Nem jószántukból érkeztek - menekültek Magyarországon

Azimi Reva a tábor büszkesége. Most, a menekültek világnapja alkalmából rendezett ünnepségen is őt állították a dobogóra a lakók közül. Ő pedig beszél, magyarul. Szinte hiba nélkül, és ami igazán különleges: a kiejtése és a hangsúlyozása is hasonlít nyelvünkéhez.

– Afgán vagyok, 2010-ben érkeztem Magyarországra. Szeretnék itt maradni.
Egyszerű tőmondatok, ám mögöttük keserves sors rejtőzik. Erről már az árnyas fák alatt bizonyosodtam meg, ahol később leültünk beszélgetni. Az asztalon kopott szőnyeg – talán szellőzni tették ki, de a porolót is elviselné –, rajta hangyák mászkálnak, időnként leseprek magamról egyet-kettőt. Mégis jobb itt, mintha a szűk és szellőzetlen szobájában váltanánk szót, ahol Reva másodmagával lakik.

– Iránból jöttem – kezd a történetébe.
– Mintha azt mondta volna, hogy afgán.
– Az vagyok, de Iránból érkeztem. Harminc évig laktunk ott.

Reva alig néhány éves volt, amikor a szüleivel elmenekült a szülőföldjéről. Kérdezem, miért, de nem tudja, sosem került szóba. Legalábbis nekem ezt mondja. Ahogy utánaszámolok, harminc éve éppen háború volt Afganisztánban. Pontosabban: harminc éve is. Akkor a szovjetek ellen harcoltak.

Irán menedéket nyújtott a családnak és még vagy hárommillió afgánnak. Reva mesterséget is tanulhatott, szabó lett. Csak éppen papírt nem kapott. Sem a mesterségéről, sem egyébről. Papír nélkül pedig jogai sem voltak, kiszolgáltatottá vált.
Két éve elégelte meg a hazátlanságot. Akkor már inkább Európa, mondja. Igaz, hogy ez sem a hazája, de legalább itt jobb az élet, és jogai is lehetnek. Magyarországra lépve menedéket kért. Amíg döntöttek a sorsáról, az ugyanilyen céllal érkezőkhöz hasonlóan Debrecenben helyezték el, s amikor elfogadták a kérelmét, Bicskére jöhetett.

– Abban reménykedem, hogy az ötéves kisfiam is utánam érkezik.
– És a felesége?
– Ő meghalt. A fiamat a szüleim nevelik most.

Arcán nem veszek észre érzelmet, fegyelmezetten teszi hozzá:
– Nagyon hiányzik.
Revának szerencséje van, különleges nyelvtehetségé¬nek köszönhetően ő tolmácsol a frissen érkezett menekülteknek. Ezért némi pénzt is kap, 67 ezer forintot.

– Nincs kapcsolata a többi muszlinnal? – kérdezem. – Azt mondják, összetartóak, segítik egymást. Esetleg valamelyik mecset közösségével?
– Nincsen – válaszolja. – Nekem azt tanították, nem kell mindig imádkozni. Jó embernek kell lenni.

Senki sem önként hagyja el a hazáját és vállalja a nehézségeket, hallgatom most a pulpituson beszélő Ördög István menekültügyi igazgatót. Később, a beszélgetésünk során elmondja azt is, hogy a számuk változása pontosan mutatja, a világban hol és mekkora a feszültség. Manapság minden második menekült Afganisztánból érkezik, de jönnek Pakisztánból, Koszovóból, az arab országokból is – hiszen a térségen forradalmak söpörtek végig. Igaz, hozzánk már csak csekély töredéke jutott el például annak a 70 ezer tunéziainak, aki, amint tehette, azonnal útra kelt Európa felé.
Tavaly hatvan országból körülbelül 1700-an kértek menedéket Magyarországon. A státust 150-en kapták meg.

Tíz közül tehát kilenc kérelmet elutasítottak. Nem is mindegyik menedékes várja meg a döntést, sokan közülük előbb felszívódnak Nyugat felé. Akik viszont a kitoloncolásukra várnak, azokat a nyírbátori, kiskunhalasi, győri vagy budapesti táborban őrzik, vagy ha családosak, akkor Békéscsabán. Ugyancsak ezen helyek valamelyikébe kerülnek azok is, akiket valahol Nyugaton fülelnek le, s bebizonyosodik, hogy Magyarországon léptek az unió területére.

