Kik voltak a besúgók?

Újabb részletekkel gazdagodott a tudomány a szocializmus működését illetően. Az állambiztonsági dokumentumokat őrző Történeti Levéltár anyagának feldolgozása közben rajzolódott ki, miként is ténykedtek az úgynevezett megbízottak. Minderről Kutrucz Katalinnal, az intézmény főigazgató-helyettesével beszélgettünk.

Ország-világHardi Péter2012. 11. 03. szombat2012. 11. 03.

Kép: Kutrucz Katalin Történeti Hivatal 2012.01.16 fotó: Németh András Péter, Fotó: Nemeth Andras Peter

Kik voltak a besúgók?
Kutrucz Katalin Történeti Hivatal 2012.01.16 fotó: Németh András Péter
Fotó: Nemeth Andras Peter

– Mindenekelőtt kérem, helyezzük el a megbízottakat a szocialista Magyarország állambiztonsági rendszerében!
– Hogy szerepüket megértsük, ismernünk kell a rendszer felépítését. Először is, volt az állambiztonságnak egy hivatásos állománya. Ők a Belügyminisztérium alkalmazottjaiként szolgálati viszonyban álltak. Egy részük csak a BM alkalmazottjaként dolgozott, többeknek azonban a külvilág felé volt polgári foglalkozása is.

– Ezek voltak az úgynevezett SZT-tisztek?
– Igen. Ezeknek a szigorúan titkos állományú tiszteknek volt ugyan fedőmunkájuk – lehettek tanárok, mérnökök, ügyvédek, gyári munkások, és még sorolhatnám –, ami által be tudtak épülni bizonyos szervezetekbe, ám az állambiztonsági szervek számára is dolgoztak, és onnan fizetést kaptak.

– Köznapi kifejezéssel élve: ők voltak a hírszerzők.

– Nemcsak a hírszerzés, hanem az állambiztonság bármely részlegének az alkalmazásában állhattak. A második csoportot az állambiztonsági szervek külső segítői jelentették, azok, akik nem álltak szolgálati viszonyban, de különböző néven, különböző szabályok szerint és módon segítették e szervek munkáját.

– Ők azok, akiket a népnyelv ügynököknek, besúgóknak, spicliknek nevez?

– Pontosan. Idetartoztak többek között hálózati személyek, a társadalmi kapcsolatok és azok, akiket a tartalékos állományból kezdetben szabályzat és elnevezés nélkül, később megbízott elnevezéssel foglalkoztattak.

– A kezdeten mit kell értenem?
– Ez számunkra is homályba vész. Az bizonyos, hogy a forradalom leverését követő években a sorozásokon ott ült a Belügyminisztérium megbízottja is, kívánságára sorkatonák egy része nem a honvédség, hanem az ő tartalékos állományukba került.

– Mit szólt ehhez az érintett?
– Semmit, mivelhogy nem is tudott róla. Adott esetben úgy halt meg, hogy azt sem tudta: rendkívüli helyzet esetén őt nem a hadseregbe, hanem a belügyi alakulatokhoz hívnák be.

– Ilyen helyzet azonban, szerencsére, nem adódott.

– Talán éppen ezen gondolkodtak el az akkori döntéshozók valamikor a hatvanas évek második felében. Ekkor kezdtek feladatokat adni a belügyi tartalékosoknak.

– Köthető ez a csehszlovákiai bevonuláshoz?
– Nem valószínű, mert a döntés már 1967 nyarán megszületett. Elrendelték kifejezetten a Belügyminisztérium számára történő tartalékostiszt-képzést és -továbbképzést. Kiszemelték tehát azokat, akiket – a szüleik rendszerhez való kötődése miatt – erre érdemesnek tartottak, majd alapos környezettanulmányt követően felajánlották nekik a lehetőséget, amelyet egyébként nem volt kötelező elfogadni.

– Vagyis ekkor már tudtak arról, hogy mire szemelték ki őket.

– Tudtak, és az idők folyamán a szülők érdemei mellett egyre inkább előtérbe került a saját személyiségük. Tartalékos voltuk már nem volt szigorúan titkos, hiszen sorkatonai szolgálatukat a Belügyminisztérium Tartalékos Tisztképző Iskoláján töltötték le.

– Milyen kiképzést kaptak?
– A kiképzés attól függött, hogy a Belügyminisztériumon belül melyik szerv tartalékosai lettek. Tartalékos tiszteket sorállományból az állambiztonsági szervek, a karhatalom és a határőrség számára képeztek. A többi szerv tartalékosai a volt hivatásosokból kerültek ki. Az oktatás részét képezte a marxizmus-leninizmus, a szakterület – állambiztonság, karhatalom vagy határőrizet – elmélete, továbbá gyakorlati ismeretek.

