Horthy: innen nézve gyáva, onnan országépítő

KORMÁNYZÓSÁG. A tengerész Horthy Miklós hírnevét az I. világháború alatt az Adrián elért sikerei alapozták meg. 1919-ben, 51 évesen, a háborút követő válság idején a volt flottaparancsnok személye úgy került előtérbe, hogy korábban nem készült – mert nem is készülhetett – politikai pályára. A vesztett világháború és az összeomlás után olyasvalaki lépett be a szegedi ellenkormányba, akinek háborús érdemeit számon tartották, de addig igazából ismeretlen maradt az országos közéletben. Az egyetlen számottevő katonai erő, a Nemzeti Hadsereg vezetőjévé vált, 1919 őszén elnyerte a győztes hatalmak támogatását, s így 1920 elején ő volt az egyetlen valós kormányzójelölt.

ORSZÁGÉPÍTÉS. Horthy Miklós a jobboldali radikalizmus jelképes vezéralakjának számított, bár kapcsolatban állt a konzervatív politikai táborral is. Az új európai rendhez közeledő politika – amit elsősorban Bethlen István neve fémjelzett –, illetve a Gömbös Gyula és követői által képviselt – az önerőre támaszkodást, Trianon megváltoztatását sürgető – jövőkép közül egy ideig nem választott. A legfontosabb célok adottak voltak: a magyar királyi állam újjászervezése, a politikai-gazdasági megerősödés, a területvesztések felülvizsgálata. A királyság mint államforma jól kifejezte a múlthoz ragaszkodást, ám Horthyt a Monarchiához hirdetett hűsége sem gátolta meg, hogy IV. Károly király visszatérését kétszer is megakadályozza. Aztán 1923-ban döntött: Bethlen politikájának szavazott bizalmat, s miniszterelnöke megvalósíthatta konszolidációs politikáját. Miután erre a kormányzó nélkül nem kerülhetett volna sor, így és ennyiben „országépítőnek” tekinthető. Az államfő jóváhagyása nélkül érdemi kormányzati döntés nem születhetett, bár a politika napi ügyeit csak ritkán befolyásolta. Olyan vezérként tekintett magára, akinek a válságos időszakokban kell cselekvő szerepet vállalnia. Fő politikai célkitűzéseit a rendpártiság – a fennálló berendezkedés védelme –, az antibolsevizmus és a területi revízió határozta meg. A választójog kiterjesztésétől elzárkózott, és a földbirtokrendszer valódi reformja sem valósult meg – bár véleménye e téren a II. világháború alatt megváltozott.

REVÍZIÓ. 1932-től Gömbös miniszterelnöksége alatt kezdődött meg a politikai élet jobbra tolódása, de Horthy Miklós a 30-as évek második felében szembefordult a diktatórikus irányba mozduló, a szélsőjobboldalnak engedő miniszterelnökeivel. A már a húszas évek óta meglévő olasz kapcsolat mellett – a nácik hatalomra jutását követően – a németekhez csatlakozás is határozott irányt vett, főként gazdasági-kereskedelmi okokból, illetve a revíziós törekvések támogatásáért. A korszak külpolitikája ez utóbbi célkitűzés terén jelentős eredményeket ért el – igaz, nem saját erőből, hanem a tengelyhatalmak pártfogásával. A Fel¬¬vidékről szóló első bécsi döntésnél, majd a Kárpátalja visszavételekor az angolok és a franciák nem tiltakoztak, de az Észak-Erdélyt visszajuttató második bécsi döntést már elfogadhatatlannak tartották. A Délvidék megszerzése aztán a háborúba sodródásunkat jelentette. A revízió ügyében – ahogyan az akkori magyar társadalom többsége – Horthy Miklós sem tudott önmérsékletet tanúsítani. Míg Hitlert óvta a britekkel való háborús összetűzéstől, ő maga ezt, illetve a német szövetség hátrányos következményeit igazából nem mérlegelte.

ANTISZEMITIZMUS. Az I. világháborús vereség és összeomlás, 1918–19 miatt sokan tették meg bűnbaknak a bizonyos gazdasági, értelmiségi pályákon a lélekszámához képest túlsúlyba jutott zsidóságot. A jogfosztó politika első jele az 1920-ban elfogadott, a polgári jogegyenlőséggel szemben álló, a tanszabadság elvét korlátozó numerus clausus volt. Horthy Miklós nézetei „szelektív antiszemitizmusként” jellemezhetők: a „jó” zsidókhoz – akiket igazából nem is tekintett zsidónak – a nagytőkéseket, bankárokat, művészeket stb. sorolta, míg a „rosszakhoz” mindenki mást. Horthy a zsidóság politikai, gazdasági, közéleti befolyásának korlátozásával egyetértett, ezért írta alá a numerus clausust, majd az egyre súlyosabb megkülönböztetést jelentő zsidótörvényeket, melyeket ugyan nem ő kezdeményezett, de a hatályba lépésük ellen semmit sem tett. Teleki Pálhoz 1940 októberében írt levelében összefoglalta nézeteit: „Én egész életemben antiszemita voltam. […] Tűrhetetlennek tartottam, hogy itt Magyarországon minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház, újság, kereskedelem stb. zsidókezekben legyen. De a befolyásuk visszaszorítása nem történhet egyik napról a másikra, mert »tönkremegyünk«. Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust, azonban nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat.” A kormányzat és Horthy is évekig ellenállt a zsidópolitikát a szélsőségességbe taszítani akaró német nyomásnak, de 1944. március 19., a német megszállás után – náci irányítással és magyar közreműködéssel – megindult a vidéki zsidóság haláltáborokba szállítása. A kormányzó elhitte Hitlernek, hogy megfelelő együttműködés esetén az ország függetlensége visszanyerhető, ezért – törvényesítve a megszállást – a helyén maradt. Bár már esztendővel korábban szembesült a ténnyel, hogy a nácik célja a zsidóság kiirtása, egy ideig semmit sem tett a megmentésükre, a kormány döntéseibe nem avatkozott bele. Július elején azután a nemzetközi tiltakozások és a romló hadi helyzet eredményeként állíttatta le a deportálást, a budapesti zsidókét pedig megakadályozta. Ámde május 15. és július 9. között 437 402 vidéki zsidó elhurcolására került sor.

ORSZÁGVESZTÉS. A Szovjetunió elleni háborúba lépésünk indokául szolgáló, 1941. június 26-án végrehajtott kassai bombázást Horthy Miklós nem vizsgáltatta ki, a hírére szinte perceken belül határozott arról, hogy ez háborús ok. Döntésében megrögzött antibolsevizmusa és a Honvéd Vezérkar befolyása játszott főszerepet. A kezdeti német sikereket feledve, világhatalmakkal hadiállapotba kerülve, a doni katasztrófát megélve történtek kísérletek az angolszászok felé nyitásra, de a háborús események túlhaladták az ország angol–amerikai megszállásáról szőtt ábrándokat. 1944 őszén maradt még egy utolsó esély a háborúból „kiugrásra”, az átállásra, ám azt rosszul készítették elő. A kormányzót saját hadseregének vezetése elárulta, s miután a németek a fia letartóztatásával is sakkban tartották, a kényszer hatása alatt a nyilasvezér Szálasi Ferencet nevezte ki miniszterelnöknek. A vesztes oldalon megmaradva az ország egésze hadszíntérré vált és rettenetes veszteségeket szenvedett. Végül 1947-ben a nagyhatalmak ismét szentesítették Trianont.