Megpörgették a levágott fejű kakast

– Honnan és mikor érkeztek?
– Délkelet-Ázsiából április közepén.

– Hová tartanak?
– A Közel-Keletre május végén.

– Közben pedig?
– Vágjuk a filmeket, ügyeket intézünk, vízumokat szerzünk be, készítjük elő a következő útjainkat.

– Hány műsort készítenek idén?
– Tizennyolcat a világ tizennyolc helyszínén. Egy-egy műsor 50 perces. Ennyi idő alatt kell kibontanunk egy-egy témát. A Spektrumon az On The Spot harmadik évada fut, az m1-en pedig az On The Spot: Törzsek című sorozat. Az eredeti változatban izgalmas, akár aktuális témákat igyekszünk kibontani. Nemrég például a Fülöp-szigeteken forgattunk. Egy férfit és egy nőt követtünk a hétköznapi életükből egészen odáig, hogy keresztre feszítették őket, mert át akarták élni Jézus utolsó óráit. A másik sorozatunkban pedig a világ különböző pontjain a civilizációtól viszonylag érintetlen törzseket keresünk fel.

– Ezek szerint vannak ilyenek.
– Teljes mértékben érintetlen törzs, vagyis olyan, amelyet semmiféle civilizációs hatás nem ért, már valószínűleg nincsen. Olyan viszont van, például Etiópiában, amelyik nem hallott arról, hogy Afrikában él, de még azt sem tudja, melyik országban.

– Honnan jött az ötlet?
– A BBC és a Discovery közös produkciójaként láttunk egy hasonló sorozatot. Egy volt tengerészgyalogos költözött be a törzsekhez. Ő azonban hagyományos módszerekkel dolgozott, nagy stábbal. Ebből fakadt a hátránya is, tudniillik, hogy mindig éppen akkor történtek a legjobb dolgok, amikor a stáb nem volt jelen.

– Ellentétben az önök módszereivel?
– Igen, mert nekünk nincs stábunk.

– Akkor hogyan készülnek a felvételek?
– Magunk készítjük őket. Mindkettőnknek van egy-egy kézi kamerája, azokkal vesszük fel az anyagot. Útjainkat itthon természetesen egy kis csapat készíti elő, és mi sem nélkülözhetjük a fixert.

– Benne kit tisztelhetek?
– A fixer a világon mindenütt hasznos segítője az olyan filmeseknek, akik számukra ismeretlen terepen mozognak. Ő ismeri a helyi tradíciókat, azt, hogy kihez érdemes mennünk, miként viselkedjünk, nehogy egy-egy helyi szokást áthágva megsértsünk valakit, és ő a tolmácsunk is.

– Nélküle tehát nem menne…
– Lehet, hogy menne, de sokkal lassabban, több előkészítéssel, és biztos, hogy rosszabb minőségben. Luxus és nagyképűség volna magunkra hagyatkozni az ismeretlen terepen.

– Visszatérve a törzsekre, miképpen fogadták, hogy egyszer csak beállít hozzájuk két euró¬pai fiatal valami furcsa izével a kezükben?
– Természetesen viselkedtek: részben tartózkodóan, részben kíváncsisággal.

– Mennyi időt szoktak egy törzsnél tölteni?
– Egy-két hetet. Ennyi idő alatt kell megnyernünk a bizalmukat, hogy egy kicsit befogadjanak.

– Sohasem tapasztaltak elutasítást?
– Olyan sosem fordult elő, hogy elküldtek volna. Ha érzik, hogy nem ellenséges szándékkal érkeztél, ők sem azok. Általában néhány nap után döntik el, hogy befogadnak-e vagy sem. Ehhez gyakran kikérik az égi hatalmak tanácsát is.

– Ezen mit kell érteni?
– A nyugat-afrikai Bissau-Guineában például egy levágott fejű kakast pörgettek meg. A szertartás végén a vallási vezető kimondta a felsőbb lény kakas által közvetített üzenetét: maradhatunk. Ne zárjuk ki, hogy mindenképp maradhattunk volna, bárhogy pörög is a kakas.

