Mindhalálig Tragédia

A fáma szerint a kulturális értékeinkre és hagyományainkra épülő fesztivál ötletét 1926-ban Juhász Gyula szegedi költő vetette fel. A gondolatot a művészvilág és a politikai élet számos jeles képviselője támogatta, Hont Ferenc színházi rendezővel és esztétával az élen. Az időzítés mondhatni tökéletesnek bizonyult: Trianon után Magyarország külpolitikai tekintetben egyre inkább elszigetelődött, nyitásra szinte csak a kultúra és a tudomány területén nyílt mód.

Az új fogadalmi templom avatására rendezett ötnapos ünnepségsorozatot 1930 őszén tekinthetjük egyfajta kulturális „főpróbának” is. Az árkádsorral körbevett templomtér jól vizsgázott, kiváló akusztikájával ideális helyszínnek bizonyult a szabadtéri színielőadások rendezéséhez.

Egy évvel később, 1931-ben került sor az első bemutatóra. A Magyar Passió című darab százfős stábja még teljes egészében fővárosi színészekből és színházi szakemberekből állt. Szeged „csupán” a helyszínt és a hangulatot adta: a darab elvileg a Szlovákiá¬hoz csatolt kassai katedrális előtt játszódik, a háttérben magasodó szegedi dómnak köszönhetően tehát az illúzió teljes volt. Hatalmas statisztéria, fővárosi sztárok, a korszak fájdalmas magyar problematikája – nem csoda, ha az országos sajtó figyelme is a rendezvény felé fordult. A tudósítások méltatták a fantasztikus látványt, és rácsodálkoztak a szabadtéri műfaj sajátosságaira. „Hogyan alakul át a természet színházzá, hogyan lesz a házakból kulissza, a levegőből atmoszféra, az emberből közönség: ez roppant érdekes” – így elmélkedett a Pesti Napló újságírója a nagyszabású előadás kapcsán.

A rendezvény kezdetben magánvállalkozásként működött, a Délmagyarország és a Friss Újság tulajdonában. A második évben azért nem sikerült létrehozni, mert a katonaság nem segédkezett a tribün felépítésében. 1933-ban azonban beindult a szekér: személyesen Hont Ferenc állította színpadra Az ember tragédiáját. Madách Imre halhatatlan műve azóta is a Játékokon legtöbbet játszott színdarabok között szerepel: 16 nyáron keresztül 61 előadást tűztek műsorra. (Ritkaságszámba ment, hogy az új évezredben több mint tíz éven át nem játszották a Dóm téren, mikor is tavaly, a 80., jubi¬leumi évadban nyitó produkcióként láthatta újra a nagyérdemű.)

A szisztematikus építkezés 1936-ban kezdődött el, amikor a fesztivál megrendezését a város vállalta át. Az 1939-ig terjedő időszakban a nagy prózai előadások és a daljátékok szerepeit még mindig a legismertebb fővárosi színészek játszották, az operáét pedig olasz világsztárok. A világháború ezt a fejlődést akasztotta meg, az 1939-es nyár után húsz évig csöndes lett a tér.

Aztán 1959-ben a fesztivál újraindult – kis túlzással fogalmazhatunk úgy, hogy egyfajta „pótcselekvésként”. Addigra ugyanis kudarcnak bizonyult sokak vágyálma: Szeged mint a szocialista nagyipar városa. Előtérbe kerültek tehát azok a nézetek, amelyek a tudományos-kulturális élettől várták a város megújulását – ennek eredményeként újították föl a szabadtéri játékokat. A jeles alkalomra minden ízében szépíteni akarták Szegedet, hogy minél kellemesebb kép fogadja a vendégeket. „A szabadtéri játékok tiszteletére a KPVDSZ, a Csongrád megyei, valamint a Szeged városi tanács kereskedelmi osztálya kirakatversenyt hirdetett – írja a korabeli újság. – A két első helyre a Tisza Állami Áruház kirakatrendezői és a szegedi Dekorációs Vállalat dolgozói kerültek, s 2-2 ezer forintos pénzjutalmat kaptak. Első díjat az áruház János vitéz kirakata és a Kiskereskedelmi Vállalat Kárász utcai ajándékboltjának porcelánkirakata nyerte el.”

Az 1959-től a rendszerváltásig terjedő időszakban a szabadtéri története szorosan összefonódott a helyi színház történetével. A szegedi színház Kolozsvárról került a városba Trianon után, és az ország egyik legnagyobb ilyen kultúrintézménye volt, opera, próza és balett tagozattal. Vaszy Viktor egy időszakban az operajátszást virágoztatta fel. Ruszt József először rendkívüli módon megerősítette a prózai társulatot, majd elhívták Zalaegerszegre igazgatónak, és a vezető színészek nagy részét is elvitte, romokat hagyva maga után. A nyolcvanas évek hoztak újra svungot a Dóm térre, az István, a király című rockopera itteni előadása egy felívelés kezdetét jelezte.

A rendszerváltás után nyilvánvalóvá vált, hogy az előző korszak egy sereg kérdést a szőnyeg alá söpört. A játékok kultúrmisszió, a Szegedi Nemzeti Színház nyári hakniterepe vagy a város üzleti vállalkozása? Ki és mit játsszon a Dóm téren? A kérdésre a kétezres évek közepe táján – sok küzdelmes, veszteséges év után – született megnyugtató válasz. A Szegedi Szabadtéri Játékok elvált a színháztól. Világossá vált, hogy egy négyezer fős nézőtérrel nem lehet művészileg kísérletezgetni, ide tuti slágerek kellenek, néptáncgála, népszerű musicalek, operák, operettek. Eldőlt, hogy az országból és a határon túlról nagyszámú közönségre csak akkor lehet számítani, ha az ország legismertebb színészei és rendezői dolgoznak a szabadtérin; ezzel a Szegedi Nemzeti Színház munkatársainak nagy része kiszorult ebből a nyári munkából.
Mindezeket a változásokat 2004-től a Bátyai Edina által irányított menedzsment meglépte. Ezzel a város kevés üzletileg sikeres vállalkozásának egyikévé téve a Szegedi Szabadtéri Játékokat. Merthogy Juhász Gyula városa nyaranta, ez idő tájban kultúrára éhes turistákkal tömve, telt házzal üzemel.