Ryan Gosling is ezt hordja

De nem az – legalábbis idegenforgalmilag. Mert bár van vagy tíz kesztyűgyártással foglalkozó cége, egyikük telephelyén sincs reprezentatív látogatóközpont, kiállítások korabeli eszközökből, bőrmintákból, a kesztyűdivat változásáról, és nincs az üzemet működés közben három nyelven bemutató idegenvezető. Pedig ha lenne, elmondhatná például, hogy az a piros ujjatlan kesztyű, amiben Madonna a legújabb lemezén és koncertjein tündököl, Pécsett készült. Ahogy Lady Gaga fekete hálósa, Christina Aguilera hónaljig érő fűzőse és a Drive (Gázt!) című hollywoodi sikerfilm főszereplőjének autóskesztyűje is. Sőt, a kijáratnál a másolataikat meg is lehetne vásárolni...

S hogy ez miért nem így működik? Mert a marketinget e cégek többsége egyelőre legfeljebb tanulgatja. Valamit viszont nagyon tudnak: kesztyűt készíteni. Olyannyira, hogy másutt ma már nemigen találni kesztyűkészítőket, akik ezt a minőséget képesek utánozni. Ezért rendeli luxuskesztyűit Pécsről több világmárka – például a Benetton, a Gucci, az Escada.

Persze túlzás lenne azt állítani, hogy itt, a Mecsek lábánál a kesztyűgyártás őshazájában járunk, hisz készült kesztyű már az ókori görögöknél, rómaiaknál, sőt Egyiptomban is. Igaz, Tutanhamon fáraó még ékszernek használta, nem kézmelegítőnek. Később a hatalom és a méltóság jelképe lett, aztán pedig nélkülözhetetlen kelléke a jólöltözöttségnek.

Gyártották a spanyolok, a franciák, az olaszok, az angolok, az írek, a skótok, a németek, de az osztrákok és a csehek is. Ám egyszer csak jött Hamerli János tímármester, elleste tőlük a kesztyűkészítés csínját-bínját, és 1861-ben letette Pécsett a magyar kesztyűgyártás alapjait. Valamit nagyon tudhatott a mester, mert hamarosan már az angol királynő részére rendeltek tőle.

S ha már uralkodóknál tartunk: tudják-e, hogy a frank császár, Nagy Károly lába pontosan 32,484 centiméter, vagyis tizenkét col volt? Nem? Pedig nem ártana, hisz ettől függ a kesztyűméretünk. Mérje csak meg centiben a keze hosszát, majd ossza el 2,707-tel. Kipróbáltam: az enyém valóban hetes lett. Igen ám, de az uralkodók lábmérete különbözött, így 1958-ban a col-centi arányt nemzetközisítették 2,54-re. Bonyolult? A kesztyűszabászok álmukból ébredve is tudják, ők ugyanis a mai napig a francia mértékegységet használják.

A franciák viszont már nem, az ő kesztyűgyártásuknak ugyanis – s vele együtt az egész nyugat-európainak – befellegzett. S ezt főként nekünk, magyaroknak köszönhetik: a Hamerli gyárat 1948-ban államosították, majd hamarosan kinőtte magát – méreteivel és teljesítményével egyaránt – a világ egyik legnagyobb kesztyűgyárává. A nyugatiak nem tudták tartani a versenyt a jó minőségű, ám lényegesen olcsóbb magyar termékekkel, ezért egy idő után nem foglalkoztak gyártással, csak kereskedelemmel.

Volt honnan vásárolni, Pécsett virult a gyár: több mint négyezer ember dolgozott benne, s készített négymillió pár kesztyűt évente. Többnyire bárányból. Próbálkoztak angolnával is, de az elúszott. Bejött viszont a disznó. Olyannyira, hogy magyar szabadalomként vonult be az ipartörténelmébe. Hogy a disznóból készült kesztyű kevésbé elegáns? Csak hiszik. A tapintása olyan finom volt, hogy a romlott kapitalisták a magyar sertéskesztyűt méregdrága argentin pekariként értékesítették.