De mi most térjünk vissza a bicskei táborba, amelynek lakói szabadon mozoghatnak. Ők a befogadottak.
– Azok kapnak menekültstátust, akikről megbizonyosodunk, hogy üldözésnek vannak kitéve – hallgatom az igazgatót.
Igen ám, de miképpen lehet megállapítani ezt? Hogyan tudja valaki bizonyítani, hogy őt a lakóhelyén üldözik? Papírja bizonyosan nincs róla. Mint ahogy másról sem. A menekültek többségének semmiféle irata nincs.
– Hét munkatársam foglalkozik a kérésükkel - hallgatom az igazgatót.

Ők pedig már igen nagy rutinnal rendelkeznek. A menedéket kérők egy része eleve megmondja, hogy őt tulajdonképpen nem üldözik, hanem a jobb európai élet reményében érkezett. Nekik bizonyosan vissza kell fordulniuk. Mások viszont igen keserves élethelyzetekről számolnak be. Hogy igazat mondanak-e, egyáltalán valóban abból az országból érkeztek, amelyből állítják, az általában néhány keresztkérdést követően kiderül: hogy néz ki a városuk, milyen az országuk pénze. Ha ezek után is bizonytalanság marad a kérdezőkben, az unió országaiban dolgozó kollégáikhoz fordulnak, és a végén igen egyértelművé válik, honnan is érkezett valaki.

Ha például bizonyos, hogy Szomáliából, akkor szinte automatikus a kérelme kedvező elbírálása. Hogyne, hiszen az afrikai országban 1991 óta nincs kormány, az erősebb törzsek tagjai a gyengébbekét rabszolgaként dolgoztatják. Általában maradhatnak az afgánok is, ám a kockázat itt már nagyobb: ki kell szűrni azokat, akik nem menekültek, hanem küldték őket Európába – a tálibok.

Aki maradhat, az okmányt kap, ami csaknem annyi jogosultsággal jár, mintha az illető magyar állampolgár volna. Ezek után következik Bicske, amely zsilipnek tekinthető. Itt készülhetnek fel a magyarországi életükre.
Mindenekelőtt a nyelvet tanulják, két oktatótól összesen 520 órában.

– A gyerekek hihetetlenül gyorsan megtanulnak magyarul – jegyzi meg Ördög István –, néha két hónap alatt. Utána már ők tolmácsolnak a szüleiknek.
Az 520 óra viszont általában a felnőtteknek is elegendő, ha valóban nekifekszenek a nyelvnek. Ám aki azt forgatja a fejében, hogy továbbáll és Európa gazdagabb részén igyekszik megtalálni a helyét, az nem töri magát.

A nyelven kívül tanulják az ügyintézést, miként kell állást vagy lakhelyet keresni. Tehát csupa hasznos dolgot.
A menedékesek fél évig maradhatnak Bicskén, ami egyszer ugyanennyi időre meghosszabbítható. Egy év múltán azonban mindenképpen távozniuk kell.

Egyszeri 170 ezer forinttal a zsebükben vágnak neki a magyar mindennapoknak. Akiknek van már itt rokonuk, azoknak természetesen könnyebb. Magyarországon azonban a nyugati országokhoz viszonyítva kevés menekült él, közösséget pedig csak elvétve alkotnak – talán csak Csepelen él egy kisebb afgán kolónia –, így ők alig néhány menekültet tudnak felszívni, magyarul munkát adni nekik, mondjuk az éttermükben.

– A menedékkérők körülbelül fele sikeres – összegez Ördög István.
Vagyis a tavaly érkezettek közül összesen 70-80-an, számolgatom.

A sikeresek közé tartozik az Etiópiából érkezett Tadesse Eyassu – igaz, ő már vagy húsz éve él nálunk. Névjegykártyája szerint doktor. Ám hogy mit tanult a Debreceni Egyetemen, azt többszöri rákérdezésemre sem árulja el. Csupán annyit, hogy most a Wesley János Lelkészképző Főiskola tanára, és az ünnepségen a Mahatma Gandhi Emberi Jogi Egyesületet képviseli.

– Szép-szép, amit a menekültek a magyar államtól kapnak, csak kevés – állapítja meg. – Amikor innen kikerül valaki, ki van dobva a tengerre.

