Elit alakulat képezte a civileket

– Két dolgot nem illik megkérdezni a kiképzőktől. Az egyik, hogy járt-e Afganisztánban. Aki itt van, mindenki járt.
Sándor Tamás ezredest, a 34. Bercsényi László Különleges Műveleti Zászlóalj parancsnokát hallgatom.

– A másik dolog, hogy ölt-e embert. Ilyesmiről egymással sem szoktak beszélgetni. Értitek, ugye?
Értjük, hogyne értenénk. Szavai amúgy katonásak, ahogy az egy parancsnokhoz illik. Nagyjából tizenöten ülhetünk a teremben, közülünk nyolcan a National Geographic tévécsatorna által meghirdetett játék kisorsoltjai.

– Három kérdésre kellett válaszolnunk – mesélte még a kiképzőközpont felé tartva, a buszon a balmazújvárosi Győri Gábor. – Aki nézte a túlélési technikákról szóló riportsorozatukat, az tudta a válaszokat.

Amíg a táborba érünk, bőven van időm velük beszélgetni, így aztán érzékelem, hogy az ország különböző pontjairól érkezett, szigorúan hímnemű kisorsoltak nem katonák szeretnének lenni, legfőképpen a kalandvágy vonzotta őket.

Az ötlet egyébként a tévécsatornától ered, a Honvédelmi Minisztérium pe¬dig vevő volt rá. Persze, hiszen, ahogy azt Farkas Anikótól, a minisztérium sajtóirodájának vezetőjétől megtudom, a honvédségnek körülbelül kétmillió forintba kerülne a nyolc „delikvens” négynapos képzése, ha meg kellene vásárolnia – ebben a konstrukcióban viszont ötven darab harminc másodperces megjelenési lehetőséget kap cserébe a tévécsatornától.

Mire Táborfalvára érkezünk, feléledtek bennem az egykori emlékeim. Hogyne, hiszen a szervezetlenség a réginek tűnik: az egyik résztvevő hiába adta le a gépkocsija rendszámát, a minisztérium előtt posztoló katonák mit sem tudtak róla. Amúgy pedig jóval a meghirdetett időpont után indulunk – és nem a nyolc civil késése miatt…

Futó benyomásaim alapján azonban merészség volna állítanom, hogy semmi sem változott a honvédségnél az elmúlt évtizedekben. Az egykori alkoholbeteg vagy karrierista tisztek – saját sorkatonai tapasztalataimról írok – helyett itt vérprofi katonákhoz van szerencséjük a kalandvágyóknak. A kiképzők nevét azonban ne is várja az olvasó, azt a sajtónak sem árulták el. A zászlóaljhoz egyébként a hivatásos katonáknak sem könnyű bekerülni, a jelentkezettek tizede ha megfelel a követelményeknek.

– Négy nap kemény kiképzésben lesz részetek – folytatta a parancsnok az eligazítást. – Azt azért ne képzeljétek utána, hogy különleges műveleti katonák vagytok, de azt megígérhetem, hogy ki fogtok merülni a végére. Annál is inkább, mert éjszakánként néhány órás alvásnál többen nem lesz részetek.

Ahogy az első délelőtti erőnléti felmérését elnézem, a kimerülés ígéretét feltétlen elhiszem a parancsnoknak. Húsz fekvőtámasszal kezdik, már ez sem megy mindenkinek, az ezerméteres futást pedig mindössze hárman teljesítik szintidő alatt. Utolsóként a budapesti Vissi Tamás esik be a célba. És ezt tessék szó szerint érteni, utána orvos vizsgálja.
– Melyikőtök biztatta, hogy már csak pár lépés, ki kell bírnod? – üvölti a kiképzőtiszt. – Melyikőtök? Senki. Pedig annyira vagytok erősek, amennyire közületek a leggyengébb.

A kiabálás, az ürülék mint a teljesítmény minősítése itt természetes. Elvégre jobb, ha már a kiképzés során kibukik, ki az a széplélek, aki az ilyesmit nehezen viseli, mint hogy éles helyzetben az ellenség előtt pityeredjen el.
Fogságba azonban ezen a kiképzésen bizonyosan senki sem esik, a gyakorlat záróakkordjaként ugyanis az elit zászlóalj katonái helikopterrel mentik ki őket. Ha addig kibírják a szívatást…
Mint arról később hírt kaptunk: kibírták.