Virtuskodásban nyerők vagyunk

Ez a virtusvetélkedő is afféle népi olimpia, hagyományokat felelevenítő, speciális versenyszámokkal. Nem ma kezdték, a jászdózsai döntő jubileum is egyben, éppen tizenötödik a sorban. Ezért is a kettőzött buzgalom. A helyiek igyekeznek jó házigazdák lenni, talán még erőn felül is helytállni.

Gigaberuházásokat azért ne keressünk! Nincs óriáskerék, ahonnan a település minden szeglete jól belátható. Nincs olimpiai bajnokok nevére keresztelt metrómegálló egy se, de még csak mutogatni való, XXI. századba illő stadion sincs. Mi van? Rend, tisztaság, lelkesedés. S ki ne felejtsük a sorból, velük illett volna kezdeni: van sok-sok egyentrikóba öltözött önkéntes. Mosolyogva szaladnak, segítenek, tájékoztatnak. Némi könnyebbség – ha néha másképpen is alkotják sokak a mondatokat, máshova kerül a hangsúly, s akad idegenül ható, már elfelejtett szó –: nyelvi nehézség nincs. Magyarul szól, gondolkodik, álmodik mindenki.

Kilenc óra múlt, de még csak ébredezik az olimpiai falu. Falu? A rendezők nyolc férőhelyes katonai sátrakat állítottak fel. Hogyan telt, milyen volt az éjszaka? – tudakoljuk. A sportolók ásítozva, kissé gyűrötten felelik: – Eltelt, nem unatkoztunk, na!
Közös sátorban, szobában íratlan szabály: az alszik el elsőként, aki a leghangosabban horkol. Mi volt még? Az is történt, árulják el, hogy réglátott ismerősök találkoztak. Hátat paskoltak, egymást ölelték, de jó, hogy találkozunk. Előkerültek az üvegek. Kínálgatás, koccintgatás kezdődött. A csapatkapitányok idegesen túrtak a hajukba: „Gyerekek, gondoljatok a holnapra. Megméretés lesz, ideje ledőlni.” Jó, felelték a gyerekek, de akkor gitár is került. Énekeltek, táncoltak. Magnó is lett, ütős, pörgős számokkal, nem volt éppen üdítő a csend.

Ezt még megisszuk, fogadták meg úgy éjfél körül. Majd felülírták a fogadalmakat. Ittak búcsúként János-áldomást is. Meg csak úgy az íze végett. És azért, hogy ezt már ne hagyjuk meg! Aztán romantikusan a Tarna partján megnézték a napfelkeltét. Beszélgettek még, mert sok a mondanivaló. Aludtak vagy másfél órát, a lustábbak kettőt. A fiatal szervezet stramm, sokat bír, s az idősebb szervezet is hamar regenerálódik, a megpróbáltatásokat hozza rutinból.
Nem volt kötelező az olimpiai faluban aludni.

A helyiek otthon pihentek, de ők névnapoztak, nem unatkoztak. A csallóközkürti szakvezetés előre veszélyt szimatolva, óvatosan távolabb, Mátrafüreden foglalt szobákat. De hogy a sportszerűség ne sérüljön, az esélyegyenlőség is megmaradjon, ők is jót beszélgettek. Reggel nyugodtan mondhatták, egyenlő esélyekkel, egyenlő feltételekkel indulhat mindenki! Ezért nehéz az ébredés, kelés, indulás. De nincs morgás, elszántak nagyon. Eljöttek, a coubertini „részvétel a fontos, nem a győzelem” mondást feledik, felülírta azt az élet. Nyerni jöttek. Ilyen az ember, a gyerekkel is, ha játszik, ő csak eleinte nyerhet, ne bőgjön, utána megmutatjuk, nálunk a tudás, az erő.

A faluközpontba, a megnyitóünnepséghez tartunk. Egy kútnál megtorpanunk. „Jászok kincse”, olvassuk rajta, és azt is, a természetes ásványvíz nátriumot, kalciumot, hidrogén-karbonátot, vasat és jodidot tartalmaz. Elixír ez, állítólag minden bajra jó. A bátrabbak kortyolnak belőle. Különös ízű, de ittunk már rosszabbat is. És használhat is, mert távoli településekre is viszik kannaszám. Egyelőre a doppinglistán se szerepel.