Nemcsak a menekülteknek kell alkalmazkodniuk, hanem a magyar államnak is jó befogadóvá válni, magyarázza. És akkor a magyarok is gazdagabbak lesznek, mint ahogy azok az országok, amelyek a magyarokat fogadták be a II. világháború vagy az ’56-os forradalom után.

Szavait a Kamerunból érkezett Ekade hallgatja és néha nagyokat bólogat. Két évig Újpesten rúgta a labdát, ám amikor kikerült a csapatból, hirtelen légüres térben találta magát. Végül valamelyik Tescóban tudott elhelyezkedni árufeltöltőként.
– Aki akar, az talál munkát magának.

Ez Hős Sándor meggyőződése, aki 2005 óta igazgatja a tábort. Bicskét a magyar állam egyébként már a rendszerváltás idején kijelölte átmeneti szállásul a menedéket kérők számára – igaz, először a város egy másik pontján. Amikor viszont megépült az autópálya, és a munkások szállása megüresedett, ide kerültek a menekültek. A 22 év alatt 74 országból 16 ezren. A szám, Hős Sándor megítélése szerint, nem magas, legalábbis Nyugathoz képest. De ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen a lehetőségeink is korlátozottak, ráadásul hozzánk nem nyelvismerettel érkeznek, ellentétben Nyugattal, ahol, az igazgató kifejezésével élve, a gyarmatok most köszönnek vissza.

– És hol talál munkát magának az, aki akar? – kérdezek rá.
– Például az építőiparban. Régebben reggelente kisbuszok álltak meg a kapu előtt és vitték a segédmunkásokat.
Régebben. Végül abban maradunk, hogy azért némi szerencse is szükségeltetik a munka megtalálásához.
– Éhes vagyok! – kiabálja egy fiatal arab férfi az egyik szociális munkás hölgy után a focipályának is helyet adó épület előtt. A közelben, az ünnepség alkalmából felállított ugrálóvárban gyerekek visonganak, de a hölgy a zsivaj ellenére is meghallja a férfi hangját.

– Hát akkor miért nem eszel? Van még marhapörkölt.
– Azt nem szeretem. Csirkehúst akarok.

Mindketten nevetnek, a hölgy elérti a férfi évődését. Amikor elmegy, Al Fadhi Mohammed mellém ül, és beavat a kálváriájába. Bármily meglepő, a dúsgazdag Kuvaitból menekült hamis papírokkal. De nemcsak én lepődtem meg, hanem a hatóság is, olyannyira, hogy vissza is akarták toloncolni. Hiába hivatkozott arra, hogy őt Kuvaitban nem szeretik, merthogy iraki származású. Így aztán ugyanolyan jogfosztott, mint az afgán Reva Iránban. A kitoloncolását viszont nem várta meg, Németországba szökött, ahonnan visszaküldték. Végül a bíróság a javára döntött: maradhat. Mohammed nem tűnik elveszettnek, ahogy mondja, Debrecenben él a szerelme, akivel szeretne összeköltözni – csak még nem tudja, mikor adja be a lány a derekát.

A 26 éves afgán Husaini Said Nemtollah viszont pontosan tudja, hogy feleségével és két kislányával a következő héten elhagyja a tábort. Tavaly érkeztek az országba. Görögországig teherautóval csempészték őket, onnan pedig gyalogoltak – télvíz idején. Ahogy Magyarországra, vagyis az unióba érkeztek, menedéket kértek. Jogfosztottságukra hivatkoztak – és a magyar hatóság négy hónap vizsgálódás után méltányolta kérésüket.

– Tudja már, hová mennek jövő héten?
– A református misszió segítségével egy kicsi lakást kapunk a fővárosban.
– Mihez ért?
– Hegesztéshez, burkoláshoz.

Ért hozzá, ám elhelyezkedni egyikben sem tud. Volt ugyan próbán, azt mondták neki, szépen dolgozik, alkalmazni mégsem tudják – mert nincs róla papírja.
Bájos arcú kislány fut hozzá az ugrálóvárból, nagy elánnal magyaráz az apjának valamit, aztán fut tovább. Persze egy szót sem értek az egészből.

– És így mihez kezd magával?
– Villanyszerelést tanulok. Biztattak, ezt tanuljam, mert ez jó. Jövőre lesz papírom, talán lesz munkám is.
– És addig miből élnek?
– Addig? – néz a kislánya után. – Addig nem tudom.