Bármikor felrobbanhat Horvátországban!

Ez a fűszál magyar, a mellette lévő már horvát, a kettő között láthatatlanul húzódik az államhatár. Akár át is bukfencezhetnénk itt Horvátországba, ahogy örömében Siklósi Tibor tette, mikor megszűnt a rendszerváltozás környékén a szigorú határőrizet. Mert mégiscsak jobb lesz úgy élni és dolgozni a feleségével itt, a határtól ötméternyire álló, magányos, vizslaki szivattyútelepen, hogy nem figyeli minden lépését árgus szemekkel egy őrszem.

Ám öröme nem tartott soká, kitört a délszláv háború, és attól kezdve ő nézhetett – akciófilmet a fürdőszobaablakából, 3D-ben… És élőben. Bár ez nem sokon múlt! Emlékszik: egyszer az udvarán eltévedt lövedék süvített el a feje mellett, máskor a közeli robbanás hatására kiejtette kezéből a moslékosvödröket. Mutatja az akácosokat és a kilövőnyílásokkal ellátott géppuskafészkeket, ahonnan lőtték egymást az ellenségek.

Most viszont béke van, a kecskék is békésen legelésznek. Ám a határon eszük ágában sincs átbóklászni – szerencsére: a horvát aknamező felszámolását épp a területük mellett hagyták abba néhány hete.

– Amúgy se mennének, mert okos állatok – magyarázza. – Tudják, hogy a szomszéd még nem schengeni állam.
Egyelőre. A jövő év második felétől azonban már Horvátország is tagja lesz az Európai Uniónak, utána pedig hamarosan megszűnik az itt húzódó schengeni határ. Vagyis akkor és ott sétál át hazánkból Horvátországba a kecske – és az ember is –, ahol csak szeretne. És nagyon kellemetlen lenne, ha közben felrobbanna – Euró¬pa közepén, húsz évvel a háború után. Márpedig a határ mentén nyolcvan kilométer hosszan a magyar oldal is el van aknásítva. Három gócpontban biztosan, de feltehetően másutt is.

Hogy lehetséges ez? A kérdést már Bózsing György alezredeshez, a Baranya Megyei Rendőr-főkapitányság határrendészeti szolgálatának vezetőjéhez intézem. A válaszhoz visszaugrunk a kilencvenes évek elejére, a délszláv háború idejére. Akkor ugyanis a magyar határőrizet – az incidensek elkerülése érdekében – eltávolodott a határtól egy kilométernyire. Közben a Jugoszláv Néphadsereg, később a szerb szabadcsapatok – a horvátok Magyarország felőli támadásától tartva – a határra telepítették a robbanószerkezeteket, amelyek – az alezredes szerint tévedésből – magyar földbe is kerültek.

Aztán eltelt húsz év, és az aknamező fölött derékvastagságú fák nőttek. Nincs vállalkozó, aki kitisztítaná a területet. Márpedig a határnyiladékok tisztántartása nemzetközi kötelezettség, aminek a magyar határőrizet ezen a nyolcvan kilométer hosszú, két és fél méter széles szakaszon nem tud eleget tenni.

Hogy az aknamentesítés kinek a feladata lenne? Ki tudja?! A felderített aknákat a magyar honvédség tűzszerészei ártalmatlaníthatják, de azt már nem szabályozza semmi, hogy a fel nem derítettek felkutatását kinek és hogyan kell végezni. Valószínűleg még mindig nem történt volna semmi, ha a Baranya Megyei Rendőr-főkapitányság és a Baranya Megyei Önkormányzat a helyzetet meg nem elégeli. Összefogtak hát a Horvát Aknamentesítési Központtal és cselekedtek: a határ menti aknák problémáját kinevezték környezetszennyezésnek. Beadtak egy pályázatot a „Fenntartható környezet és turizmus – tájképfejlesztés” témakörre és nyertek: összesen hárommillió eurót (900 millió forint), a magyar fél 1,4 milliót. Ebből fogják megtisztítani a környezetet – az aknáktól…

– Itt biztos van akna – mutat Omacht Zoltán, a Duna–Dráva Nemzeti Park tájegységvezetője Erdőfű mellett egy nagy magyar bozótosra. A robbanószerkezetek kiváló természetőrök: nincs épeszű ember, aki közelükben háborgatná a kockás liliomot. Aknamezőn a nemzeti park alkalmazottai sem kutathatják a védett növényeket, állatokat – ez pedig korlátozza a munkájukat. Ők meg a szürke marhákat: villanypásztorral. Legelőjük másik részén ugyanis a megrázkódtatás vélhetően nagyobb lenne. Így vigyáz a nemzeti park a rá bízottakra.