– Ezek után már könnyű a dolguk.
– Ahogy vesszük. Az ilyen forgatásokon az égvilágon semmi sem úgy működik, ahogy azt előtte elterveztük. Annyira, de annyira más a gondolkodásuk. Néha ötször-hatszor neki kell futnunk egy-egy kérdésnek, mert más fogalomrendszerben élnek.

– Legalábbis Afrikáról még nem hallottak…
– Arról esetleg nem, és a liszt készítéséhez is kézzel hajtott őrlőkövet használnak. Ugyanakkor tudnak a mobiltelefonról, esetleg van is nekik. Vagy legalább vágyakoznak rá.

– Hogyan élik meg ezt a kettősséget?
– Akik tudnak róla, azokat frusztrálja. Tudják, hogy van egy másik világ is, vágyakoznak is utána, de elérhetetlen számukra.

– Van-e annak előnye, hogy az egyikük nő, másikuk férfi?
– Feltétlenül. A nők sosem nyílnának meg egy idegen férfinak az ilyen törzsi társadalmakban, de a férfiak sem biztos, hogy befogadnának egy idegen nőt egyedül, férfi nélkül. Ha két férfi beállítana, valószínűleg nem engednék oda őket egy szüléshez vagy egy női körülmetéléshez.

– Ezek szerint tudatosan dolgoznak együtt különneműként?
– Ezt nem mondanánk. Indulásunkkor biztosak csak abban voltunk, hogy nem akarjuk azt csinálni, amit ma a magyarországi televíziókban látunk.

– Miért nem?
– Mert kiráz a hideg tőle. Minden művi, minden mesterkélt és természetellenes, az is, ahogy a riporterek beszélnek a kamerába, az is, ahogy az interjúalanyok nyilatkoznak. Egyszerűen elhaladt mellette a világ. Mi valami mást akartunk. Így találtunk rá a kétemberes, kétkamerás módszerünkre.

– Önök találták ki, hogy így dolgozzanak?
– Amerikában néhány évvel ezelőtt kezdődött a digitális újságírás, de korábban Magyarországon is készültek úgy jelenetei egy-egy dokumentumfilmnek, többnyire kényszerből, hogy a rendező fogta a kamerát és a mikrofont is. Mi azért utazunk csak ketten, stáb nélkül, mert sokkal közelebb kerülhetünk így az emberekhez, intimebbek lesznek a filmjeink, mint egy tévéműsor. Nálunk senki sem nyilatkozik, mindenki beszélget.

– Vannak példaképeik?
– Szerencsénk van, az egyetemen a magyar televíziós újságírás legjobbjaitól tanulhattunk. Vitray Tamástól leshettük el a természetességet, Fekete Ibolyától pedig a valóság dokumentálásának az igényét sajátítottuk el.

– Ahogy az életrajzukban olvasom, tanulmányaikat külföldön fejezték be.
– Több nyugati egyetemen, ám a hazai alapok nélkül semmire sem mentünk volna a lehetőségünkkel.

– Hogy jutottak a külföldi lehetőségekhez?
– Megpályáztuk az ösztöndíjakat.

– Ilyen egyszerű volna? Ennyi kell tehát egy önökéhez hasonló gyors ismertséghez?
– Sokkal gyorsabban jött volna a sokkal nagyobb ismertség, ha benevezünk egy valóságshow-ba vagy beülünk egy stúdióba. Az ismertséghez nem kell több tízezer kilométert utazni, háborúban, dzsungelben, sivatagban. Ez akkor jön, ha van alapvető érdeklődés a világ iránt. Hiába a legjobb tanárok, legjobb egyetemek, ha ez hiányzik. És persze szerencse nélkül sem tartanánk itt, a johannesburgi gettóban és a magyar médiában egyaránt szükség van rá.