Izzasztó fűtésgondok

Jó húsz éve, amikor rákötöttünk a gázfűtésre, örvendtünk, hogy milyen tiszta és kényelmes. Akkor 5 ezer forintot fizettünk havonta, s bár a házunk azóta nem nőtt meg, maradt 100 négyzetméteres, mégis egyre idegesebben néztük a pörgő gázórát. Amikor már 80 ezer forintot kellett volna kinyögnünk egy-egy hónapban, akkor feladtuk. Jó 3-4 éve be se merészeltük kapcsolni a gázfűtést, hiszen mégse vehetünk fel hitelt arra, hogy melegedjünk – magyarázza a mezőkövesdi családi házuk előtt Pázmándi Jánosné. Már nyáron elkezdik a „bemelegítést” a fűtési szezonra, fizetéskor mindig beszereznek valamennyi tűzifát. Egy szezonban nagyjából 200 ezer forintba kerül, hogy ne fagyoskodjanak – igaz, az öreg ablakaikon könnyen kiszökik a meleg.

A borsodi kisvárosban mások is hasonlóan fegyverkeznek a zimankó ellen: akad, aki a vegyes tüzelésű kazánba felváltva durrant be, és úgy taktikázik, hogy minél olcsóbban megússza. A panelrengetegek lakóinak azonban nincs választásuk: hozzájuk többnyire távhő érkezik, s ha drágállják is érte a havi 15–25 ezer forintot, mégsem állíthatnak be egy olajkályhát a hetediken. Igaz, volt már, aki távhő híján a gázsütő nyitott ajtajánál próbált melegedni, ám ez nem veszélytelen. A szolgáltatók egyre türelmetlenebbek: már nem 3, hanem 2 hónap után kikapcsolhatják a gázt vagy villanyt, a Tigáznál százból négy fogyasztó járt így.

Egerben a vagyonkezelő nemrég jelentette be, hogy a legnagyobb hátralékot görgetőknél már novembertől korlátozzák a távfűtést és a melegvíz-szolgáltatást. A fenntartott ötezer lakásuk több mint felében élők adósak valamennyi díjjal, s akad, aki több millió forinttal tartozik.

– Jó néhányan sem a közös költséget, sem a villanyszámlát nem fizetik, van, aki évek óta egy fillért se tett a ház kasszájába. Szinte hetente jön a szerelő, hogy kikapcsolja a villanyórát. Ha nincs otthon a lakó, az én kötelességem beengedni az áramszolgáltató emberét, így aztán velem veszekszik a lakástulajdonos – panaszkodik az egri Malomárok utca egyik tízemeletes házában özvegy V. L.-né, s megkér, ne írjam ki a nevét, nehogy baja legyen abból, hogy panaszkodik a lakótársakra. A 80 lakásos házban összesen 1,5 millió forinttal tartoznak a közös költséggel késlekedők. A nyugdíjasok általában precízen feladják a sárga csekkeket, és sokszor azok legyintenek a hátralékra, akiknek elegáns kocsija parkol a ház előtt. Az özvegyasszony kiteríti a csekkjeit a konyhaasztalon: miután kifizette a lakásrezsit, 120 forintja maradt a nyugdíjból.

„Nem vagyok koldus, sosem tartoztam senkinek, de már nem tudom kifizetni a közüzemi számláimat. Kérem, aki tud, segítsen” – ezt a táblát akasztja a nyakába nap mint nap egy idős úr, és kiül vele az egri bazilika előtti térre. A 79 éves egyedülálló, rokkant és beteg nyugdíjas bevallja: egyéb ötlete végképp nem volt. Miközben faggatom, néhányan odalépnek, a svájcisapkájába csúsztatnak pár száz forintot. Az öregúr – hajdan minőségellenőrként dolgozott egy üzemben – biccent köszönetképpen, de nem szívesen néz fel: „Tudja, mekkora szégyen ez?” – szögezi nekem a kérdést. Kijön azért holnap, holnapután is. Még mindig szívesebben üldögél itt, mint otthon a hideg szobában, ahol csak a kutyájával beszélgethet.