Vészhelyzet a siófoki kórházban!

Olyan ez, akár a cirkuszban: előbb még a széket szorítottuk, sóhajtottunk megkönnyebbülten, hogy hiába ingerelte, pattogtatott ostort előtte, ugráltatta tűzkarikán át, megúszta, az oroszlán nem tépte le az idomítója fejét, szerencsére. De korán örülünk, a dob pereg, a reflektor a magasat pásztázza. Kifeszített kötelet világít meg, fent rúddal a kezében artista imbolyog. Nincs rajta biztosítókötél. Izgalmasabb így a mutatvány, s alig ér a túloldalra, nincs kegyelem, idegborzolóan indul vissza.

Ország-világGuba Zoltán2012. 08. 26. vasárnap2012. 08. 26.

Kép: Siófoki kórház ahol traumatológus orvosok mondtak fel és kiléptek mert nem kapták meg a kívánt fizetésemelésüket sürgősségi osztály ügyelet sebészet elvándorlás egészségügy kötözés 2012 08 16 Fotó: Kállai Márton

Vészhelyzet a siófoki kórházban!
Siófoki kórház ahol traumatológus orvosok mondtak fel és kiléptek mert nem kapták meg a kívánt fizetésemelésüket sürgősségi osztály ügyelet sebészet elvándorlás egészségügy kötözés 2012 08 16 Fotó: Kállai Márton

Így egyensúlyoz évtizedeken át reformokon, finomításokon keresztül a magyar egészségügy. Leesni, reméljük, nem hagyják. De hiába az igyekezet, a jobbító szándék, nincs itt a megnyugvás ideje. Hol itt, hol ott szakad a kötél.
Most éppen Siófokon pattant el valami.

Vészhelyzet a siófoki kórházban, szóltak a hírek. Nem túloztak a kollégák: a traumatológia öt sebésze közül három felmondott és távozott. Nyáron, csúcsidőben! Akkor, amikor rengeteg a vendég, amikor a körzetben háromszázezer ember él, nyaral. Napközben biciklivel esnek, kelnek, szörfözni tanulnak, fulladnak kis híján vízbe, s égetik le a bőrüket. Esténként se ülnek otthon, televíziót nézve vagy olvasgatva, igyekeznek „kulturáltan” kikapcsolódni. Buliból buliba indulnak, próbálgatják erejüket, s kötnek ki gyakran a kórház baleseti sebészetén. A doktorok egy-egy nyári műszak végén úgy érzik magukat, mint jól kifacsart citrom, amit már csak el lehet dobni.

Megspóroltak itt már mindent, amit lehetett. A kereset viszi leginkább a pénzt, főleg a dolgozók létszámával fukarak régóta. Trükköznek itt is szabadsággal, túlműszakokkal, ügyelettel, mint mindenütt. Járni ugyan járna sok minden, de ha minden szabályt, rendeletet szó szerint betartanának, becsukhatnák a boltot. Itt, ha egyetlen sebész hiányzik, már az sok. Három? Az kezelhetetlen helyzet, afféle „térdre, imára” állapot.

Albert Sándor volt az első távozó – ezzel lavinát indítva a traumatológián –, őt követte Szekér és Nagy doktor. Albert hivatalosan családi, egészségügyi okokból ment külföldre. Félhivatalosan, írjuk azt, egyike ő is a külföldön munkát vállaló orvosainknak. A legfőbb ok? A társadalmi megbecsülés hiánya, az arcpirító fizetés. Ismert gond ez, tavaly 542 magyar orvos és 244 ápoló kért külföldi munkavállalási engedélyt. Idén eddig 469 orvos és 135 ápoló követte őket. Úgy ötszáz sebészt tudnának alkalmazni, ennyien hiányoznak az egészségügyi rendszerből.

– Önállóan dolgozhattak, nem szóltunk a munkájukba, külön osztály voltak az osztályon belül. Ezért is ért váratlanul a zsarolásszerű felmondásuk. Nyolc éve együtt dolgoztak, kiváló orvosok ők, rosszat rájuk nem mondanék – kezdi ma már nyugodtabban dr. Varga Ferenc. A főigazgató 35 éve vezeti a kórházat. S valamit nagyon ért, nagyon tud, a kórháza veszteséges sosem volt. Talán ezért, hogy rendszer- és kormányváltás nem érintette, mindig a helyén maradt.

Július elején Szekér Zoltán két aláírt papírt vitt hozzá, az ő és Nagy doktor azonnali felmondását. Kiderült, azért egy hónapot még itt kell dolgozniuk, hát kijavították a papírt. Mi verte ki a biztosítékot? Mi volt a kiváltó ok? A pénztelenség! Orvosoknál ritka a titok, a siófoki „üresedésnek” híre ment, és akadtak jelentkezők. Kiderült, jönnének bárhonnan, majd’ a dupláját keresik mindenütt, mint eddig Szekér doktorék. Ezért kértek több betegért, több munkáért vállalkozóként több pénzt ők is, 4000 forintot óránként, különben elmennek.

