Bűzben élve

A pottyantós budival előfordul, hogy nyolc-tíz év alatt telik csak meg – magyarázza Hajós Pál, a szegedi Woma Kft. dolgozója. – Annak a tartalma szilárd, van olyan cég, amelyik el se vállalja, mert elég macerás kiszippantani.

Egy tizenhárom köbméteres tartállyal és szivattyúval felszerelt MAN kamionban ülünk, és emésztőgödrökről, szikkasztásról, csövekről és szennyvíztisztításról elmélkedünk. Szegedről tartunk Hódmezővásárhelyre: a kiskertekben konjunktúrája van a szippantásnak. A városrész lakói nem járultak hozzá a csatornázáshoz, mire válaszul az önkormányzat két évre visszamenőleg bekérte mindenkitől a szippantásról szóló számlákat – hiszen a szennyvíz nem tűnhetett el csak úgy. A Woma Kft.-nek korábban havi egy-két fuvarja volt a területről. Márciusban ez a szám hatvanra ugrott.

Félbehagyott, hatalmas ház előtt állunk meg, középkorú asszony mutatja az aknát, miközben kesereg: férjével mindketten elvesztették az állásukat, nyakukon a devizahitel, most meg még mi is a szippantós kocsival. A MAN a lejtőn áll, ezért a tartályra szerelt mérce nem mutatja pontosan, mennyi szennyvíz került a kocsiba. Hajós megkérdezi az asszonyt, hány köbméteres az akna. – Három – feleli a kliens. A szippantósok összenéznek, azután Hajós elviszi az autót oda, ahol vízszintes az út. – Hát, ez inkább négy-ötnek tűnik – állapítjuk meg, amikor a lötykölődő szennyvíz lassan megáll a tartályban, és a mércét le lehet olvasni.

A következő megállónál egy tíz köbméteres aknából szivattyúzunk ki három köbméter szennyvizet. A szippantósok akkurátusan kitöltik a számlát, csak utána jegyzik meg maguk közt, hogy a maradék hét köbméter valószínűleg nem a levegőbe párolgott el – elég ránézni a helyszínre, és látszik, hogy itt valaki játszott már egy búvárszivattyúval.

Végeztünk a kiskertekben, a cuccal a szennyvíztelepre megyünk, ahol rácsatlakoztatjuk a tartályt a falra, és belenyomjuk a tisztítóba a szennyvizet. – A berendezések ellenőrzik a szennyvíz főbb jellemzőit, és ha valami olyat tartalmaz, amit nem szabadna, akkor azonnal letilt a rendszer – mondja Hajós Pál, miközben ürül a tartály. – Mondjuk, ha állati trágyát tartalmaz a szennyvíz, azt máshova kell vinni, és sokkal többe kerül az elhelyezése. Sokan ezzel is megpróbálnak sumákolni. Hiába kérdezzük, hogy mi a helyzet, le akarják tagadni. Más kérdés, hogy mi ismerjük már a jeleket, és az ilyen fuvart nem hozzuk el. Ha ugyanis a telepen tilt le a rendszer, azért komoly kártérítést kell fizetni.

A munkához a kamion vezetéséhez szükséges jogosítvány, a szivattyúhoz egy kisgépkezelői vizsga kell, illetve egy speciális, „undort keltő anyagok szállítása” néven futó képzést kell elvégeznie annak, aki szippantásra adná a fejét. A szolgáltatás árának egy része gázolajra kell, köbméterenként ezer forint körüli összeg jut a szennyvíztisztítónak, amely átveszi a hulladékot, a többi munkabér, költség, miegyéb. – Az embereink évente kapnak oltást a betegségek ellen, rendszeresen ellenőrzi őket az üzemorvos – magyarázza Papp László, a cég ügyvezetője. – Egy tartályvizsga háromszázezer forint: mindezt lakossági szolgáltatásból nem lehetne kitermelni. Áttevődött a hangsúly a vállalkozások, önkormányzatok kiszolgálására, a csatornatisztításra.

A Tisza hullámterében álló söröző mögött derékig ér a gaz, az akna mellett csicsog a szennyvíz, nagy lapulevelek nőttek ki belőle. – Egy perccel se túl későn hívtak – jegyzi meg Hajós, azután megengedően hozzáteszi: – Mindenki úgy spórol, ahogy tud.