-e vagy sem, itt a bohócoknak nagyobb az esélyük. Nem jelentenek számomra konkurenciát, hiszen egymást szorítják ki a ringből. Tőlem távol áll ez a világ. Szerencsére megadatik, hogy színvonalas produkciókba hívnak. Ilyenkor rájövök, basszus, mennyi mindent kell még tanulnom.

– Mit például?
– Egy dalt el lehet hibátlanul énekelni, de ez önmagában kevés. A dalnak lelke van, amit életre kell kelteni. Az előadásmódon múlik, hogy sikerül-e. Belőlem ez ösztönösen jön, máskülönben megdöglenék a színpadon.

– Ezért nem lehet rákényszeríteni olyasmire, ami távol áll tőled?
– Soha nem mennék bele vállalhatatlan dolgokba. Már a megasztáros szereplésem idején sem értették az emberek, miért csinálom mindennek pont az ellenkezőjét. Hatalmas bakit követett el a csatorna, mikor megbízhatatlannak, kezelhetetlennek állított be, azóta sem tudom ezt helyrehozni. Pedig nem adtam rá okot, csupán az elveimhez és a minőséghez ragaszkodtam.

– Sosem akartak belőled dögös macát faragni?
– Dehogynem, csak ellenálltam. Nézd meg a legnagyobbakat, Pinket, Lady Gagát, Beyoncét, mindannyian kitartottak eredeti elképzeléseik mellett. Én szintén a nehezebb utat választottam, aminek azért nagy ára van. Mivel hosszú távra tervezem a pályámat, apránként haladok előre. Nem akarok a csapból is folyni, a médiát különben sem a szakmai életem érdekli. Néha szükségét látom a visszavonulásnak.

– Miből élsz a csöndesebb időszakokban?
– Akkor is vannak fellépéseim, ha nincs hangzavar körülöttem. Különben nekem nem fontos a pénz. Ha van, igyekszem beosztani, Anya (nem az édes-, hanem a nevelőanya megnevezése – a szerk.) erre tanított. Ha meg nincs, akkor sem esem kétségbe. Nekem nem kell szilikon¬mell, műköröm, nem járok szépségszalonba.

– Ezt még nem írta meg a bulvársajtó?
– Velük nem állok szóba, de ez nem okoz gondot nekik. Maguktól is kitalálnak rólam történeteket. Így aztán hiába védem tíz körömmel a magánéletem. Nem veszem fel a kesztyűt, de ha durván megtámadnak vagy valótlanságokat közölnek, azt elrendezi az ügyvédem, Ruttner György. Könyörgöm, a saját országomban hadd éljem már úgy az életemet, ahogyan nekem tetszik! Nem titkolom, hogy leszbikus vagyok, de ehhez senkinek semmi köze. Csak kevesen tudják elfogadni azt az egyenességet, egyszerűséget és őszinteséget, ami engem jellemez. Megijednek tőlem, megosztónak tartanak. Szeretnek és utálnak.

– Félreismernek?
– Engem a halálom után is a földbe fognak döngölni.

– Vagy égig magasztalnak. Hányan lettek holtukban hirtelen elismert nagyságok…
– Hidd el, velem nem így lesz. Itt a mancsom, fogadjunk! Nem érdekel, mit mondanak rólam az emberek. Az a fontos, hogy Anya szeressen. Egyik kezemen meg tudom számolni, hány barátom van, azok sem művészberkekből. Utálom a sznobságot, nem járok partikra. Egyszer valamilyen díjat kaptam, elmentem az átadóra, de hiába volt rajtam szakadt farmer, nem éreztem jól magam. Ráadásul véres húst adtak, stikában megkértem a pincért, hozzon nekem egy tojásrántottát.

– Nem hazudtoltad meg magad!
– Sosem játszom, ilyen vagyok. De néha elszakad a cérna. Mostanában túl sok minden történt velem, amit képtelen vagyok feldolgozni. Rengeteg fájdalom gyűlt össze bennem. Elárulom neked, pszichiáterhez járok, már gyógyszer is kell. Összeomlottam, fáradt, gyenge vagyok, nem tudok százszázalékosan teljesíteni. Gyomorfekélyem is van, nem érzek késztetést az evésre, bébiételekkel tartom fenn magam. Rövid idő alatt hatvannyolc kilóról ötvenkettőre fogytam le. Segítségre van szükségem. Amíg a doktornővel beszélgetek, végig bőgök és remegek.

