Lám, hogyan jártak a magyarok!

NYUGAT: a franciák sem mertek olajat önteni a tűzre

Ha képet akarunk kapni arról, miként reagált a Nyugat, emeljünk ki egyet az országok közül, amely – mint csepp a tengerben – jellemző az egész térségre. Legyen ez, mondjuk, Franciaország.
Az bizonyos, hogy a forradalom kitörése meglepte a nyugati diplomatákat. Természetesen folyamatosan élénk figyelemmel kísérték a magyarországi eseményeket, rokonszenvvel viseltettek a Sztálin halála után tapasztalható – az akkoriban divatos kifejezéssel élve – olvadás iránt, de arra nem számítottak, hogy a rendszert a népfelkelés ilyen elementáris erővel és sebességgel söpri el.

Amikor kitört a vihar, a diplomaták jelentéseit olvasó politikusok meglehetős óvatossággal nyilatkoztak meg. Nem kívántak olajat önteni a tűzre – és ezáltal a Szovjetunióval való egyébként sem fényes kapcsolatukat tovább rontani.
Különösen igaz ez Franciaországra, amely nyár közepe óta már az Egyiptom elleni támadás előkészítésével volt elfoglalva. Azt természetesen nem léphette meg a francia diplomácia, hogy úgy tesz, mintha mi sem történne Budapesten. Óvatosan nyilatkozgattak tehát a magyar nép melletti rokonszenvükről, ám a forradalmi eseményeket tevőlegesen nem befolyásolták – amúgy nemcsak nálunk nem, hanem a mozgolódó keleti blokk más országaiban, például Lengyelországban sem. Tudták, kevesek ők ahhoz, hogy a II. világháború után kialakult keleti tömbből országokat faragjanak le.

De nem lettek volna politikusok a Franciaország élén állók, ha nem kívánták volna felhasználni a magyar forradalom eseményeit saját belpolitikai céljaikra! A francia értelmiség és a sajtó is élénk vitát folytatott a kommunizmusról mint lehetséges világmegváltó eszméről. Éppen ezért a hatalmon lévő szo¬cia¬listák nem győzték hangsúlyozni, milyen nagy mértékben állnak a szabadságra vágyó magyar nép mellett – ellentétben a francia kommunistákkal, akik viszont helyeselték a szovjetek Magyarország elleni invázióját. S hogy a szocialisták választóik előtt bizonyítsák is az irántunk érzett rokonszenvüket, gyűjtéseket rendeztek, a menekülteket pedig befogadták, a politikai emigránsokat támogatták.

Mindennek van azonban határa, a támogatásnak is. Azt még engedélyezték a francia hatóságok, hogy területükön, Strasbourgban alakuljon meg a Magyar Forradalmi Tanács 1957 januárjában, arról azonban már szó sem lehetett, hogy az emigránsok fegyvereket gyűjtsenek vagy akár csak át is szállítsák Franciaország területén. A többi nyugat-európai országhoz hasonlóan gondosan ügyelt arra, hogy a két nagy, az Egyesült Államok és a Szovjetunió által vívott hidegháborúban ne lépjen feltűnően előtérbe.

Volt a francia diplomáciának két puhatolódzó felvetése (tudniillik, hogy Magyarország kapjon semleges státust), ám miután nem találtak különösebb visszhangra, nem is erőltették tovább az ötletet. A nagy nyilvános politikai felbuzdulás egyébként is alig két hónapig tartott. 1957 elején az eltiport forradalom híre már kikerült a nyilvános politikai megnyilatkozásokból.
A magas szintű, zárt ajtók mögötti diplomáciai megbeszélésekig pedig valójában el sem jutott. Franciaország a szuezi válsággal volt elfoglalva, valamint az algériai gyarmatának a megtartásával. No, és az európai egység kérdésével – amibe ez idő tájt Magyarország még nem számított bele. Jellemző, hogy két nappal Magyarország lerohanását követően, november 6-án Guy Mollet francia miniszterelnök és a német kancellár, Konrad Adenauer találkozóján a fő téma ez utóbbi volt, és nem Magyarország helyzete.

Egyébként pedig Franciaország csatlakozott a NATO többi tagjához, s diplomáciailag bojkottálta a Szovjetuniót és Magyarországot. Egészen 1957 januárjáig. Már ami a Szovjetuniót illeti. Mert Magyarországot, amely Franciaország számára természetesen sokkal jelentéktelenebb volt, hosszabb ideig karanténban tartotta, mint a véres események fő felelősét, a Szovjetuniót. Nagy Imre 1958-as kivégzése után néhány nappal ugyan felvetődött a NATO állandó tanácsában, hogy megszakítják a párbeszédet Moszkvával, ám ezt éppen Franciaország állandó képviselője határozottan ellenezte. A hatvanas évek első felében pedig már a Magyarországgal való hivatalos diplomáciai érintkezésben sem találjuk nyomát a forradalom leverése miatti neheztelésnek.

