Kuláknak bélyegezve

Azzal a bizonyos március 15-ével kezdődött minden. Nem állítom, hogy ha az nincs, akkor a tehetősebb bugyi gazdák szenvedés nélkül vészelik át a legkeményebb ötvenes éveket, dehogy. Hiszen alig volt az országnak olyan faluja, ahol ne üldözték volna a kuláknak bélyegzett parasztokat.

A bugyi gazdák azonban az átlagosnál is többet szenvedtek. És ehhez, igen, ehhez viszont jó ürügyet szolgáltatott a hatalomnak 1949. március 15. Estére megszállták a falut, egymás után érkeztek a rendőri erősítések, először a szomszédos Dabasról, később messzebbről is. Akit csak tudtak, begyűjtöttek, vertek, kínoztak. A gyógyszerésznek, Bossányi Jenőnek például a talpát ütötték, két hétig nem tudott ráállni. Földje ugyan nem volt, de hát nem is kellett az ahhoz, hogy valakit bántsanak. Elég volt annyi, ha úgy gondolták, nem a fennálló rend feltétlen támogatója.
De mi is történt ezen a bizonyos március 15-én Bugyin?

Ünnepeltek a fiatalok. Ahogy ők mondták, bankettet tartottak. Volt rá okuk, több is, mint a falvaknak általában. Bugyi határában ugyanis nagy dolgok történtek éppen száz esztendővel korábban, 1849. március 15-én. Hajnalban érkezett a hír, hogy Bácska felől nagyobb szállítmány érkezik Windischgraetz pesti seregei számára. Búza, marhák, ami kell a seregnek. Nosza, a honvédnek felcsapott bugyiak rajtaütöttek a szállítmányon és a zsákmányt a tavaszi hadjáratra készülő magyar seregnek juttatták. A világraszóló tettet ünnepelték évről évre. Ezt nevezték bankettnek – ami az emlékezésen túl gyakorlatilag szabad evést-ivást jelentett.

1949-ben azonban nem olyan idők jártak, amikor felhőtlenül ünnepelhetett a falvak népe. Különösen nem, hogy Kádár János belügyminiszterként általános szesztilalmat rendelt el. Egy pohár jó bor vagy kettő nélkül pedig, ugyebár, sokan nehezen tudták elképzelni az emlékezést.

Mit tett erre néhány bugyi fiatal? Akkor hát nem kérnek a kocsmárostól, inkább isszák a sajátjukat. Így is tettek, beültek a Loviscsek-féle kocsmába, Kossuth-nótákat énekeltek, jól érezték magukat. És persze ittak. Módjával ugyan, de mégiscsak.
Ez szúrt szemet az egyik helyi közegnek. A kocsmába lépve számon kérte a tilalmat, mire a fiatalok invitálták, igyon inkább ő is. Ő pedig ivott is, kényszeredetten ugyan, majd szaladt az őrsre jelenteni. A fiúk meg utána. Az épületben már géppisztollyal fogadták őket. De nekik sem szállt inukba a bátorságuk, egyikük – Kubik Pista – kikapta a fegyvert a rendőr kezéből, földhöz csapta. Csak a szíja maradt a bátor – vagy inkább vakmerő – fiú kezében.

Botor fejjel azt hitték az ünneplők, ezzel el is rendeződött a dolog. Pedig dehogy! Valójában csak akkor kezdődött. És tartott évekig. Még az ’56-os forradalom előtti hónapokban, amikor felülvizsgálták a kuláklistát, még akkor is hagytak rajta neveket.
De ne szaladjunk ennyire előre az időben, 1949. március 15-ének estéjénél tartunk. Tizenöt-húsz autóval érkezett kétszáz ávós lepte el a falut. Keresték a mulatozó fiatalokat – és a felbujtóikat. Felbujtó pedig, ugyebár, bárki lehet. Még ha tagadja is. Legfeljebb kiverik belőle. Húsz-harminc férfit gyűjtöttek be a községházán lévő őrszobára és ütötték őket agyba-főbe. Drahos Imrének a csontjait törték össze. Orvosi ellátást nem kapott, anélkül gyógyult.