– Igazságtalanul sok pofont kaptál már az élettől…
– Nekem soha nem volt könnyű, és még most is rugdosnak. Úgy látszik, ezt adta a sors. Harmincnégy évem alatt annyi mindent megéltem, hogy néha hatvanévesnek érzem magam. Nem én fogom megváltani a világot. Nagyravágyó álmaim sincsenek, csak azt akarom, hogy mindenki hagyjon békén, és hadd csináljam azt, amit én szeretnék. Ezután is kimondom, amit gondolok. Nem akarom hazugságban élni az életem. Vágod már?

– De még mennyire, Ibolya. Egyszer mesélted, hogy tizenhat éves voltál, amikor először átölelt valaki, hiányzott a szótáradból a szeretet szó.
– Csecsemőkoromban dobott el az anyám. Engem csak akkor fogtak kezükbe felnőttek, amikor tisztába tettek. Ha közelítettek felém, azt hittem, pofont kapok. Nem ismertem, milyen érzés, amikor átölelnek. Csodálkoznak az emberek, hogy bizalmatlanná váltam? Miért bízzak bárkiben is? Mosolyognom kéne? Rám igazán érvényes, hogy kiéneklem magamból a fájdalmat. Fellépéseimen látom az első sorokban ülőket, mikor elmorzsolják a könnyeiket. Én meg belül sírok. Nehogy azt hidd, hogy most nem fáj a lelkem, amint veled beszélgetek. Legszívesebben üvöltenék. De tartom magam, senki előtt nem mutatkozhatom összetörten. Jólesik, hogy sokan aggódnak értem. Még az utcán is megszólítanak: „Vigyázzon magára, Ibolyka.” Persze nem mindenki kedves hozzám.

– Bántanak a származásod miatt?
– Annak örülök!

– Jól hallom? Örülsz?
– Hogy a túróba ne örülnék! Tudod, milyen nagyszerű érzés példát mutatni a cigányságnak? Azzal, hogy idáig eljutottam, és hogy a pofonok ellenére még mindig létezem. De beszéljünk csak nyíltan a problémákról! Mindenki tisztában van vele, ha a romák bűncselekményt követnek el, nagyon megütik a bokájukat, miközben a nem romákat tisztára mossák. Unos-untalan beszélhetünk a bajokról, a cigányság felemelkedéséről, de addig nem történik semmi, amíg a roma szülőket nem sikerül meggyőzni, hogy engedjék a gyerekeiket iskolába járni. A felnőttek dolgozzanak, a fiatalok szerezzenek érettségit, diplomát. A meggyőzéshez, a szemléletváltozáshoz legalább tizenöt év kell; ha ennyi idő alatt nem sikerül, végleg beragadnak a mocsárba.

– Neked sikerült az álmaidat megvalósítani. Nem félsz attól, hogy egyszer csak felébredsz?
– Inkább attól rettegek, hogy hirtelen megöregszem. Az élet nagy úr, sok mindenre rákényszeríti az embert. Az állandó lemondás megnyomorít, egészen fiatalon fásulttá tesz. Találkoztam már olyan huszonévesekkel, akik negyvennek néztek ki. Én szeretném ezt elkerülni. Ráléptem egy útra, amin haladok, vannak céljaim. Azért, mert is¬¬mert vagyok, semmivel nem vagyok különb. Talán még inkább hátrányt jelent. Soha nem hittem volna, hogy még most is ennyire tudnak bántani. Van úgy, ha bemegyek egy szórakozóhelyre, jól pofán vágnak. Gyorsan lekapom a szemüvegem, hogy legalább az ne törjön össze. Borzasztóan zavar, ha igazságtalanul ítélkeznek fölöttem. Ha padlóra küldenek, felkelek és megyek tovább. Azért néha már nehéz kikaparni magamat a gödörből. A nap huszonnégy órájában vívódom önmagammal és másokkal szemben is. De hál’ istennek kemény fából faragtak.

– Becsülöm benned, hogy emelt fővel viseled a sorscsapásokat és nem fojtod alkoholba a bánatod.
– Na, azért iszom én, méghozzá alkoholmentes sört. A cigarettáról viszont nem tudok lemondani. És itt van ez az átkozott pánikbetegség. Nem merek villamosra ülni, félek olyan helyre menni, ahol tömeg van. Ne tudd meg, milyen érzés, hiszen az én munkám épp arról szól, hogy kiállok a közönség elé. Minden hajnalban lemegyek az utcára sétálni és közben folynak a könnyeim… Basszus, ezeket most mind megírod?