Remeték földjén

Csupán féltucatnyi remete talált hajlékra egykor Szentléleknél, hitük erejével mégis megvetették itt a lábukat. Talán éppen az átellenben magasodó szürke sziklánál húzódtak meg előbb, s onnan fürkészték a magas eget. Bár a barlangoknak ma már nincs nyomuk. A történészek sem tudják, pontosan miként épült ide a ma végnapjait élő templom és kolostor. Egy biztos: az első oklevelek már az 1240-es években említik a Bükkben a „remeték földjét”, a Szentlélekről elnevezett dédesi „zárdát” pedig 1312-ben alapíthatták a diósgyőrivel egyetemben.

– Biztonsággal mondhatjuk, hogy előbb épülhetett a templom, és csak utána a kolostor – igazít el a romok közt a miskolci építész, Kosdi Attila, aki egyben a műemlékvédelmi hivatal munkatársa. Úgy képzelhetjük hát: a jámbor pálos szerzetesek fontosabbnak tartották, hogy előbb emeljenek hajlékot a Mindenhatónak, s csak aztán maguknak. Az első építkezéseket feltehetően a környék ura, az Ákos nembeli Ernye bán támogatta adományaival. A déli oldalon magasodó templomhoz, melynek boltozatai az 1400-as évek gótikáját idézik, emeletes sekrestye tartozott.

Hogyan élhettek eldugott bükki kolostorukban a fehér barátoknak is nevezett pálosok? A romokból azt sejti az építész, hogy féltucatnyi, legfeljebb tucatnyi szerzetes lakta a puritán cellákat, melyeket feltehetően fából készült falakkal választottak el egymástól. Volt egy nagy termük az étkezésre és imádkozásra, s persze berendeztek egy konyhát, hogy elkészítsék szegényes étküket mindabból, amit a veteményesükben és fűszerkertjükben maguk megtermeltek. Az udvar körül futó kerengőben sétálhattak a szerzetesek, imáikat mormolva. Valahol lennie kellett itt egy halastónak is – fürkészi a környéket az építész –, ismerve a pálosok rendi szokásait.

Használnunk kell persze a fantáziánkat, hogy a hajdanvolt fehér barátok csendes életét ideképzeljük, a kolostor területét ugyanis egyre inkább elhódítja a mai menedékház és kirándulóhely kibetonozott parkolója. Lesz itt dolga az önkénteseknek, hogy kutatóárkokat ássanak, és megtisztítsák a föld alá került épületrészeket!

– A templom egykor nagyszerű diadalíve mára megsérült, elsőként ezt próbáljuk majd helyreállítani, nehogy leomoljon. Itt is elkél majd a segítség, az önkéntesek megtanulhatnak középkori falat rakni – mutatja Kosdi Attila. Terveik szerint májustól indulhatnak a munkálatok, melyhez a miskolciak páratlan összefogása és támogató cégek jelentkezése ad lendületet. Akad olyan szponzor, amelyik köveket ajánlott, mások a szállításban segédkeznek. Az sem mindegy, hogyan állítják helyre a sérült falakat: olyan habarcsot kell használni, amelyik nem eszi szét a követ, mint a hetvenes években itt is nagy elánnal használt cement.

Miközben beszélgetünk, az építész és kőfaragó kollégája, Kovács István épp egy létrával egyensúlyoznak a már életveszélyes, felállványozott falak közt. Nem költői túlzás, hogy itt minden kődarab a múltról beszél. Emitt egy szenteltvíz¬tartó, amott egy szépen faragott oszlopfő, ami oroszlánt ábrázol – s nem véletlenül, hiszen a hagyomány szerint Remete Szent Pál sírját ezek a nemes állatok ásták ki és őrizték. Amott pedig egy furcsán kivájt kő. A kőfaragó látott már hasonlót a környéken, s ott kiderült, hogy a vájat nem más, mint egy csiga nyoma, amivel egy hatalmas tölgyfa keresztet húztak fel. Meglehet, itt is a húsvéti passiójáték keresztjét állították fel a diadalívhez, amikor a barátok felelevenítették a Megváltó szenvedéstörténetét.

– Eljátszottam már a gondolattal, hogy a hazánkban és a környező országokban fellelhető pálos emlékeket felfűzhetnénk egy zarándokútra – veti fel ötletét Kosdi Attila. Az építész abból merítette az ötletet, hogy néhány éve feleségével megjárta az El Caminót. Huszonegy napon át zarándokoltak gyalogosan Pamp-lonából indulva, összesen 750 kilométert tettek meg. Mindenkinek tiszta szívvel üzenik: az utat végig kell járni.

S miért ne indulhatnánk el mi, magyarok a pálosok útján?