Kis magyar Eldorádó Bojár Gáborral

Bár Széchenyi-díjas fizikusként tartják számon, „nem lettem Nobel-díjas – utal a papára, aki arra intette, hogy amit csinálsz, abban a legjobb légy –; beláttam, hogy azért lehetnek nálam jobb fizikusok is…”

– A mindentudó papában kit tisztelhetünk?
– Bojár Sándor fotóriporter volt, méghozzá a javából. Ki nem ejtette volna a száján, hogy fotóművész lenne, csak tette a dolgát, gyártotta a „szenzációt” az Esti Kurírnak, a Színházi Magazinnak, az Ország-Világnak, az MTI-nek. Fotózta József főherceget és Horthyt, Tildyt és Szakasitsot, Rákosit és Kádárt; Imrédyt, Bárdossyt, Endre Lászlót díszmagyarban, beiktatásukkor, és kötéllel a nyakukban, kivégzésükkor…

– Azt a híres képet ő csinálta?
– Igen. Egy kollégája meg azt örökítette meg, hogy a jobb beállítás érdekében még Bogár ítélet-végrehajtó létrájára is felmászott. Ugyanakkor tagja volt a csöpögős fényképészet néven elhíresült truppnak is. Azzal keresték a kenyerüket, hogy a lehető legrafináltabb eszközökkel megszerzett információkat felhasználva rohantak különböző fontos eseményre, ahol gyorsan lefényképezték a díszes társaságot, majd autóba vágva magukat, tülkölve rohantak előhívni a negatívot, hogy aztán a még csöpögő képekkel térjenek vissza az ünnepségre, ahol is bekasszírozták a megrendeléseket. Ennyit az üzleti érzékéről. Aminek persze én is megittam a levét, elszenvedve életem első és egyetlen politikai üldöztetését: nem vettek fel az óvodába, merthogy túl jól ment nekünk, nem is beszélve az átkos polgári mentalitásunkról.

– Szóval: matematika és fizika. Végül is nem a legrosszabb kezdet a számítástechnika felé.
– Bár voltam programozó, de azt hiszem, egy egyszerű tévéhez sem értek igazán. Hiányzik belőlem a műszaki érzék és a tudós mentalitás, aminek tán legfontosabb ismérve: a türelem. Sok mindenhez értek, de elég felületesen.

– Az ilyen emberből lesz a főnök…
– Ha szerencséje van. S nekem volt. Rájöttem, hogy igazából képes vagyok csapatot verbuválni és motiválni. Vállalkozástant tanítok a saját iskolánkban, s minden évfolyamnak levetítem a Bereményi–Eperjes szerzőpáros Eldorádó című filmjét. Leginkább azt a jelenetet, amikor az unkoaöccs meghal, és leviszik a kórház bonctermébe, mire Eperjes, a nagybácsi ellenállhatatlan erejével és érveivel ráveszi az orvost, hogy visszahozza a gyereket az életbe, merthogy nem halt meg, hanem él! És a gyerek valóban él és megmenekül. Ez a szuggesztív erő talán a legfontosabb, ami egy vezetőt jellemez. Nem maga alkotja, hanem másokból hozza ki a csodát.

– Nem is tudom, mit kérdezzek! Most az iskolájáról beszél, ahová a világ legjobb egyetemeiről érkeznek a diákok. Itt ülünk egy csodálatos park közepén, az egykori óbudai gázgyár nem is olyan régen romantikusan düledező, de mára az egyik legszebb, a cégbirodalmat megjelenítő épületegyüttesében. A nyáron tagja lett az Európai Innovációs és Technológiai Intézet (EIT) igazgatótanácsának. És akkor a világelső cégéről, a Graphisoftról még egy szót sem szóltunk. Nem beszélve arról, hogy Bojár Gábort 1998-ben a Wall Street Journal Közép-Európa tíz legsikeresebb vállalkozója közé választotta, hogy több alkalommal meghívást kapott a davosi Világgazdasági Fórumra előadást tartani, s hogy igen előkelő helyet foglal el a leggazdagabb magyarok százas listáján…
– Davos a becsvágy kategóriájába tartozik, kellemesen körülmutogathatod magad. Ami pedig az „előkelő helyezést” illeti a százas listán: voltam már a 14., most nagyjából az 50. lehetek. Vagyis a pénzem nem nőtt lényegesen, viszont abban akár az első is lehetek, hogy nekem minden forintom „látható”.

– És mennyi az a látható?
– Ötvenmillió euró, ami nagyjából 15 milliárd forint. Ennyit hozott nekem a Graphisoft.

