Elsüllyedt zsákmányra bukkantak

Becslések szerint körülbelül tíztonnányi, mívesen faragott márványszobor, kút- és oszlopdarab várt megtalálójára a Visztula fenekén. A faragott kövek nagyon jó állapotban vannak, mert bár több száz éven keresztül víz alatt feküdtek, a rájuk rakódott vékony iszapréteg megvédte ezeket a víz oldó hatásától.

De miért és hogyan kerültek épületek tartóoszlopai egy folyó fenekére? Nos, 1555–1560 között Lengyelország háborúban állt Svédországgal. A konfliktus első évében a svéd hadsereg elözönlötte a lengyel földet, s mivel a helyi nemesség java része melléjük állt, sorra foglalták el a városokat – Varsót például puskalövés nélkül vették be. Ahogyan az ilyenkor történni szokott, a hódítók megpróbálták magukkal vinni, ami megtetszett nekik. Átlagos és normális fosztogatók persze nem ezerkilós kőszobrokat zsákmányolnak – valamelyik nagy hatalmú hadúr agyában született meg a kőművek hazaszállításának gondolata.

Nem kevés munkával akkora darabokra szabták a remekeket, hogy felpakolhassák egy uszályra – ilyen alkalmatossággal szállították Svédországba a rabolt javakat. Szándékukban állhatott, hogy új helyükön a darabokból majd összerakják az eredeti alkotásokat. Ám a sors közbeszólt, s az uszály valamiért a Visztula fenekére süllyedt – miközben ki tudja, hány szállítmány jutott el a skandináv partokig.

A faragványok egy részét a varsói vízi rendészet raktározta el, elejét véve a fosztogatásnak. Később, nyilvántartásba vételük után a varsói királyi palotába szállítják a leleteket. S miközben a lengyelek többsége nagyon várja az égi áldást, a varsói régészek titokban azt remélik, hogy még eltart egy kis ideig az aszály. Hiszen egy korabeli uszály 60-70 tonna szállítására volt alkalmas, ami azt jelenti, hogy mintegy 50 tonna régi (lopott) holmi pihen a Visztula medrében.