– Mi van? Meddig álljunk, főjünk a napon? – reklamálnak többen. Tíz óra, de már 30 fok van, izzadunk erősen. De jó ez a kis izzadás: a szervezők az első ütközetet megnyerték, esőben versenyezni bajos lett volna. Most süt a nap, ezzel legalább nem lesz baj.

A színpadon már a volt rendőrkapitány, Komáromi István fokozza a hangulatot. Ezt Zámbó Jimmyvel írtam, újságolja, s bár fáradt, fellépésről jön, igyekezik erőst, be is söpri a „király vagy” elismerést. A kezdésre azért még várni kell. Újabb támogatók érkeznek, akiket illik bemutatni. De ezzel sincs baj: minden új szponzor új díjat is jelent, a győzteseknek járó kondigép, wellnesshétvége és a Komáromi-CD is csábító, de jóból sose árt a sok.

Olimpiákon megcsodált módon felsorakoznak a csapatok. Megérdemlik, írjuk is szorgosan: Alattyán, Arnót, Bágyaszovát, Baté, Berekfürdő, Bölcske, Csallóközkürt, Csárdaszállás, Diósförgepatony, Encsencs, Fábián¬se¬bestyén, Jászdózsa, Kisléta, Körösladány, Lég, Mező¬cso¬konya, Nyírgelse, Örménykút, Perkáta, Rábapordány, Tiszadada, Tiszaszőlős és Zsana fiai, lányai vetélkedhetnek. Felpéc is döntőbe jutott, de őket hiába várjuk. Néhányan jöttek csak Jászalsószentgyörgyről, de a rendezők engedékenyek, versenyezzenek ők is.

A falu polgármestere, dr. Szerencsés István rutinos szónokként dr. Pintér Sándor leveléből idéz. „Erő, gyorsaság, leleményesség, csapatmunka kell a sikerhez, ez pedig minden magyarban megvan” – olvassa a belügyminiszter szavait, s már az első tapsnál abbahagyja a beszédet. Pócs János képviselő úr se szaporítja a szót: „Napokra Jászdózsa az ország közepe, mindenki ránk figyel, sok sikert kívánok” – mondja, s már a Himnuszt énekelhetjük, majd irány a focipálya.

A nézőktől hallom, oroszlánbarlang, sportkatlan volt ez. A jász büszke ember, elnézett lest, csapatuk sérelmére elkövetett szabálytalanságot azonnal jelez, a bíróknak szóvá tesz, s volt, hogy még az öltözőkön túl is „elkísérték”. Ma már? Kevés az indulat, játékvezető nyugodtan jöhet, ha rosszul sípol, néha kis szülőzés hallik, de semmi egyéb, sportszerűen drukkolnak.

– Dózsa, Dózsa! – kiáltják. Kürtök, dobok is hallatszanak, pedig még csak a bemelegítésnél tartunk. Komáromi-nótákra mozognak a résztvevők, a versenyen meg ne sérüljenek. A lelkesedés vegyes: a hölgyek igyekeznek, az urak, spórolva az erővel, az árnyékot keresik. Sokukon stoplis focicsuka van, mint rajtunk egy cseh katonai spartakiádon. Fordítási hiba okán röplabdameccsre a focicsapatot delegálták. De nem adtuk fel, a végeredményt borítsa balladai homály. De hamar kiderül, a stopli – például amikor egymáshoz erősített traktorgumikat emelnek az égbe – itt nagyon is jól funkcionál.

Zsákcipelés, pakolás, tejeskannaváltó, síváltó (persze a füvön, egy lécen öten, egyszerre lépve), bálagörgetés, hordólovaglás, gátépítés, rönkpakolás, petrencésrúd- és sodrófahajítás, rönkforgatás, súlyhúzás, súly- és kosártartás, talicskaváltó, valamint autógumi- és gumicsizma-hajítás szerepel az első napon. Miért ezek? Miért ne? Sportban logikát ne keressünk! Mi abban a ráció, hogy tornában a fizikai törvényre rácáfolva lovon pörgünk vagy tíz méter magasból vízbe szaltózunk, vagy egy pályán huszonketten egy labdát kergetünk, és ha a labda kapuba jut, egymás nyakába ugrunk? Mi bajunk lehet hordón lovagolni, kannát cipelni, gumicsizmát hajítani? Jó sport ez is, talán nem is túl veszélyes, mégis szórakoztató.

