Miből főz Budapest új főépítésze?

– Akármelyik irányból érkezünk is, szinte bizonyos, hogy lakótelepek fogadnak bennünket. Kinézetre csúnyák, elrendezésük is hagy kívánnivalót maga után. Így látja ezt a főépítész is?
– Túl azon, hogy ez ízlés kérdése, valóban nem az építészet csúcsai, egykor a tömeges lakásépítési szükség hívta életre őket. Meglepő módon azonban mégsem ürültek ki, pedig Budapestet az elmúlt évtizedekben 300 ezren hagyták el. Hasonló lakóövezetek egyébként a világ számos nagyvárosát szegélyezik, Kínában például harmincemeletes épületekből állók is.

– Akkor tehát minden rendben lakótelepügyileg?
– Ezt nem állítanám. Ha megnézzük például a hőtérképüket, láthatjuk, hogy a műszaki állapotuk igencsak javításra szorul. Energiapazarlásukat némileg ellensúlyozza, hogy sokan élnek egy tömbben. Kétségtelen, hogy még sokáig hozzá fognak tartozni a főváros látképéhez, de a kérdéssel, átfogóan, foglalkozni kell.

– Továbblépünk, ám még mindig nem túl szép látvány tárul elénk. Az egykori gyárépületeké.
– Jelenlegi leromlott állapotukban valóban nem üdítő a látvány, ám ezen változtatni rendkívül nehéz. A rendszerváltás után a bezárt gyárak többségének számos tulajdonosa lett, akik sokszor engedély nélkül összevissza bontottak, építkeztek. Pedig nem egy gyár műemléki védettséget érdemelne vagy legalábbis érdemelt volna.

– Ez a vonat is elment tehát?
– Sajnos, nagyon úgy tűnik. A szétdarabolódott tulajdonosi szerkezet miatt egyben fejleszteni ezeket szinte lehetetlen, részenként pedig nem kifizetődő. Ráadásul az egykori gyárak talajának jó része szennyezett, amin csak horribilis összegekkel lehetne változtatni.

– A belsőbb övezetben az egykori bérházakból lett koszlott társasházak viszont hamarabb gyógyulhatnak.
– Elsősorban régi polgári lakásokról van szó, nagy belmagassággal. Előfordult régen közöttük akár 300-400 négyzetméteres alapterületű is. Ezekkel az épületekkel az a legnagyobb gond, hogy lakói elöregedtek, anyagi forrásaik pedig szűkösek a felújításhoz.

– De talán az a rehabilitációs alap, amelyet a kerületek fizettek be értékesítésükből az erre elkülönített alapba. Az sem segíthet?
– A kerületek egy része be sem fizette az összeget, és az értékesítés is a vége felé jár. Néhány milliárd forint még van az alapban, ám ebből ezeknek az épületeknek a gondja nem oldódik meg.

– Megérkeztünk a belvárosba, amelyet egy kétszer háromsávos út szel ketté.
– A probléma építészkörökben hosszú évek óta beszédtéma: a Kossuth Lajos utca és a Rákóczi út forgalma valóban alig elviselhető. Megoldásként a közösségi közlekedés erősítése volna kívánatos, középen villamossal, csökkentett autós forgalommal, kerékpáros és intenzív növénysávval.

– A Dunánál járunk. Azaz járnánk, ha gyalogosan egyáltalán megközelíthető volna.
– A gond hasonló az előzőhöz, az óriási forgalom meghatározza a Dunához való jutás lehetőségét, legalábbis a rakpartokon. Mert a szigetek többségén elérhető a vízpart, először az ezekben rejlő lehetőségeket kellene kiaknáznunk. Ha van rá igény.

– Mert nem biztos?
– Bizonyosat csak azután mondhatunk, ha teszteltük. Ez Nyugaton is bevett módszer. E szerint először tehát a rakpartnak csak egy részét szabadítanánk fel, mégpedig a pesti oldalon, mert ott egyszerűbb, s ha a városlakók igénylik, nagyobb területre is kiterjeszthetnénk. De a Duna partjainak használata nemcsak a szigorúan vett belvárosban lenne érdekes, a külsőbb részeken is rendkívül izgalmas, új funkciókat lehetne megtelepíteni.