Az idős Sáska bácsi fejét előbb az udvarán lévő kádba nyomták, a jég alá. Így akarták kicsikarni belőle, hogy ő volt a felbujtó.

Szalai Béni, akit a verés mellett azzal aláztak meg, hogy fél lábon ugrálva kukorékoltattak, később lement a pincéjébe, benzinnel locsolta le és gyújtotta fel magát.

Nem ő volt az egyetlen, aki a megaláztatások következtében önkezével vetett véget az életének.
Másnap, 16-án a félholtra vert bugyi férfiakat teherautóra dobálták. A módszert, miként kell velük bánni, rugdosni őket, az akciót személyesen irányító Péter Gábor ávós főnök mutatta meg a beosztottainak. Az útirány pedig, mint annyi megbélyegzett gazdának akkoriban, előbb a gyűjtőfogház volt, majd az Andrássy út 60. Aki túlélte a megpróbáltatásokat, annak Kistarcsa következett, majd Recsk volt a végállomás.

Hallgassuk meg az egyik személyes visszaemlékezőt, lánykori nevén Siklósi Katalint! A művészeti iskolában tanító pedagógus éppen a bizonyítványokat írja, de a kedvemért szívesen félreteszi őket, hogy helyettük korabeli dokumentumok másolatát vegye elő. Például azt az ívet, amelyen a kilakoltatottak névsora szerepel:

– Azt állították, hat szobánk van, ez szolgáltatott ürügyet – mutatja.
– Valójában mennyi volt?
– Kettő, de hatot írtak be, mert a törvény szerint az alatt nem lehetett volna elkobozni.
Márpedig a Siklósiék háza kellett a hatalomnak. Az ominózus március 15-ét követően Péter Gábor kijelentette, hogy a helyi rendőrség és a rendőrök megérdemlik, hogy az őrs és a szolgálati lakás a falu legszebb házában legyen. A választás a Siklósiékéra esett. A sváb származású iparosnak – Katalin édesapja borbély és felcser volt –, valamint családjának azonnal távoznia kellett. A forradalom után aztán a rendőrőrsöt ismét a tanácsházára költöztették, Siklósiék pedig jöhettek vissza – a ház hátsó traktusába. Mert a szolgálati lakás megmaradt a rendőröknek. Azok pedig egymást váltották. Volt közöttük emberséges is, szadista is, aki, ha részegen érkezett haza, a pisztolyával hadonászva ígérte, hogy kiirtja azokat a piszkos kulákokat. Nem igazi osztályharcos volt azonban, máskor a saját feleségének ígért hasonló sorsot… Végül 1967-ben ürítette ki a lakást a rendőrség, s vehették birtokba ismét a tulajdonosaik.

– Nemcsak anyagilag, hanem lelkileg is igyekezték megtörni a bugyiakat – emlékezik a helytörténet iránt is érdeklődő pedagógusnő. – Hosszú éveken át volt igazgatónk Énekes Sándor. Szép szál ember, bajuszos, fényes csizmában járt – és sohasem nősült meg. Csak nagyon sokára értettük meg az okát egy visszaemlékezésből. Énekest az Andrássy út 60.-ba vitték, ahol meztelenre vetkőztetve egy ávós nő ütlegelte…

Vagy ott volt a Mészáros család. A család 14 hold földjéből és a vendéglőjükből élt. Az apa vállalt ruhakészítést is, lévén a mestersége szabó. A hatalom 1951-ig tűrte az önállóságukat. Házkutatást tartottak a családnál, és mivel találtak egy nadrágra való szövetet meg egy zsák sót és kockacukrot, a közellátás veszélyeztetésére való hivatkozással elkobozták a vagyonukat, az anyát pedig fogva tartották. Három hónapig, mert ekkor hazaengedték szülni. Nyolc hónapos volt a babája, amikor még 11 hónapra bezárták.

