Névadáskor nincs szemérem

Első állomásunk a zalai Nekeresd – lenne. De mivel szót fogadunk, így nem látunk belőle semmit. Ám ha már erre járunk, beugrunk Kemendollárra – hátha csurran-cseppen valami az utazónak. Kiderül, a településnek semmi köze az amerikai fizetőeszközhöz: Kemend és Ollár egyesüléséből keletkezett, 1895-ben. A falu határában azért megnézzük az egykori vár helyét, mivel valaha fontos szerepet töltött be a törökök elleni védekezésben.

Ezután északra vesszük az irányt, kezdődhet utazásunk kalandosabb része: Bősárkány, majd Szilsárkány következik. Keresnénk a kalandparkot, sárkánytanyát, mesemúzeumot, helyette előbbinél egy műemlék jellegű katolikus templommal, utóbbinál egy általános iskolaként működő klasszicista kúriával kell megelégednünk. Sebaj, lényeg, hogy utazunk.
Hogy hová? Karakószörcsökre. Ne mosolyogjanak, bizony, létezik, méghozzá nem is a világ végén: mindjárt feltűnik a településnév-tábla itt, a Bakony alján, a nyolcas számú főút mentén. S azt is megtudhatják, hogy a tréfás mondásokból ismert falunév jelentése galagonyás hely. Egy kis séta az új pihenőparkban, aztán visszaszállunk a buszba.

Veszprém megyéből kisebb-nagyobb kitérőkkel Hajdú-Bihar felé haladunk, Hencidára. Útközben tartunk egy kis szünetet Hugyagon – bár vannak, akik szerint inkább Vaszaron kellett volna… Bekukkantunk egy pillanatra Nagyfenékre. Nagy élvezet – jegyzi meg a busz hátuljában valaki, pedig itt csak cselédházak és gazdasági épületek várnak. Hencidán aztán látunk református templomot, Petőfi-mellszobrot, a falu határában csordogáló Berettyó-folyót, csak egyet nem: a sáfránnyal ízesített húsleves aranyló színére utaló sárga levet, mely – ahogy a népmesékből tudjuk – a nagy lakomák alkalmával Hencidától Bonc-hidáig folyik. Úgy látszik, az emberek idén szilveszterkor nemigen dőzsölnek – se itt, Hencidán, se Bonchidán, a Kolozsvár melletti testvértelepülésén.

Mi is csak egy szerény ebédre álltunk meg az imént Penészleken, miután megnéztük Közép-Európa legnagyobb belső terű görög katolikus templomát – de volt, aki utána Leokádipusztát kereste, csakhogy az Tolna megyében található. Mi viszont most Kukutyint vesszük célba. Útközben megtudjuk, hogy a zabhegyezés őshazája a Csongrád megyei Ferencszállás része. A hozzá kapcsolódó szólás pedig áradásból ered: az 1880-as években ez a hely zabbal volt bevetve, de megáradt a Maros és elöntötte a földeket. Ám a helybéliek – hogy ne menjen a termés veszendőbe – csónakokba ültek és a gabona leg¬értékesebb részét, a zab hegyét levágták, begyűjtötték.

Innen Kéthelyre megyünk tovább, vagyis egyre: arra a Somogy megyei településre, melynek eredetileg Keddhely volt a neve. Keddenként tartották ugyanis a heti vásárukat, s közben nem gondoltak a zöngés és zöngétlen mássalhangzók hasonulására, hiszen akkor minden bizonnyal áttették volna szerdára. De nem fárasztom önöket tovább: jó hír, kedves utasaink, hogy hamarosan körbeérünk az országon.

Hol is fejezhetnénk be másutt, mint a Vas megyei Pornóapátiban? Persze Dugó tanya se lett volna rossz, de azon Szabolcs óta túl vagyunk. Úgyhogy maradunk itt, ahol a Pornóapáti-patak a Pinkába folyik. Fülledt idő van? Nem csoda: gondoskodik róla az 1,1 megawattos kapacitású, biomasszán alapuló bioszolár falufűtőmű…

Itt durrantunk hát éjfélkor pezsgőt. S ha valaki nem tudná, hol a határ, az keletre indul tovább, Rumon át. Végül csak azt ismételgeti, ha el tudja olvasni a következő településtáblát, hogy Ukk. Mi pedig annyit teszünk hozzá, ide a végére, hogy: mukfukk.