– Akármelyik oldalán járunk azonban a Dunának, óriási épületeket látok a belső kerületekben. Plázáknak hívják őket…
– A vita, hogy szabad-e a város belső részére bevásárlóközpontokat engedni, azóta tart, amióta megépítették őket. Kétségtelen, hogy megépülésük óta a belvárosi kiskereskedelem forgalma láthatóan visszaesett. Van olyan is köztük, amelyik nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és tendencia, hogy a jövőben ezek kiürülésével is számolhatunk. A világon máshol, mint például Amerikában, az sem elképzelhetetlen, hogy ezeket lebontják.

– Keljünk át a Dunán. Szívesen tenném gyaloghídon.
– A gyaloghíd ötlete tetszik, különösen, hogy kerékpárosok is igénybe vehetnék. Londonban több ilyet is építettek. Átfogó városfejlesztési terv nélkül viszont nem érdemes belekezdeni. El kellene dönteni, mit kössön össze, hol indokolt a legjobban. A Vigadót a Várbazárral? Esetleg a Margit- vagy a Hajógyári-szigetet a két oldallal?

– Nekünk most e nélkül is sikerült átjutnunk. Északra fordulva egykori régészeti romokra bukkanunk. A rómaiak építették őket, mi pedig nem tudunk mit kezdeni velük.
– Az átfogó turisztikai elképzelésekre várnak. Tudnunk kellene végre, hogy mit szeretnénk látni Budapesten: tömegturizmust vagy inkább a magasabb jövedelemmel rendelkező egyéni utazókat? Ez a kulturális kínálat mellett meghatározhatja a római emlékek sorsát is. Mindenesetre a kreatív használatán el lehetne gondolkodni, a passzív bemutatás láthatóan nem segít a műemlékeken.

– Ez, gondolom, vonatkozik a Várra is. Ahol mintha még nem ért volna véget a világháború…
– A nyomait valóban sürgősen el kell tüntetnünk. Idén nyárra készül el a kormány megbízásából egy 25 évre szóló átfogó stratégia, ebbe ennek is bele kell férnie.

– Azért különös, hogy még csak a tervet említi, mert a Várbazár rendbetételének már az engedélyezési okmányai várnak a pecsétekre.
– Éppen ezért nehéz egyetérteni a Várbazár jelenlegi tervezési programjával.

– És ön szerint mennyi turistát kell elviselniük a Vár lakóinak?
– Megítélésem szerint amennyit csak maguk az épületek elbírnak. A történelmi részt mindenütt a világon a turisták tömege lepi el, ez elkerülhetetlen. Akinek ez sok, annak érdemes nyugodalmasabb városrészbe költöznie.

– Végül egy merész ugrással térjünk vissza a pesti oldalra, a Városházára. Ajtaja előtt a Finta Sándor nevet olvasom. Építészberkekben évtizedek óta ismerős a Finta név.
– Ha Finta Józsefre gondol, nos, az egyezés véletlen. Közös szakmánkon kívül csupán annyi köt össze bennünket, hogy mindkettőnk felmenői erdélyiek.

– Kinevezéséhez tehát az idősebbik Fintának nincs köze.
– A főépítészi tisztség tavaly óta betöltetlen. Tarlós István főpolgármesterrel néhány hónapja kezdtünk el beszélgetni arról, miként képzeljük el a fővárost építészeti szempontból. Ennek köszönhetően mindketten úgy éreztük, tudnánk együtt dolgozni.

– Ellentétben az elődeivel, akik közül az utolsó három – és nem csak a mostani városvezetés alatt – maga kérte a felmentését.
– A főépítésznek szakmai elképzelései vannak, a városvezetőknek politikaiak. Ehhez kell mindkét oldalon a megegyezési készség.

– És még valami bizonyosan: pénz.
– Ez vitathatatlan. Éppen ezért egyebek mellett azt kell megvizsgálnunk, mi az, ami nem elsősorban pénz kérdése. Fel kell fedeznünk Budapest értékeit. Az eddig figyelmen kívül hagyott üres területeket, elhagyatott épületeket, a városi közösségi kezdeményezéseket, és meg kell vizsgálni, ezek kreatív újrarendezéséből hogyan lehet fenntarthatóbb jövőt építeni.

– Akkor tehát addig ne is álmodjunk Budapest megújulásáról, ameddig nem vergődik ki a ráhagyott adósságözönből?
– Egyelőre abból főzünk, amink van. A város üzemeltetésének költségei pillanatnyilag nagy terhet jelentenek, rövid és középtávon a fejlesztések megvalósításánál szinte csak az uniós támogatási pénzekre számíthatunk. A közeljövőben inkább csak a közlekedés fejlesztéséhez kapcsolódó elképzelések befejezésére lehet számítani.