Retorikában persze még sokáig nem volt hiány. Franciaország – hasonlóan a többi nyugati demokráciához – nem győzte felhívni az akkori harmadik világ országainak a figyelmét a Szovjetunió igazi arcára: lám, hogyan járt a szabadságra vágyó Magyarország is, jól teszik tehát, ha nem kokettálnak Moszkvával.

A francia diplomácia, külpolitika megnyilatkozásai azonban nem keverendők össze a franciákéval – és általában a nyugat-európai népekével. Ők valóban mélyen és szívből rokonszenveztek szabadságküzdelmünkkel.

KELET-EURÓPA: a lengyel pártvezetés inkább mégsem kockáztatott

A magyar forradalom hírére Kelet-Európa országainak némelyikében is utcára vonultak a rokonszenvtüntetők. A többiek közül is kiemelkedik a lengyelek lelkesedése.

A két nép 1956-os megmozdulásai egymást erősítették. Júniusban Poznanban munkásfelkelés tört ki, ami ismét hatalomba segítette a korábban eltávolított Wladyslaw Gomulkát. A helyzet egyre kritikusabbá vált, olyannyira, hogy októberben már a szovjet csapatok is megindultak Varsó ellen, ahol már készültek az ellenállásra. A két ország pártvezetése végül kiegyezett, Lengyelország első embere pedig Gomulka lett. Október 20-i – a szovjetektől valló függőség lazítását is taglaló – beszédét 23-án közölte a Szabad Nép. A magyar diákok egy részét a beszéd és általában a lengyelek melletti rokonszenv vitte az utcára. Nem véletlen, hogy éppen a Bem téren hangzottak el a legfontosabb szónoklatok.

A budapesti események hírére nem késett a lengyelek válasza sem: másnap, 24-én Varsóban több százezren éltették a magyarokat. Némelyek egyenesen magyar zászlóval vonultak fel. Ettől a friss, reformista lengyel vezetés is ideges lett: nem fogja-e Hruscsov a szemükre vetni, hogy lám, terjed az általuk generált elégedetlenség? Ugyanakkor örültek is, hogy a szovjet diplomácia figyelme végre megoszlik Varsó és Budapest között.

Gomulka szövetségest látott Nagy Imrében, 28-án pedig maga a Lengyel Egyesült Munkáspárt üdvözölte határozatban a magyar forradalmat. Ezt siettette a hivatalos lengyel sajtó is, amely átmenetileg kibújt a cenzúra alól, és maga is éltette a magyar változásokat. A lengyel pártvezetés húzása egyébként nem volt szándék nélküli: elterelte a figyelmet a belső feszültségről.

A lengyel nép pedig számtalan módon fejezte ki rokonszenvét a magyarokkal. Tömegével lepték el például a véradó helyeket. A Vöröskeresztjük újabb és újabb, éjjel-nappal nyitva tartó állomásokat hozott létre, ám még ez is kevésnek bizonyult. Végül számot kaptak a sorban állók. De több tízmillió zlotyit, többszerelvénynyi élelmiszert, ruhaneműt, valamint gyógyszereket, kötszert, orvosi műszereket is juttattak a bajban lévő Magyarországra. Ezzel is viszonozták, hogy hazánk mintegy százezer lengyelt fogadott be 1939 őszén, Lengyelország náci megszállásakor.

Közben a lengyel diplomácia is lázasan igyekezett tájékozódni a magyar eseményekről, amelyekről egyre ellentmondóbb hírek érkeztek. Október végén külügyminiszter-helyettesi szintű küldöttség érkezett Budapestre e célból – és hogy óvják a magyar vezetést a további jobbratolódástól. A tárgyalásokról érkezett rejtjelezett táviratot olvasva Gomulka igazolva érezte magát: mekkora szerencse, hogy náluk némi vezetőváltással sikerült az eseményeket a párt ellenőrzése alatt tartani. Különben a szovjet beavatkozás elkerülhetetlen, az pedig nagyságrenddel több véráldozattal járt volna, mint a magyarországi.

Gomulkának valójában nem jött rosszul a szovjetek novemberi katonai beavatkozása, még ha előtte szóban óvta is Hruscsovot a lépéstől. Később többször példálódzott az elégedetlenkedő lengyel társadalomnak a nálunk történtekkel: ha nem sorakoznak föl a párt mögé, úgy járhatnak, mint mi, jön Moszkva, és rendet teremt. Az ENSZ-ben viszont már engedelmesen szavazott a szovjet inváziót elítélő amerikai javaslat ellen. Hogyne, hiszen Gomulka tudta a legjobban, hogyha Magyarországon győz a forradalom, az az ő politikai pályafutásának – és a lengyel kommunista pártnak is – a végét jelentette volna.

