Feltárult Palmyra titka

Az ókori Római Birodalom óriási területre terjedt ki, hatalmas városokat hozott létre a kereskedelem, az ipar és a mezőgazdaság gyarapításával. Néhány esetben azonban rejtély maradt, miként és miért nőhettek óriásira bizonyos települések, melyek az igencsak sivár környezettel és a viszontagságos időjárással küszködtek. Az ilyen rejtélyek közé tartozott a ma Szíriában lévő – és az ottani belharcok által most fenyegetett – monumentális romváros, a Damaszkusztól északkeletre lévő Palmyra felemelkedése is.

A város főutcája a leghosszabbak és leggrandiózusabbak közé számított az egész birodalom területén, népessége pedig a becslések szerint elérte a százezres lélekszámot. A 2000 évvel ezelőtti urbanizáció magyarázatát norvég kutatóknak most sikerült feltárniuk. Nem a régészek számára viszonylag jól ismert ókori város területét vizsgálták, hanem egy nagyobb, városon kívüli területet fésültek át négy év alatt. Számos kisebb, elfelejtett falut találtak, s megfejtették az ókori városfejlődés rejtélyét is: víztározókra bukkantak, melyeket a falvak is használtak.

A norvég kutatók szerint nem sivatag terült el itt, hanem száraz sztyepp, ahol a növények gyökérzete megakadályozta a csapadékvíz mélyebbre süllyedését. A talajvizet – ami időszakos folyócskákat táplált – aztán csatornákkal, kisebb gátakkal ciszternákba gyűjtötték, ezzel elég vízhez jutottak az öntözéshez, s így a növénytermesztéshez is. Palmyra földrajzi és geopolitikai fekvése szintén előnyösnek bizonyult: az Eufrátesz folyó irányában fontos kelet–nyugati út mentén feküdt, s innen a római és a perzsa birodalom határvidékére lehetett eljutni.