Csaba testvér árvái

Meglepett és álmos tekintetek néznek ránk a takaró alól Gálospetriben. Arra végképp nem számítottak az emeletes ágyakon összebújva alvók, hogy reggel hétkor egy piros ruhás öregúr ébressze őket. A Mikulás-túra első állomásán vagyunk. Néhány órával ezelőtt indult Budapestről a konvoj, amely kilencedik alkalommal barangolja be a Partium, a Székelyföld és Dél-Erdély településeit. A körút főszervezője, Jendrolovits Gábor – egyúttal ő az A jelű Mikulás – szakálla alól dörmögi a számokat: idén 2500 csomagot osztanak szét, az autók több mint kétezer kilométert futnak a tonnás súlyú adománnyal. Akad a baráti társaságból verbuválódott csapatban például pilisvörösvári szobafestő, esztergomi méhész, szekszárdi és dunaföldvári vállalkozó, informatikus, ketten meg egy parkolási társaságtól jöttek. A B Mikulás, Grób Lajos bácsi nyugdíjas gépészmérnök. A C jelű puttonyos, Lukács Bálint pedig „ifjú titán” kitömött pocakkal: nemzetközi kapcsolatok szakon végzett, így hozzáértéssel fonja a baráti szálakat Székelyföld és Lappföld közt.

– Úgyse bontom fel a csomagomat – jelenti ki az ajándékozás után egy szöszke, sápadt fiú. András (nevezzük így, mivel egyik gyereket sem említünk a valódi nevén) fejét leszegve ül a felső ágyon. A többiek mogyorót ropogtatnak – akad, aki héjastul eszi, mert nem ismeri ezt az eledelt –, de ő egy játék fókát szorongat görcsösen. Az édesanyja elugrott kenyérért – három esztendeje, és azóta sem jött vissza. A fiút egy ideig az apja nevelte, majd lepasszolta a nagymamának, aki otthonba adta.

– Biztosan nem bontom fel! Nem érdemlem meg – szól utánam búcsúzóul, és bűntudatosan szorítja össze a száját.
A konvoj tovább gurul: előbb szürke ködön át szemléljük a tájat, füstszagú falvakban fékezünk, majd mesébe illő, havas fenyvesek közt kanyargunk. Bekukkantunk a székelyhídi kastélyba, az épületet az önkormányzat adta használatba az alapítványnak, már nekiláttak a felújításnak. Remélik, jövőre több tucat gyermek talál ott hajlékot.

Aki a Mikulással kel útra, számíthat némi felhajtásra. A marosvásárhelyi kórházban jókora feltűnést kelt a piros palástban lépdelő alak. Egy tízéves tusnádfürdői kislányt látogatunk meg, aki nemrég agyműtéten esett át. A marosvásárhelyi kollégium vezetője, Pál Mária – aki szabadidejében kedvtelve méhészkedik a panelépületek közt megbúvó házacska kertjében – meleg levest mer az üvegekbe. Ebédet viszünk a beteg leány anyukájának is. Amikor a Mikulás teljes díszben kilép a kórteremből, egy orvosnő a szívéhez kap: „Azt hittem, hallucinálok!” Megnyugtatjuk, ez most a valóság...

A napközikbe is bekopogó jóságos „öregúr” ismerős arcokkal is találkozik. Esztelneken például azzal a fekete szemű fiúval, akit egyszer megdorgált: javuljon meg, különben az ajándékba kapott csokoládé kétszeresét kéri vissza tőle jövőre. A következő évben ismét megjött a nagyszakállú, és a fiú rögvest jelentkezett. – Hoztam az adósságom – mondta, és lerakott két tábla csokit. Utóbb kiderült, elszegődött birkákat őrizni, így gyűjtötte össze a pénzt, hogy megvehesse az édességet, amivel szerinte tartozott.

Házirendet olvashatunk a napközik falán. Felsősófalván a napirend a „ház kimelegítésével” kezdődik, aztán jöhet az ebédkészítés, a leckeírás, a kertészkedés vagy a vallásóra. Nem éppen az „első tanulók” járnak ide délutánonként, hanem azok, akik rászorulnak a napi egy tál meleg ételre – tudom meg a Gagyi Margittól, a Remény napközi „tyúkanyójától”.