Forgószínpadszerűen követik egymást a tízfős csapatok. Küzdenek erősen. Legfontosabb, hogy senki ne sérüljön meg, intenek a rendezők – de úgy órája tart a vetélkedő, amikor halljuk, orvosért kiabálnak. Egy talicskatoló a földre zuhan. Orvost, ismétlik a csárdaszállásiak, és dühösek, hogy a mentők nem futnak. Ha infarktusa lenne, már nem élne, kiabálják. A legjobbjukat veszítik. Mile Lajos fölé hajolnak: a térdkalács kikandikál, vérzik is. A mentők hallgatnak, nem mondják, hogy mit ér az orvos, ha rohan, de a beteghez érve a pulzusa, vérnyomása 200 fölötti. Nem vitatkoznak, fájdalomcsillapítót adnak, térdet rögzítenek, infúziót kötnek be, s indulnak a kórháza. Teszik a dolgukat.

– Gyerekek, vigyázzatok! Nem ér ennyit az egész – kérik újra a vezetők, és mint amikor balesetet lát az ember az úton, csökken is a tempó. De csak pillanatnyi a szünet, szaladnak, erőlködnek, mintha az életük függene rajtuk. Nézzük Csánó Lászlót, aki a Csallóközkürtből, 260 kilométerről jött. Trikóján a felirat: „szedett-vedett alakulat”. Miért az írás, kérdezzük. Aki a faluban ráért, jött. Csánó kétméteres, másfél percig áll, kezében előrenyújtott petrencés rudat tartva. Nem látni, hogy erőlködne. Készült rá? – kérdezzük. Nem, falusi gyerek vagyok, nagyra nőttem, ma így sikerült, feleli mosolyogva. Mellettünk lányok, asszonyok autógumit dobálgatnak. (Hej, Pars Krisztián, takard el a szemed!) Pörögnek, forognak, hol erre, hol arra repül a gumi. Vigyázz, kiabálnak, de sérült nincs, hát tapsikolnak.

S vannak persze rutinos indulók is, akik rengeteget készültek, küzdöttek a csapattagságért is, de hát így kerek a világ. A mezőcsokonyai Páli Melinda anno dobóatléta volt, most sodrófával lemezfigurákra céloz és talál. De nemcsak erős, gyors is. „Civilben” hivatásos katona, szakaszvezető, irodista, az utolsó három évben ő nyerte a versenyt. Nem titkolja, most is erre készül, nyerni jött. Ha nem sikerül? Nem tragédia! Játék ez, egy nagy népi játék.

Az ám, de komolyan vett játék. Mint megannyi Krisztus, oldalt kitartják a „farkast”, a két 12 kilós súlyzót. Bírod még, biztatják őket – és bírják, ha megszédülnek, ha belesápadnak is. És bírják a lányok a súlyokkal teli kosarat, és bírják a karókat kerülgetve a szalmabálát gurítani. Mindenki nagyon igyekszik, s csak néha van vita, hogy belapult, nem gömbölyű, nehezebb tolni a bálát. De végül is nem vérre megy, óvás sincs.

Rázd ki, Jenő, kiabálnak a lányok a csallóközkürti Rigó Jenőre, akinek nagy igyekezetében a trikója is megtelt szalmával. Mire gondoltok, lányok, kérdi ártatlanul. A trikódra, te nagy franc, felelik, és bár fáradnak a napon, nevetnek, játszanak önfeledten tovább, mint megannyi gyerek, aki sosem nő fel egészen.

Így vándorolnak a pályán körbe-körbe, versenyről versenyre, hogy az este már nem kel altatódal. Aludjanak, mint akit fejbe kólintottak, s álmodjanak vasárnapról, magukat látva, ahogyan szekeret, kamiont húznak. És izgulnak, a győztesek között a nevüket hallják. Mert a részvétel is fontos, de azért nyerni jobb. A legjobb.