Lelkek útja

Akik túlélték a halál pillanatát, azt mesélik, pár másodperc alatt lepereg a szemük előtt az életük. De csak ott, az utolsó pillanatban kristályosodik ki a lényeg, ám akkor általában már késő. Én negyven napot kaptam a sorstól, hogy végignézzem életem filmjét – még időben. A spanyolországi El Caminót a lélek útjának is nevezik.

Ország-világSándor Anikó2013. 01. 03. csütörtök2013. 01. 03.
Lelkek útja

Évekig terveztem, hogy egyszer nekivágok, de hogy miért akartam nyolcszáz kilométert gyalogolni, én, aki soha életemben nem voltam túrázós fajta, azt nem tudtam volna megmondani. Nem kaptam vallásos neveltetést, templomba sem járok, mégis, egész életemben bizsergett bennem az érzés: van valaki, aki mindent tud rólam, jobban, mint én magam. Vajon őt indultam megkeresni? Vagy csodára éheztem? Hiszen sok történet kelt szárnyra arról, miféle csodák estek meg zarándokokkal Szent Jakab útján. Állítólag sokan találkoznak útközben ismerős lelkekkel.

Hittem is meg nem is. De inkább hinni szerettem volna. Mert miben bízhatok még, ha nincsenek csodák? Akkor velem mi lesz? Hogyan tovább, hogy folytassam az életemet, ha már voltam olyan vakmerő, hogy csapot-papot magam mögött hagyva, munkahelyet, megélhetést, biztonságot eldobva, elindultam új utat keresni?

Egyik kérdésre sem tudtam a választ, amikor Roncesvalles-nél arra az ösvényre léptem, amelyen egykor Dante és Assisi Szent Ferenc is gyalogolt, Santiago de Compostella irányába, ahol eltemették Jézus tanítványát, Szent Jakabot. Hová megyek? Mit akarok megtudni? Egyre ezt kérdezgettem attól a valakitől, akinek létéről jószerével semmit sem tudtam, mégis éreztem, amint kézen fog és vezet engem, befelé, önmagamba.

Úgy terveztem, sorra veszem életem tisztázatlan dolgait. A negyven nap, amit az útra szántam, hosszú idő, jut belőle bőven mindegyikre. Csakhogy hiába akartam én azt, hogy mindennap terítékre kerüljön egy problémám, amit analizálok, az ott nem úgy van ám! Az Út egykettőre átvette az irányítást, és nem azon elmélkedtem, amin akartam, hanem ami valahonnan, akarva-akaratlanul, a fejembe került.

Hasonlított a tudathasadásos állapothoz az akkori viselkedésem, ugyanis rendre saját magammal diskuráltam. Feltettem egy kérdést, aztán replikáztam. A kérdésbe még csak volt beleszólásom, ám a válaszokba nem. Én mondtam ugyan, hangtalanul, de nem én gondoltam ki. Valaki beszélt hozzám, az én gondolataimat használva arra, hogy kinyilvánítsa, amit üzen…

Megbolondultam? Hiszen az lehetetlen, amit átélek – suttogtam olykor magam elé.
Mert találkoztam néhány nagyon különös dologgal, amelyek arra utaltak, hogy az általam eddig ismerteken kívül léteznek más dimenziók is, és ezek arra ösztönöztek, hogy megkérdőjelezzem azt a materiális felfogást, amelyben felneveltek. A tapasztalataim meggyőztek arról, hogy nem csupán az van, amit meg lehet fogni – létezik egy másik, anyagtalan valóság, és az, ami körülvesz bennünket, nem minden.

Azt mondják, az az út pontosan leképezi a zarándok életét. Én ezt hamar megerősíthettem. Láttam magam kívülről, ahogy cipelem a nehéz zsákomat, azt szuggerálva magamnak, hogy könnyű – ahogy azt egész életemben csináltam. Később elkezdtem elszórni a terhemet, újabb és újabb dolgokat dobtam ki a hátizsákból, nehogy összeroskadjak a súlytól. Azt hiszem, ez volt az első tanítás: az életem nem fölösleges tárgyak raktára.

Habár hegyen-völgyön, többnyire egyedül bandukoltam, mégis olyan biztonságban éreztem magam, ahogyan már nagyon régen, ha egyáltalán volt olyan az életemben. Úgy éreztem, valaki vigyáz rám, gondoskodik rólam, és jobban tudja, mire van szükségem, mint én magam. Melegséget éreztem valaki vagy valami iránt, akinek a kilétéről semmit sem tudtam. Neveztem őt magamban Istennek, Gondviselésnek, egy magasabb intelligenciá¬nak, Útnak és a tudatalattimnak. Valójában mindegy volt, milyen nevet adok neki, így aztán ezen nem is törtem sokat a fejem.
Különös módon, végig a 800 kilométeren senkivel nem történt semmi olyan baj, amit mások rosszakarata okozott volna. Valaki nagyon vigyáz arra az útra.

Kezdetben még szorosan magamhoz fogtam a hátizsákomat, ha leültem az út mellett, nehogy valaki elvigye. Pár nap múlva viszont nyugodtan sétálgattam, miközben minden holmim a földön hevert, őrizetlenül. Megérintett az igazi szabadság érzése, amikor nincs mit féltenem, mert mindent, ami fontos, belül hordoztam.

Azt mondják, az út első felében a zarándok a saját testét győzi le.
Amikor az aznapi tizenhat kilométer után, délben, a negyvenfokos hőségben elindultam felfelé egy beláthatatlannak tűnő hegycsúcsra, az Alto de Mostelaresre, olyan meleg volt, hogy levél se rezzent volna, ha lett volna. De sehol egy tenyérnyi árnyék. Vagy fél órát álltam a hegy lábánál, latolgatva, elinduljak, ne induljak.