– Amikor pedig leszerelték őket, kezdődött a besúgókarrierjük…
– Nem, mert a tartalékosokat – szabály szerint – békeidőben nem lehetett igénybe venni. Kiképzésük arra szolgált, hogy rendkívüli helyzetekben alkalmazzák őket. Azonban egy dolog a szabály, és egy másik a gyakorlat. Ez utóbbi szerint – a hetvenes években már bizonyosan – békeidőben is elkezdték alkalmazni őket. Azt, hogy mennyien voltak, és közülük hányat foglalkoztattak, nem tudjuk. Különböző feladatokkal látták el őket. Megfigyeltek személyeket, rendezvényekről jelentettek, gyanús dolgokról gyűjtöttek adatokat.

– Tevékenységük miben különbözött a besúgókétól?

– Három dologban mindenképpen: postai küldeményeket nem ellenőriztek, fogdai és börtönfelderítést nem végezhettek, és lakásgazdák sem lehettek. Persze állambiztonsági területen minden alól volt kivétel, így például a katonáknál lehetett valaki lakásgazda, ha a feleségét beszervezték.

– A lakásgazdákban kiket tisztelhettünk?
– Ők bizonyos időre konspirációs célokra rendelkezésre bocsátották a lakásukat.

– A titkosszolgálat melyik egységével álltak kapcsolatban a megbízottak?

– Bármelyikkel, de ezeket a személyeket hivatalosan csak 1985-től nevezték megbízottaknak.

– Kaptak-e ellenszolgáltatást a tevékenységükért?
– Kaptak, de amint említettem, ez hivatalossá csak 1985 után vált. Tevékenységüket ekkortól szabályozta belügyminisztériumi parancs. Tartalékosoknak ettől kezdve lehetett írásos megbízást adni.

– Mekkora összeg ütötte a markukat?

– Az összeg változott, tényleges tevékenységükért kaphattak akár havi kétezer forintot is. Ha pedig a tevékenységükkel összefüggésben kiestek a munkából, akkor megkapták a táppénz és a tényleges fizetésük közötti különbséget. Nyugdíjukba ez ma is beleszámít.

– Mennyien lehettek összesen?
– Ezt nagyon nehéz meghatározni. Az ötvenes években – különböző minőségben – évente 40-50 ezren is dolgoztak az állambiztonságnak, a kádári időszakban ennek már csak a töredéke. Mivel rendkívül nagy volt közöttük a fluktuáció, feltehető, hogy a szo¬cia¬lizmus évtizedei alatt akár több százezren is dolgoztak a titkosszolgálatoknak. A megbízottak száma ehhez képest csekély, összesen néhány ezren lehettek.

– Miképpen lehetséges, hogy csak 1985-ben szabályozták a működésüket?
– Ez a rendszer sajátosságából adódott. Úgy tűnik, először a gyakorlatban próbálták ki a különböző közreműködői formákat. Aztán egyszer csak eszébe jutott valakinek, hogy a működésüknek keretet is kellene adni. A szabályzatokból kiindulva semmire sem lehet azt mondani, hogy az biztosan és minden esetben így vagy úgy volt. Minden alól voltak kivételek, és ezek a kivételek gyakran nem a főszabályt erősítették.

– A hálózati személyeken és a tartalékosból lett megbízottakon kívül voltak még egyéb külső segítői is a titkosszolgálatoknak?
– Hogyne, volt még az úgynevezett társadalmi kapcsolat, akinek már fedőneve sem volt, csak a nevük kezdőbetűivel azonosították őket, de azt is megfordítva. Feladatuk hasonló a megbízottakéhoz. Ugyancsak létezett az úgynevezett hivatalos kapcsolat. Ez a funkcióból adódott, lehetett például egyetemi rektor, vállalatigazgató, egyebek.

– Nekik is jelenteniük kellett?
– Náluk időnként megjelent a Belügyminisztérium illetékes elvtársa a hangulatról beszélgetni, arról, hogy észlelnek-e valami államelleneset az általuk vezetett intézménynél, cégnél. Némelyikük kerek perec megtagadta az együttműködést vagy hazudott valamit, más lelkesen jelentett. Voltak külső segítők párttagok, a munkásőrök, az ifjú gárdisták, a KISZ-titkárok között is. Azt, hogy közülük hányan, nem tudjuk, mert csak szórványos anyagok maradtak fenn.

– Visszatérve a megbízottakra, mi történt velük a rendszerváltást követően?
– A történetnek ez a része homályba vész.