Miért a különös szigor a bugyi gazdákon? Talán, mert önállóbbak voltak, mint általában más falvakban. Alsónémedihez hasonlóan jeleskedtek a főváros zöldségellátásában, szorgalmuk viszonylagos tehetősséget eredményezett. Az így szerzett önbizalmukat törték össze azon a bizonyos március 15-én. És aztán a rákövetkező években a padlássöprésekkel, az erőn felüli beszolgáltatási kötelezettséggel, megalázásokkal. Volt, akitől valamilyen ürüggyel a földjét kobozták el, másoktól az állatait – és adták olyanoknak, akik nem értettek hozzájuk. Csak a levágásukhoz. Ha egy szál szalmát találtak a tanya udvarán, már elég volt a pofonhoz.

Az ötvenes évek elmúltak, el a kádári évtizedek is, a rendszerváltást követően a bugyi gazdák ismét szabadon gazdálkodhattak – de a megaláztatásokat nem felejtették. Öt évvel ezelőtt pedig az egyik asszony, akinek a családját szintén meghurcolták, Győrfi Imréné felvetette: állítanának emléket a kuláknak bélyegzett gazdák emlékére.

Öt évvel ezelőtt, vagyis 2007-ben. Tizenhét évvel a rendszerváltás után. Ha esetleg azt gondolná az olvasó, hogy mindenki kitörő örömmel fogadta az ötletet, hát téved. A helyi gazdakör, élén Buzek Menyhérttel, viszont azonnal a kezdeményezés mögé állt. Igaz, hogy ő a közeli Dabasról származott Bugyira, ám azért nagyon is jól tudta, miről van szó. Hogyne, hiszen az ő apját és nagyapját azért hurcolták meg, mert a cséplőgépük, amellyel a kenyerüket keresték, felgyulladt, és mellette egy szalmakazal. A nép vagyona elleni szabotázsért egy év börtönt kaptak.

A gazdakör mindenképpen ragaszkodott a kezdeményezéséhez – nem úgy a helyi képviselő-testület. Jó, akkor vigyék a szobrot a földjükre. Nem. Vagy a falu szélére. Nem. A temetőbe. Nem. Bárhová, ahol nincs szem előtt. Nem. A falu közepére kell azt állítani, hogy lássa mindenki.

Felkérték a kunpeszéri Solymosi Miklós fafaragót, aki elkészítette a szobor makettjét, amit zsűriztettek – ahogy az minden köztéri szobor esetében előírás – a Képzőművészeti Lektorátussal. Az pedig kiválónak minősítette az alkotást. És az elhelyezésre is javaslatot tett: a szobornak főhelyen, a községháza előtt volna a legjobb helye.

A lektorátus javaslata hozta meg az áttörést a szobor ügyében. Ekkor, körülbelül egy éve, felgyorsultak az események. Megvették a tölgyfát, művész pedig kifaragta a szobrot. A költségekre – összesen körülbelül másfél millió forint – nem indítottak gyűjtést, hanem, amikor fizetnivaló akadt, azt mindig vállalta valaki, aki erre indíttatást érzett és a lehetőségei is megengedték.

Az avatásra már idén kora tavasszal sor kerülhetett volna, de ekkor az Országgyűlés határozatot hozott arról, hogy a kuláknak bélyegzett gazdák emléknapja legyen Péter-Pál napja, vagyis június 29., az aratás hagyományos kezdetének ünnepe.

Több mint száz, kuláknak bélyegzett bugyi polgár neve szerepel a lehajtott fejű, láncát magáról feszítő parasztembert ábrázoló szobor talapzatán. Lapunk megjelenésének estéjén avatják fel Bugyi főterén, a községháza előtt.
Amelynek pincéjében annak idején fogva tartották és kínozták őket.