– Akkor ezt bekönyveljük. És térjünk rá arra, aminek vélhetően mindezt köszönheti: a Graphisoftra.
– Az idén harmincéves a cég. Egy akkor még egyetemista programozóval kezdtük 1982-ben, mondjuk úgy, hogy a magánvállalkozások alapításának legideálisabb éveiben. Ekkor született meg Magyarországon a kisvállalkozói törvény, és ekkor vették át a világ informatikai forradalmában a vezető szerepet a viszonylag könnyen hozzáférhető személyi számítógépek. Apple computeren kezdtünk dolgozni, mert az Apple történetének kultikus eleme volt a garázs (egy garázsból indult a világcég), s az induláshoz nekünk sem volt másunk, mint egy padlásszoba. Építészeknek fejlesztettünk, és a stratégia működött: 1987 óta a Graphisoft a legnagyobb magyar szoftverexportőr. Termékünket, az ArchiCAD nevű tervező szoftvert 5 világrész 80 országában 22 nyelven áruljuk. Ebben a műfajban a világ legjobbja lettünk – apám óhajának megfelelően. A budapesti fejlesztőközpontunkban, a müncheni, a londoni, a bostoni, a moszkvai, a pekingi vagy a tokiói leányvállalatainknál több mint 300 kollégám dolgozik, s ma már több mint kétszázezer építész tervez az ArchiCAD-del.

– Remélem, az ArchiCAD tervezte a gázgyár helyén álló magyar „Szilícium-völgyet” is?
– Természetesen. Aki a világ legjobb építészeit a világ legjobb tervezőprogramjával szeretné kiszolgálni, annak saját környezetét is a lehető legigényesebben kell kialakítania. Jelenleg a Graphisoft Parkban mintegy 60 vállalat működik több mint 2000 dolgozóval, és folyamatos az építkezés, a bővülés.

– Amit közelben lakó szomszédjukként magam is megelégedéssel nyugtázok. Viszont az iskolája kívülről nem látható. Odabent mit tanulnak a diákok?
– Ez is egy előzményes történet. Valaki azt mondta rólam, hogy olyan ember vagyok, aki képes egy céget a nulláról húszmillió dolláros bevételig vinni, de nem olyan, hogy elérhesse a kétszázat. Igazából nem örültem ennek, de két-három év alatt beláttam, hogy sajnos igaz a megállapítás. Így a céget 2007-ben eladtam konkurensünknek, a német Nemetschek Csoportnak. Én pedig nekiláttam az évekkel azelőtt megálmodott, szoftvermérnökképző iskola megteremtésének. Ez nem egy önálló egyetem, hanem szakirány, ugyanis csak így van lehetőség arra, hogy egy részterületen valóban a világ legjobb oktatását nyújthassuk.

– És jönnek a diákok?
– A negyedik szemesztert indítjuk, a létszám már majdnem teljes. Az ár kalkulálásával talán egy kicsit túllőttünk a célon: a féléves 13 ezer dolláros tandíj Amerikában ugyan nem kiugróan magas, Európában azonban a legdrágábbnál is háromszor több. De hát ha egyszer ez a legjobb képzés, akkor legyen a legdrágább is… A kiválasztott magyaroknak viszont ingyen van. Nálunk az oktatói kar fele az üzleti világból érkezik, vagyis nemcsak arról beszélnek, mitől lesz szakmai szempontból jó egy szoftver, hanem arról is, miért fogják a laikus felhasználók szeretni azt.

– Ami dicsérendő törekvés, ugyanis magam is tapasztalom, hogy a szoftvergyártók nem törődnek a laikus vásárlókkal, inkább maguknak terveznek. Én például lassan negyedszázada dolgozom számítógéppel, de mihez kezdjek a rendszergazdánk legutóbbi levelével, miszerint: „a számítógéped SATA-HDD alapértelmezésben AHCI módban van, a gépre x12-es sorozatú XP licence key van ragasztva, az ehhez passzoló régi telepítő CD setupja persze nem látja az AHCI módú winchestert”, és így tovább, így tovább…
– Ez azért van, mert a mérnökök is legtöbbször a szakma elismerésére vágynak, és nem a laikusokéra. Az ArchiCAD sikere éppen azon múlt, hogy sikerült áthidalnunk ezt a mentalitásbeli különbséget, és megtanítottuk szoftvermérnökeinket tisztelni, sőt szeretni a felhasználókat, az építészeket. És valami ilyesmire törekszik a már említett Európai Innovációs és Technológiai Intézet is, amely a legkiválóbb felsőoktatási intézményeket, kutatóközpontokat és vállalkozásokat egyesíti. Hatszáz induló vállalkozás megalakításához és tízezer mesterképzésben részt vevő hallgató képzéséhez adunk ösztönzést, további tízezer főnek biztosítunk lehetőséget olyan új doktori programokban való részvételre, amelyek a tudományos kiválóság mellett a vállalkozói ismeretekre is kiemelt hangsúlyt fektetnek.

– A Graphisoft parkban áll a nemrég elhunyt Steve Jobs, az informatika atyjának a szobra. Ugye, tudja, hogy önt nevezik a magyar Steve Jobsnak?
– Megtisztelő, s bár ismertem és rengeteget tanultam tőle, de azért messze vagyunk egymástól. Ő megteremtette az informatikát, én csak megértettem.

– Nemrégiben könyve jelent meg Graphi-sztori címen, amely épp olyan, mint a szerzője. Színes, mulatságos, tanulságos történetek sorakoznak benne, miközben az életet élvező, akár az útjába kerülő gasztronómiai élményeit is az olvasóval megosztó, ambiciózus embert állít elénk.
– Ez ügyben az egyik legnagyobb sikerem egy telefonhívás volt: Bojár úr, itt vagyunk Szingapúrban, hová menjünk vacsorázni?