Amit viszont nem tett meg a NATO, arra ő késztetést érzett. Amikor diplomáciai forrásaiból értesült arról, hogy Nagy Imrét visszaszállították Budapestre és folynak a per előkészületei, moszkvai látogatása során védelmébe vette a magyar miniszterelnököt. Nem feltétlenül emberiességből, sokkal inkább azért, mert félt, hogy visszatér a sztálini gyakorlat: a politikai ellenfél fizikai megsemmisítése, amit ő is éppen csak, hogy elkerült. Bármennyire is önös érdekből szólt tehát Nagy Imre mellett, de mégis megtette. Egyedül a kommunista országok vezetői közül. A kivégzés hírére állítólag dühödten reagált, ugyanis alig egy hónappal korábban ígérte meg neki Kádár, hogy ilyen ítélet nem születhet. Ám még két hét sem telt el a kivégzést követően, s Gomulka egy gdanski beszédében azonosult a történtekkel.

Sorsát azonban ő sem kerülhette el. 1970-ben a soron következő lengyel elégedetlenségi hullám alkalmával Moszkva finoman jelezte, hogy már nem áll mögötte. A lengyel pártvezetés azonnal megszabadult tőle.

ENSZ: meghallgatták, áttanulmányozták, megvitatták, elítélték…

És végül lássuk, miként reagált a magyar forradalomra az Egyesült Nemzetek Szervezete. Természetesen kezdettől fogva élénk figyelemmel kísérte az eseményeket, majd a szovjet inváziót követően, 1957 januárjában különbizottságot állított fel az úgynevezett magyar kérdés vizsgálatára. A bizottságban az öt földrész öt országának (Ausztrália, Dánia, Srí Lanka, Tunézia és Uruguay) diplomatái vettek rész. Rendkívül gyorsan dolgoztak, 268 oldalas jelentésük – amely 111 menekült meghallgatásán, 200-on felüli írásos beszámoló és számtalan újságcikk, filmfelvétel áttanulmányozásán alapult – öt hónap alatt készült el. A diplomaták igyekeztek tárgyilagos munkát végezni, a Srí Lanka-i tag következetesen az „ördög ügyvédje” szerepét magára véve kérdezte a menekülteket. Az már nem rajtuk múlt, hogy Magyarország nem engedte be őket a területére, a Szovjetunió pedig az írásban feltett kérdésekre sem válaszolt. A jelentés végkövetkeztetése: mind a Kádár-kormány, mind a Szovjetunió súlyosan megsérti az emberi jogokat Magyarországon. A jelentés megállapításaira alapozódott az ENSZ közgyűlése által 1958 végén elfogadott nyilatkozat, amely elítélte a magyar nép elnyomását és a szovjet katonai megszállást. A magyar ügyet végül az általános amnesztia ígéretére 1962 decemberében vette le a világszervezet a napirendjéről.

Ám mielőtt ez megtörtént, a bizottság másodtitkára, Paul Bang-Jensen életét adta a magyar menekültek itthon maradt családtagjaiért. Tragikus története a tanúk meghallgatásáig nyúlik. A vallomást tévők túlnyomó többsége kérte, hogy neve maradjon homályban, mivel tartottak attól, hogy a Kádár-rezsim a családjukon torolja meg az együttműködésüket. Osztotta aggodalmukat a dán diplomata is, akinek meggyőződése volt, hogy ha a névsort a szovjetek követelésére a meghallgatásokat követően átadja nekik, akkor a bosszú nem marad el. Nem adta le a neveket az ENSZ-főtitkár, Dag Hammarskjöld irattárának sem, hiszen akkor az akár hivatalból is a szovjetek kezébe kerülhetett volna. A főtitkárnak azonban nem voltak efféle skrupulusai, ezért az utasításának végrehajtását megtagadó diplomata ellen fegyelmi eljárást indított.

Bang-Jensen holttestét éppen azon a napon találták meg egy New York-i parkban, amikor a világszervezet közgyűlése ismét a napirendjére tűzte a magyar kérdést. A rendőrségi jelentés szerint a diplomata öngyilkosságot követett el, vélhetően a körülötte erősödő hercehurca miatt. Más vélemények szerint viszont politikai gyilkosság áldozata lett. A kérdés máig eldönthetetlen. Több megmagyarázhatatlan körülmény mellett arra sincs elfogadható indok, hogy a gyilkos golyó az egyébként balkezes diplomata fejébe miért a jobb halántékán hatolt be.