Ám eltelt néhány év, és a veszedelem ismét keletről érkezett – de ezúttal már a pécsi kesztyűgyárat fenyegette. A távol-keleti tömegtermeléssel ugyanis képtelen volt tartani az árversenyt, így a megacég csődbe ment. Mit tehettek hát, akik a kesztyűgyártáshoz értettek? Megalapították saját kis kesztyűgyártó cégeiket. Őket járom most körbe – legalábbis a túlélőket. Mert többen az egykori nagy kesztyűgyárhoz hasonlóan szintén tönkrementek. Azoknak sikerült fennmaradni, akik az egyetlen versenyelőnyre tették a hangsúlyt: a minőségre.

Mit tud hát a pécsi, amit a többi nem? Például nyúlik szélességében, de hosszúságában nem. Mert kézzel szabják – alaposan előkészítve, formára igazítva a bőrt –, ugyanúgy, ahogy tették százötven évvel ezelőtt. S ahogy most Facsar Sándor mutatja a Zsolnay Negyed bemutatóhelyiségében – az egyetlen helyen, ahol az érdeklődők a Gant Kft. két munkatársa jóvoltából betekinthetnek a pécsi kesztyűgyártás rejtelmeibe. Facsar úr 1970 óta áll a szabászasztal mellett, kezében hol pikettával, hol paszettával. Miközben magyarázza, mely szerszám mire jó, a bütykösre dolgozott ujjait is láthatom. Lám, talán ezért spórolják meg külföldön ezt a munkafolyamatot!

És steppelni is csak Pécsett szoktak – de kevésbé vidáman, mint a hasonló nevű ír kopogós táncot. Ez ugyanis a vakon varrás, amit fél évig tanulnak, majd hosszú évekig gyakorolnak, mire úgy megy, mint a Facsar Sándor mellett tevékenykedő varrónőnek. A nevét nem árulja el, azt viszont igen, hogy harminc éve ül a varrógép mellett. Ezt a pályát választotta, mert a városban a bányászok után egykor a kesztyűs volt a legjobban fizető szakma. De az az idő rég eljárt, ma ők kullognak a fizetési lista alján. Örül is, hogy néhány hét múlva végre nyugdíjba mehet. Ám ami neki öröm, a munkáltatókat aggodalommal tölti el. A kesztyűsök átlagéletkora ugyanis nyugdíj közeli, utánpótlás pedig nincs, mert a kesztyűkészítők iskolarendszerű képzése megszűnt.

Nincs mit szépíteni, csinosítani viszont igen: nevezetesen a kesztyűket. Az utolsó munkafázisként ugyanis az elkészült darabokat hetven-kilencven fokra felhevített csinosító vasra húzzák, végül vasalják – utóbbi is pécsi specialitás. Ezt már a Szom-Hor Kft. vezetőjétől, Hornicz Józseftől hallom. És azt is, hogy a vasalót eldugják, ha keletről delegáció érkezik.

Ezzel ellentétben az OK Magyar Kesztyű KV viszont elindult, egyenesen keletre. Kínában alapított leányvállalatot a pécsi központú cég, nemrég Etiópiában is. Miért épp ott? A bárány volt a legfőbb ok: amit a jóléti társadalmak polgárai a kezükre húznak, az valaha az etióp bárányok hátán volt. Gondolták volna? A világ bőrfeldolgozó iparának egyik legnagyobb alapanyag-szállítója Etiópia.

Lám, mindenki különböző utakkal próbálkozik. Van helyi cég, aki motoroskesztyűkre állt át, mások autóskesztyűket is készítenek. De kesztyűben ma már nemcsak dudálni lehet, hanem érintőképernyős készüléket is használhatunk vele. Legalábbis azokkal a pécsi nanokesztyűkkel, amelyeket emberi bőrként érzékelnek. Ezek alapanyagát eredetileg az amerikai hadsereg számára fejlesztették ki néhány éve. S hogy a sort folytassuk: a nehézsúlyú profibokszkirályok, a Klicsko fivérek is pécsi kesztyűben küldik padlóra ellenfeleiket.

Ám hogy a kesztyűgyártással ne ez történjen, a cégek összefogtak, klasztert alapítottak, melynek vezetője Marczi Gábor, a Gant Kft. ügyvezetője lett. Tőle tudom, hogy közösen próbálják állni a vihart, létrehozni egy múzeumot, folytatni a szakképzést és túlélni, fejlődni. S bár az életük nem könnyű, mert az örök telet nem tudják bevezetni, egymás felé van egy jelmondatuk. Hogy, hogy nem, így hangzik: kesztyűs kézzel!