Nem úgy az állam a polgáraira! Az aknagyanús területeken – se itt, se a nap folyamán máshol – egyetlen magyar nyelvű figyelmeztető táblával sem találkoztunk. Ha kísérő nélkül tévedtem volna erre, lehet, hogy most besétálnék ebbe a tölgyekkel, somokkal tarkított határ melletti erdőbe. Az erdőn túl az Izsépi Duna-holtág, annak közepe az államhatár. Nehéz elképzelni, hogy nem is olyan rég még út vezetett itt a holtág feletti hídig – ám aki most indulna el arra, minden bizonnyal máshova jutna…

Mi is csak néhány lépésnyit merészkedünk beljebb, épphogy elérjük a létrát, amin felmászunk a magaslesre. Idefentről már nem az erdő felé nézünk, hanem oldalra: a határ erre csupán néhány méternyire van. Valamikor első osztályú szántó tárult volna a szemünk elé, most cseresznyeszilvával, sommal, juharral benőtt terület: a horvát aknamező. Arrébb dombocska emelkedik, villanyoszlopok vezetik oda a tekintetet. Házak álltak ott, a falut úgy hívták, hogy Puskás. Mára benőtte az akácerdő. Halott, akárcsak az akácos fölött meredező, kopár fa. És az a horvát gazda, aki néhány éve, jócskán a háború után a kistraktorjával hajtott nem messze innen, a határ túloldalán egy aknára. És az a horvát fiatalember, aki szintén a magyar határ közelében lépett a robbanószerkezetre. És az a tűzszerész, aki a horvátországi mentesítés során nemrégiben vesztette életét. És vélhetően az a beremendi férfi is, akit eltűntté nyilvánítottak, de később előkerült a határ mellett a csizmája és a derékszíjcsatja. Sajnos lehetne folytatni a sort – a horvát oldalon.

De nálunk is, azzal a kismamával, aki 1998-ban lépett aknára és amputálni kellett a lábát. Állítólag nem kapott semmiféle kártérítést. Próbáltuk felkeresni akkori lakhelyén, Alsószentmártonban, a falubeliek pici viskóhoz ka¬¬lauzoltak. Odabent idős asszony ült kendőben, tarka ruhában – az édesanyja. Az ágyon két tizenévesnek látszó kislány (a gyerekei) és egy pici baba (az unokája). Mondtam, mi járatban vagyunk. Az asszony szívére szorította a kezét, úgy kért: ne tépjük fel a sebét. Nem akar nyilatkozni, el kell felejteni mindent: a tragédiát és a lányát is. Évekkel ezelőtt eltemették…
u
De térjünk vissza a nemzeti parkba Omacht Zoltánhoz és gondoljunk arra, a most zajló mentesítési programnak az a célja, hogy magyar területen véletlenül se történjen hasonló tragédia. Ezért a munkálatokat a nemzeti park igazgatósága is maximálisan támogatja, ami nem utolsó szempont: az érintett határszakaszból tizenhárom kilométer tartozik hozzájuk. Ráadásul az aknák túlnyomó része vélhetően az ő területükön fekszik.

Megyünk tovább a határ mentén. Zoltán mutatja, hogy az állatok nyomai és a növényzet alapján merre valószínűsíthetők az aknák. Gyönyörű a tavaszi természet, rossz visszagondolni, mennyi borzalmat láthattak ezek a fák. De az embereknek sem volt könnyű, tudom – a háború idején én is az egyik határ menti faluban éltem. Emlékszem, hányan csomagoltak össze, hogy bármelyik pillanatban indulhassanak. És megvan még a gázmaszkom is – minden határ közeli település lakójának osztottak.

Erről beszélgetünk, mikor megpillantjuk a holtág fölött a hidat – azt, amelyiket nem lenne tanácsos magyar oldalról megközelíteni. S mi történik rajta? Napernyőt feszítettek ki, valaki pecázik és piknikezget alatta. Lám, a horvátok a mentesítésben előbbre tartanak.

Nézzük is meg, pontosan hol! Antunovac mellett járunk, Eszéktől délre. A Horvát Aknamentesítési Központ munkatársai kísérnek – és figyelmeztetnek, nehogy elhagyjuk a biztonsági zónát. Eszünk ágában sincs! Főleg, mikor a tankra hasonlító, távirányítású gép közelébe érünk: pörgő láncaival többméteres fákat aprít miszlikre pillanatok alatt. A gép után következnek a tűzszerészek: detektorokkal vizsgálják át a letarolt területet. Itt épp a Heksogen cég munkatársai, de van választék bőven: Horvátországban harminchárom vállalkozás foglalkozik aknamentesítéssel.