– Számokkal nem untatom, mentegetőzni nincs okom, de ez így vaskosan nem igaz, s ezt tudják Szekér doktorék is – mondja a főigazgató. Nyilatkozott már az ügyben, érvelt, cáfolt, hogy nem ő verte szét a traumatológiát. Az se igaz, hogy nem tárgyalt, mint ahogyan az se, hogy jószántából jelentette a felmondást a tiszti orvosi szolgálatnak. Ez a kötelessége. A biztonságos betegellátást pillanatra se kockáztatja. Szekérék annyi pénzt kértek készenlétért, mint mikor bent dolgoznak. Ez nem megy. Tudathasadásos állapot ez, teszi hozzá a főorvos. Az egészségügy alulfinanszírozott. Köztük élek, tudom, tapasztalom, hogy egy kőműves segédmunkás kétszer annyit keres óránként, mint egy szakvizsgázott orvos. Ez van.

– Adnék én is, ha tehetném. Nekik és az aneszteziológusoknak, minden orvosnak, ápolónak, műtősnek, takarítónőknek, mert megdolgoztak érte. De nincs miből! A kórház, az itt dolgozók jövőjét nem kockáztatom. Szekér doktor azzal kalkulált, hogy megegyezünk. Siettetve a folyamatot, a sajtóhoz fordult. Pánikot keltett, a nehézségeket eltúlozta, csúsztatott. Cáfolom őt, nem volt és nincs vészhelyzet, percre se maradtunk elegendő sebész nélkül – nyomatékosítja a főorvos.

Nézelődünk a traumatológián. Csütörtök dél van, a folyosó teli friss és „csak” kötéscserére váró sérültekkel. Gézturbános embert hoznak a mentők, elnézett egy lépcsőt, a fején landolt. Szédül, kissé mellébeszél. Majd síró kisfiú jön, a térde nyílt szét. Őt idős férfi követi: gazt égetett, a nadrágja is lángra kapott. Elég ronda a sebe, mondja az ügyeletes S. doktor. Határozott ember, az előttünk érkező forgatócsoportnak ajtót mutatott, velünk is szigorú, „ha a betegek engedik, őket fotózhatják, engem nem”, közli. Nem nyilatkozik, dolgozik. Gyors, biztos kezű orvos, sebet pucol, varr és nyugtat. Nem kapkod, fáradtnak se látni. Igaz, hétfőn még ennél is többen vannak: sebekkel, duzzadt térdekkel, törésekkel gyors felépülésben bíztak, vártak, vagy csak nem akartak a hétvégén zavarogni.

– Ne! – halljuk a gipszelőből. Kislány bokáját teszi sínbe Kovács János. Ő a katonai behívóját 1996-ban „váltotta” civil szolgálatra, azóta itt ragadt. Szakmányban gipszel, vérző kezű, részegen poharakat roppantó emberekkel hadakozik. Mi tartja itt? Nem a pénz, ebben a hónapban már az emeléssel 72 ezer forintot vitt haza. Ehhez értek, hova mehetnék? – kérdi.
Nézelődünk és szörnyülködünk. Őrület! Elmegy a beteg, s jön helyette kettő. Mi Szekér doktort hívjuk, mondja el a verzióját. Sajnálja, üzeni, ő már többé senkinek nem nyilatkozik.

Miért nem, kérdeznénk, bár osztályvezető főorvosától, dr. Tóth Jenőtől már hallottuk az indokot:
– Lehet, igazuk volt, de vesztésre ítélt, túl veszélyes játékba kezdtek. A kórházi folyosón folyton ügyvédek cikáznak. Ha valakit feketében, sírni, gyászolni látnak, rögtön ajánlkoznak: pereljék be a kórházat. Hibát, hibást majd találnak. A betegnek mindig igaza van, a nyert pénzen osztoznak. Borotvaélen táncolunk. Most veszélyhelyzetről szólni?

– Látom, még mindig traumatológust keresnek. Szekér doktor pályázhatna?
– Ő sincs kizárva, de úgy fest, a siófoki sebészkérdés – végre nem helyettesítésekkel – megoldódik, teljes lesz a létszám. Igaz, ezek a sebészek máshonnan hiányoznak majd, de ez szerencsére nem a mi gondunk. Szekér Zoli? Több helyre is hívták, de most nehéz lesz elhelyezkednie, nagyon nehéz. Túl sokat, majdnem mindent kockáztatott.

– Mint a játékos, aki tizenkilencre, húszra lapot kért?
– Maga mondta. Orvos itt így nem nyerhetett.

Ezek is érdekelhetnek