Máshol is nagy a szükség, s egyre nehezebb adományra lelni. Székelyhídon már kevesebb gyereket tudnak etetni, holott a napközi vezetője nem rest, otthon főzi meg a levest vagy az egytálételt, és két nagy „vedérben” behozza. Galamb Erzsébet panaszkodik: „nem alakul már úgy kenyér sem”. Máshol megesik, hogy egy-egy kislány télvíz idején is szandálban gyalogol be vagy zokni nélkül fagyoskodik. Egy pásztorcsalád gyerekei azért nem járhatnak napközibe, mert az állatokkal élnek, és „bogarasak” lettek az istállóhoz toldott vityillóban.

Az élet komótosan ballag Erdélyben.
– Késnek a csutakfalvai gyerekek, időbe telt befogni a lovakat – érkezik a telefon Ditróba. Az itteni ünnepségre két szekérrel hozzák be a kisdiákokat a közeli faluból. Beletelik egy bő órába, mire megteszik a 7 kilométert, és meghallhatjuk az érkezésüket jelző patkódobogást.

A bennlakó központokban – ahogy itt mondják – „finom vegyesen” élnek a gyerekek, együtt az óvodáskorú a tizenévessel. Legtöbbjüket a külföldön dolgozó vagy munkátlan szülők, a hozzátartozók vagy a lelkész kérésére fogadták be. Akadnak települések, ahol már megszűnt volna a magyar iskola, ha Csaba testvér árvái és nincstelen diákjai nem koptatják a padokat. Böjte atya sokukban tartja a lelket, bár személyesen keveset látják őt, bokros teendői miatt ritkán látogatja a távol eső házakat.

Milyen útravalót kapnak az itt felnövők? Kolozsvári Tibor, a tusnádfürdői intézet vezetője szerint a lelkiség mellett az a legfontosabb, hogy a kicsik megtanulják ellátni magukat, mintha családban élnének. Már a kisdiákok bevetik az ágyat, takarítanak, mosogatnak. Tervezik, hogy néhány fiatalt szakácsnak képeznek ki, és akkor éppúgy eldönthetik, mi legyen másnap ebédre, ahogy otthon szoktuk. Akadnak egykori dévai gyerekek, akikből mára nevelők lettek: a kolozsvári fiúotthont például egy ilyen talpraesett, diplomás leányzó – bárónők leszármazottja – próbálja „ráncba szedni”. Szászvárosban az egykori kolostorban működő otthon vezetője, Menyhárt Ernő és felesége már két saját gyermeket nevel, az ő házasságuk dévai diákszerelemnek indult.

A Szent Ferenc Alapítvány egyre gyarapszik: építkezés folyik például Borszéken, máshol régi hajlékokat újítanak fel. Máréfalván egy csűrből alakítottak ki napközit, Marosvásárhelyen adományba kapták a házat. Akadt ilyenre több példa. A Nyikó mentén, amikor az árvíz pusztított, egy régi laknál uszadékfák torlódtak össze. A szomszédos épületeket elöntötte az ár, ám a sok uszadék a kis házat megvédte. A tulajdonosok ezt csodának vélték, és mivel máshol már építkeztek, régi otthonukat felajánlották az alapítványnak.

A kászonaltízi gyerkőcök az utolsó királyi szolgabíró hajdani udvarházában lakhatnak. Titkos lépcsőre is leltek: a szenvedélyes kártyás szolgabíró azon lépett le, ha vesztésre állt. Hallgatom a télköszöntő dalokat, és fél szemmel egy négyéves fiút figyelek. Még nem beszél, nem szobatiszta, ezért óvodába sem mehet. Éhezhetett korábban, ugyanis amikor idekerült, mindent a szájába tömött, amit ehetőnek gondolt. Ivott akár a vécéből is, ha megszomjazott. Lecsap arra, amiben ételt-italt sejt. Mire véget ér a műsor, kiürít egy üdítősdobozt, a ragacsos gyümölcslé lucskosra áztatja a pulóverét.

Nagy kérdés, meddig tarthatók a szülői házban a nyomorúságban tengődők. A korondi temetővel szemben egy deszkaborítású házba nyitunk be, Lőrincz Lajosékhoz. Az egyetlen szobában három tizenéves lány kuporog az ágyon. Egyikük gyorsan magára kap valamit, mivel éppen mosakodott. Az édesapjukkal és az öccsükkel élnek itt, öten osztoznak két hepehupás fekvőhelyen. A tízéves fiú néhány hónapos volt, amikor az anyjuk elhagyta a családját. A legkisebbről kényszerűségből a nővére gondoskodott: a hétéves kislányra maradt a pelenkázás, etetés.