Van is mit tenni, még 727 négyzetkilométernyi területet kell az aknáktól megszabadítani. De mi ez ahhoz képest, hogy eredetileg 13 ezer négyzetkilométer aknagyanús területről beszéltek? Rá is ment tizennégy év és 550 millió euró (vagy 165 milliárd forint), mire idáig eljutottak. És hatvankét ember – a mentesítési munkálatok során ennyi veszítette életét.

Kerüljünk ismét Magyarországra és sétáljunk ki Kalmár Ádám rendőr őrnaggyal a sároki zöldhatárra. Sétálgathatnak errefelé a járőrök is gyakran és éberen, mert az átsurranni vágyók tudják: különös fesztivál színtere ez, itt szoktak piknikezni a falubeliek a szomszédos horvát Knezevóval, miniszterestül, színpadostul, zenekarostul, így ezt a szakaszt a tűzszerészek tüzetesen átvizsgálták. Ám néhány méterrel arrébb, az erdősávba már nem lenne célszerű bemenni – pedig Bíró Béla épp most int nekünk, hogy nyugodtan kövessük: ő itt lakik Sárok szélén és errefelé szokott diózni. Csak óvatosan kell lépkedni, ahogy a falubeliek teszik, akik gyakran kijárnak ide, hogy keresetüket gyűjtögetéssel egészítsék ki. Találtak-e már aknát? Persze, többször is. És mit tettek ilyenkor? Kikötötték mellé a zsebkendőjüket, hogy mások is észrevegyék…

Nagy kincs az ilyen ember a Lanfarm Kft.-nek, az aknamentesítés első lépéseként ugyanis ők készítik a magyar határszakasz pontos aknatérképét. De ne gondolja senki, hogy egyszerű feladat lesz. A Jugoszláv Néphadsereg ugyan pontosan dokumentálta az aknák helyét, ám később, a szerb szabadcsapatok tették őket, ahova gondolták. S ha készítettek is papírt, abban sincs köszönet: előfordult, hogy a rajzon felcserélték az X és Y koor¬dinátákat. Így hát a cég a főkapitánysággal karöltve tizenhárom határ menti településen falufórumokat szervez, ahol a lakosság segítségét kérik.
Itt, a sároki fórumon tele van a terem. Németh Pál tűzszerész szakértő épp Frőchling Ferencné tapasztalatait jegyzeteli. Én pedig az övét, de alig győzöm, mert egész életében aknákkal dolgozott: három évtizedig a Magyar Honvédség tűzszerészeként, egy évig Boszniában, az IFOR kötelékében, aztán az ENSZ megbízásából végzett aknamentesítést. Látott is már vagy negyvenfélét és hatástalanított legalább háromszázat. S hogy a mi mezőnkön milyenekre lehet számítani?

Ötven-száz méter hatósugarú, botló drótos aknákra, ember ellen telepített taposóaknákra és harckocsiaknákra. És csak többszöri átvizsgálás után következhet a terület aknamentessé nyilvánítása és átadása. Boszniában az egyik ilyen ünnepélyes alkalomkor az ENSZ Aknamentesítő Központjának képviselője rámutatott a területre: „Németh úr, kérem, induljon!”

Figyelem a szakember arcát, évtizedek óta küzd a gyilkos szerkezetek ellen – megszabadított alagutakat, házakat, udvarokat, nagyfeszültségű transzformátorokat. Ám feszültség benne szerencsére nincs, se nagy, se kicsi, mert ezt a munkát csak nyugalommal lehet végezni. Az iszonyatos koncentráció miatt pedig huszonöt perc után a váltótárs következik. Így kézi módszerrel egy páros kétszáz négyzetméternyi területtel tud egy nap alatt végezni. Ezért is mondják, hogy nem az aknatelepítés a drága: míg egy aknát öt euróért, 1500 forintért meg lehet vásárolni és le lehet rakni, addig a felszedése ezer euróba, azaz 300 ezer forintba kerül.

S hogy elég lesz-e a pályázaton nyert pénz a magyar terület teljes mentesítéséhez? Nem tudni. Mert lehet, hogy egy aknát se találnak majd, de az is elképzelhető, hogy több száz lapul még a földben. Ám amíg ezt a munkát el nem végzi valaki, addig ezt a területet aknamezőként kell nyilvántartani.