36 csecsemőholttest a szemétdombon

A most 35 éves Klenk Ritára igaz a mondás: magának kereste a bajt.
Hiába végezte el a Testnevelési Egyetemet, egy év után kevésnek érezte aerobikedzői munkáját. Kereste és megtalálta a kihívást: egyik nap arra ébredt, hogy fotózni szeretne. Férje múló hóbortnak gondolta a hirtelen jött megvilágosodást, de támogatta tanulmányaiban. Amik, bizony, évekig tartottak és milliókat emésztettek fel.

Rita kezdetben a szakma hazai mestereitől tanult, és a divatfényképezéstől a sportfotókon át a portréig számos műfajban kipróbálta magát. Két év után kristályosodott ki benne az irány: a valóságot dokumentáló fotózás érdekli igazán. Elhatározásában nem kevés szerepet játszott a magyar származású fotográfus-haditudósító Robert Capa példája és A milicista halála című, a spanyol polgárháborúban készült híres felvétele. És nem utolsósorban filozófiája: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.”

Csillapíthatatlan tudásvágy hajtotta egészen Amerikáig. A New York-i International Center of Photography elnevezésű, nemzetközi fotósiskolába pályázott, amelyet 1974-ben a szintén fotográfus-újságíró Cornell Capa alapított híres bátyja emlékére. Évente négyszáz diákot fogadnak a világ minden tájáról, akiktől semmi mást nem kérnek beugróként, csupán hat darab saját felvételt. Rita a Szegedi Kortárs Balett Homo Hungaricus című darabjának próbái alatt együtt élt a társulattal, ebből a sorozatból választott. Már csak azért is, mert az egyik mestere, Illés Barna annak idején azt mondta: „Ha táncot tudsz fotózni, akkor már majdnem mindent tudsz a fotózásról.” Lehet benne valami, merthogy felvették. Négy kurzust végzett el.

Az amerikai hónapok alatt született meg az úti célja: a világ egyik legveszélyesebb és legszegényebb országa, Szomália. A menekülttáborokban készítendő fotóival akart valamilyen módon segíteni az embertelen körülmények között élő gyerekeken. Mivel a klánháború sújtotta fekete-afrikai országba nem indulnak turistajáratok, különböző segélyszervezeteknél jelentkezett, sikertelenül. Végül az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága megörült az ötletnek, mivel 2007 óta nem járt fotósuk arrafelé. Nem számított, hogy tapasztalatlan és kezdő, csupán néhány referenciaképet kértek tőle. (Tipikus amerikai gondolkodás, jegyzi meg Rita: mindegy, ki vagy és honnan jöttél, csak mutasd meg, mit tudsz!) Egy hétig élt és fényképezett a fogyatékos gyerekek szegedi nappali intézetében. És a fotóival elnyerte a megbízást.

Az alku szerint Nairobiig ő vette a repülőjegyet. Majd egy hónapon át, szigorú napi menetrend szerint, katonák kíséretében járta a szomáliai menekülttáborokat. Merthogy európai nőként, pláne ENSZ-megbízottként egy háborgó muszlim országban – mondhatni, felhívás emberrablásra vagy gyilkosságra!

A felkészítése során a legfontosabb szabályt jól a fejébe verték: bármit lásson is, soha ne avatkozzon bele! Az ő feladata megörökíteni és megmutatni a világnak a látottakat. A nyomort és a nincstelenséget. A higiénia, az orvosi ellátás és a védőoltások hiánya miatt torzan született, fogyatékos vagy megnyomorodott embereket. Nehéz kívülállónak maradni a megégetett gyermekek láttán: az anyák belenyúlnak a tűzbe és forró ujjaikkal érintik meg az utódjukat, hogy a hitük szerint így űzzék ki belőlük a betegséget okozó gonoszt…

Mindenütt sok atrocitás érte: maguk a menekültek dobálták meg, lökdösték. Mert nem hisznek benne, hogy a képek révén majd újabb és újabb segítség érkezik. Szomáliának nincs működő gazdasága, gyakorlatilag az ENSZ segélyeiből élnek.
Igen, igaza volt az amerikai tanárai közül Steve McCurrynek, az összes háborút megjárt világhírű fotográfusnak: „Ezt a fajta fotózást, pontosabban állapotot először meg kell tanulni túlélni.” Klenk Rita az első útját túlélte, képeit a világszervezet plakátokon, hirdetésekben, reklámkampányokban használja. Most Dél-Szudánba készül, de egyelőre nem viszik ki, a folyamatos zavargások miatt túl veszélyesnek ítélik.

Amíg a zöld jelzésre vár, többek között három hónapon át az Országos Mentőszolgálat munkáját fényképezte. Földön és levegőben, éjjel és nappal, havi egyetlen pihenőnapot engedélyezve magának, szinte velük élt.
Mindeközben férje a szomáliai egy hónap alatt saját bevallása szerint öt évet öregedett. A 18 éves lánya meg – a korabeliek kamaszos lázadása és bulizása helyett, az édesanyja példája láttán – a Bethesda Gyermekkórházba járt mesét felolvasni. Családja ismeri jól, ezért nem próbálják meg lebeszélni, visszatartani.

Képei láttán élek a gyanúperrel: ez nem lehet a rögvalóság, biztosan némi Photoshop-segítséggel fokozhatók a felvételek szörnyűségei. Tiltakozik: sosem manipulálja a képeket számítógépes programokkal. Hogy is mondta? „A fotós tanuljon meg úgy fényképezni, hogy a kép tükrözze a valóságot teljes szépségében, ahhoz utólag ne kelljen hozzányúlni.”
De 36 csecsemőholttest egy szemétdombon – ezt már nem bírja el az objektív sem.