– Az a boldogságom, ha apum helyett dolgozhatok. Anyukám azóta férjhez ment, az utánam való gyerekét meg két féltestvéremet bétette az árvaházba. Küldtek volna minket is, de nekünk jobb itt. Legalább apukánk megmaradjon – bizonygatja a 17 éves, csenevész leányzó. Nemrég jött haza a kórházból, de máris serénykedik: a tűzhelyen felváltva rotyog a fuszulykaleves és a pityókatokány.

– Mikulás bácsi! El tud-e jönni virágvasárnapkor a testvérem konfirmálására? –kérdi az egyik leány, miközben beszerelik az adományként kapott számítógépet. Jendrolovits Gábor töpreng: elképzeli magát a tavaszi verőfényben vattás álszakállban...
Ne ítélj, hajtogatom magamban, miközben sorjáznak az erdélyi gyermeksorsok. Gyergyószárhegyen – az otthont az ausztráliai magyarok adományából bővítették – egy bűbájos szőke kislányt fotózok. Az asztali áldás szavait ismétli, és angyali mosolyt villant.

– Anna még szopott, amikor az édesanyját befogadtam a három gyerekével. Tél volt, közelgett a karácsony, nem hagyhattam az utcán kóborolni őket. Az anya azóta is itt él. Tőlünk kőhajításnyira, a telepünkön gondozza az állatokat, ahol lovakat, marhákat tartunk. Valahogy nem jut ideje rá, hogy esténként átjöjjön és megsimogassa a gyerekei fejét – meséli a központ vezetőnője. Jobb híján ő ügyel arra, hogy a kicsik találkozzanak a szülőanyjukkal. Hétvégente ezért hátraengedi őket...

Néhány nappal később Déván járunk, egy blokkház negyedik emeleti lakásában, ahol tízen élnek: egy nevelőnő és a tizenéves fiúk. Akad köztük, aki hatodikos korában annyira vágyott haza, hogy itt hagyott csapot-papot. Két évig elvolt, éhezett, fázott, kukázott, aztán visszajött, és azóta megbecsüli magát. Egy másik kamasz szívesen temetkezik versírásba – addig sem háborgatja senki. Meghallgatjuk a versét, a címe: Édesanya.

– Mi nekem az édesanya? Egy képzeletbeli alak. Egy meleg kéz a vállamon. Ahogy barátot is képzel magának az ember, magányában – magyarázza később.

Ha úgy ébredsz, hogy az ágy alatt vagy a szekrényben aludtál, megnyugvást találsz egy gyermekotthon biztonságában – jutnak eszembe az érettségire készülő Dorottya szavai. Vele még a csíksomlyói gyermekvédelmi központban találkoztunk.
– Kiskoromban az apukám kizavart minket a hóba, ha sokat ivott. Nem volt, amit megegyünk, ezért kéregetni küldtek. Az emberek gyertyát adtak, hogy világítani tudjunk, meg egy-egy darab száraz kenyeret. Tíz-tizenkét éves korom közt elszegődtem szolgálónak. A földeken dolgoztam, aztán egy vak nénire ügyeltem, és éjjelente tanultam. Az agylágyulásban szenvedő néni az egyik percben kedves volt velem, a másikban meglepve tudakolta: hát te meg ki vagy? Miután meghalt, a falunk plébánosa keresett nekem otthont. Kisiratoson, amikor a nevelő néni jó éjt puszit adott, nem értettem, mi történik, mivel először küldtek így aludni. Sokat vergölődtem, hogy meg tudjak bocsátani az apámnak, aki sosem törődött velünk. Engem különösen utált, fejébe vette, hogy nem vagyok a lánya. Rengeteget imádkoztam, de most már ő is szeret –
magyarázta eltökélten.

Megleptek a szavai, de az otthon vezetője ezt is megfejelte:
– Ezek a gyerekek azért gürcölnek, mert nem csupán magukért felelősek. Úgy érzik, az ő feladatuk, hogy felemeljék a szüleiket, és megváltsák a fészekben maradottakat.