Állati pimasz reklámok

Újabban akkor is lecsapnak ránk a reklámok, ha nem ücsörgünk folyton a tévé előtt. Beetetik a gyereket, a nagymamát, sőt újabban a kutyával is üzennek a vásárolni induló gazdának…

Ország-világPalágyi Edit2013. 01. 14. hétfő2013. 01. 14.
Állati pimasz reklámok

Még a felnőttnek is jól meg kell kapaszkodnia a karfába, hogy ne nyeljen be mindent, amit a reklámok sugallnak. Az egyik tévébejátszásban például azt akarják elhitetni velünk, hogy az otthon hagyott szuper jóképű apuka szívesen mos, főz, takarít, miközben a szekérderéknyi gyerkőccel bajlódik – s cserébe csak annyit vár, hogy az illatosan hazalibegő asszony vigyen neki néhány, vaníliakrémmel töltött piskótaszeletet. Nos, valószínűleg nincs az az elgyötört háziasszony, aki ezt halálkomolyan venné, legfeljebb azt gondolja: egy próbát megér…

A tévés „villanypásztorral” őrzött gyermekek még kiszolgáltatottabbak. Egyrészt, mert a 4–17 évesek sodródnak a legkitartóbban a reklámfolyammal, a hirdetések csaknem kilenctizedét végignézik – az óvszertől a prosztatabogyó hirdetéséig. Másrészt őket a legkönnyebb a színes, látványos képekkel manipulálni – s a fogyasztóvédők szerint a reklámok ezzel visszaélnek. A pszichológusok állítják: a gyerekek vásárlási szokásai kétéves korukban kezdenek kialakulni, később betéve ismernek minden márkát, s kisiskolásként már ők irányítják a család bevásárlását – magyarán: telepakolják a mama kosarát. A lélekgyógyászok szerint nem csak a véletlenül látott erőszakos bejátszások miatt kél el a szülői beszélgetés, de a reklámblokk után is. Nem könnyű persze elmagyarázni, hogy bár a felnőttek általában nem hazudnak, a szuper kisautót hirdető bácsi azonban füllentett. Több országban ezért a gyerekműsorok tájáról eleve száműzték a reklámokat.

Sokszor az se baj, ha egy reklám megosztó, csak nagyot szóljon. A tavalyi év legrosszabbjának járó Arany Disznó díjat – melyért a reklámszakma moslékjának tartott „művek” versengtek – például az egyik joghurtféle Pocak reklámja kapta a bugyuta zöld figurával. Most meg e film a legjobbak mezőnyében is várja a szavazatokat… Ám a múltból is hozhatnánk példákat: a kopasz Nyuszómuszó – alias Magyar Attila – vagy a bankos leányzó – „Köszönjük, Emese” – is legalább annyi nézőt idegesített, mint amennyit feldobott.

Azt már megtanultuk a hirdetésekből, hogy a jól kereső szinglik szobacicáiból kizárólag méregdrága dobozos kaják fogyasztása után lesz elégedetten doromboló szőrgombolyag, sugallván, hogy a macskák mit vennének… Nem akármilyen piacról van szó: az utóbbi három évtizedben a negyvenszeresére nőtt az állateledelek forgalmazása hazánkban. Magára valamit is adó négylábú már finnyásan elkerüli a konyhai maradékot.... A gyártók versenyében újabban a kutyákat vették célba a kreatív elmék, méghozzá meglepő módon: olyan reklámokat készítettek, melyek különlegesen magas frekvenciájú hangjait meg sem hallják az emberek – ezekre ugyanis az ebek érzékenyek. Az ötletgazdák arra játszottak, hogy az eb majd kíváncsian hegyezi a fülét, netán csóválja a farkát, hallván a neki szóló „üzenetet”, a gazdi pedig ért a jelekből, s rohan megvásárolni az egyébként teljesen hétköznapinak tűnő állateledelt. Egy hatásosnak bizonyuló, díjazott rádióreklám kertelés nélkül közölte a hallgatóval: „Ha a kutyád most közel jött a rádióhoz és nagyon figyel, az azt jelenti, hogy a mi tápunkat szeretné megenni, csak nem tudja ezt elmondani.” Hogy ez a reklám eszes vagy etikátlan, arról érdemes lenne vitázni…

Saját kutya híján a magas frekvenciákra ugyancsak „vevőnek” számító macskámon próbáltam ki e filmek hatását: a cica mindannyiszor izgatottan kiugrott az ölemből, és elmenekült. Csak azt nem tudom, vajon a különös hangjelek izgatták fel – a négylábúak ellen bevetett riasztók is hasonló elven működnek –, vagy az aláfestésként bejátszott kutyaugatás…

Ezek is érdekelhetnek