Még hat kilométer… elindultam. Felfelé, felfelé és felfelé. Miért gyötröm magam? Kivel akarok találkozni, ha sikerül legyőzni a testemet? Fél óra után lassulni kezdtem. Hogy a maradék másfél óra, amíg a csúcsra felértem, miként telt, abból csak annyira emlékszem, hogy egy idő után már azt játszottam, lépek kettőt, aztán pihenek pár percet, majd megint kettőt, és megint pihenés jön. Végül már csak egyet léptem, mielőtt pihentem. Olykor már tényleg azt hittem, hogy nem jutok fel élve.
A szívem olyan gyorsan és hangosan dobogott, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Arra gondoltam, minden távolság elfogy egyszer, akkor is, ha húszcentis lépésenként teszem meg. És úgy lett. Felértem a csúcsra!

Megálltam Juan, a spanyol zarándok sírkövénél, aki két éve ott esett össze holtan a hegyderékon, és azt mondtam: „Szegény Juan, nyugodj békében, te már biztosan találkoztál azzal, akit itt mindannyian keresünk.”

Az éjszaka gyönyörű volt! Felnéztem a csillagokkal roskadásig teli égboltra, és olyan boldogságot éreztem, amilyet csak keveset életemben. Sose tanulmányoztam még a csillagokat, de akkor egy pillanat alatt tudtam, szemben az ott a Göncölszekér, amott a Vénusz… alattuk pedig egy sötétségbe burkolózott, titokzatos vidék. Úgy ölelt körül a meleg éjszaka, mint egy puha plüsstakaró. Én még ilyet nem éreztem! Nem akartam sietni, sőt már menni sem, nehogy egy pillanatot is elmulasszak ebből a gyönyörűségből.

Leültem a földre, a fejem alá tettem a hátizsákomat, és szívtam magamba az éjszakát.
Vagy két óra telt el így, akkor a madarak rázendítettek. Úgy éreztem, a mögöttem lévő, lassan ötszáz kilométer ezért az egy éjszakáért megérte. Aztán az ég és föld között megjelent a horizont, és lassan kivehetővé vált a táj. Először csak a Nap búbja, majd az egész ragyogó golyó kibújt a horizont mögül. Hamarosan botok kopogása hallatszott, a korai zarándokok elindultak Santiago irányába.

Aztán történt velem valami. Nem a testemmel, hanem a lelkemmel. Attól kezdve alig tudtam járni.

Éppen a városi buszra szálltam fel, a sofőr mögött kaptam helyet, és amikor elindult, kinéztem az ablakon, felfelé, oda, ahová egy magasabb intelligenciát képzelünk, és azt kérdeztem: mire jó ez az egész? Miért szenvedek, ahelyett, hogy élvezném az utat? És akkor váratlanul az történt, hogy válasz érkezett. Nem mennydörgés vagy villámlás formájában, nagyon csöndes volt a válasz. Mintha valaki szelíden diktálna egy szöveget, úgy jött.

Legyalogoltam a nyolcszáz kilométert, és átéltem minden pillanatát. Remegtem a döbbenettől, amikor kézzelfoghatóvá vált a csoda, és sírtam a zavarodottságtól, amikor nem értettem, mi történik velem. Zarándoklatra indultam, azt hittem, ismerem a múltamat, a lelkemet, a bánataimat – de semmit nem tudtam magamról. A zarándoklatom átalakult vezekléssé, egy olyan bűn miatt, amiről nem is tudtam, hogy elkövettem.

Fel sem merült bennem, hogy valaha rosszat tettem. Nem volt bűntudatom vagy lelkiismeret-furdalásom, legalábbis nem tudtam ilyesmiről. Hogy történhetett meg, hogy a lelkemet rágta egy féreg, amiről az agyam semmit nem tudott?

Két hónappal hazatértem után eladtam elegáns, nagypolgári lakásomat, és beköltöztem egy kisebbe, szerényebbe. Az autómat lecseréltem egy olcsóbb, alacsonyabb fogyasztásúra. Az addig igénybe vett szolgáltatások nagy részét lemondtam, megváltam a költséges biztosítások többségétől, a gigacsomagoktól, az ilyen-olyan előfizetésektől, és egy lényegesen egyszerűbb életvitelre rendezkedtem be. A ruháimat is kiválogattam, a felesleget elajándékoztam vagy áruba bocsátottam.

Az maradt meg és mindenből csak annyi, amire valóban szükségem van. Olykor gyertyával világítok, órákig bámulom, hogyan táncol a láng a sötétben. Vagy ücsörgök a teraszon, és nézem az égboltot, amelynek addig ismeretlen szépségeit az Úton fedeztem csak fel.

Amíg ezt a boldogságot nem éltem át, elképzelni sem tudtam, hogy egyszer úgy fogom érezni: ha mindenemet elveszíteném, akkor is maradna egy csomó dolog, ami boldoggá tesz. Látom a környezetemben élőket, amint fáradtan hajszolnak valamit, amit már megnevezni sem tudok, annyira távolinak tűnik, hogy magam is így éltem. Nem tehetek többet értük, mint hogy elmondom a magam történetét, amely így kezdődik: van esély!

Csak a békességnek előbb helyet kell készíteni, kell egy nagytakarítás. Amíg a beidegződések, előítéletek foglalják a helyet, addig a csönd nem ver tanyát odabent. Pedig ahhoz, hogy meghalljam a saját hangomat, csöndre volt szükség.

Ezek is érdekelhetnek