Szlatinának bealkonyult

Már hó fedi a várost övező bérceket, simogatóan csendes a máskor zsúfolásig teli sós tavak partja, a piac pedig tömve minden földi jóval a kárpátaljai Aknaszlatinán. Öklömnyi gránátalmák, méretes füstölt sódarok, gombahalmok és méregdrága bundák, sportruhák várják ott az embert. De hiába. Több az árus, mint a vevő. Láthatóan itt is elmúlt a jó világ.

Ország-világBalogh Géza2013. 01. 06. vasárnap2013. 01. 06.

Kép: aknaszlatina elhagyott sóbányák beszakadó föld a részben magyar lakta teleőülés alatt nehézipar 2012 11 10 Fotó: Kállai Márton

Szlatinának bealkonyult
aknaszlatina elhagyott sóbányák beszakadó föld a részben magyar lakta teleőülés alatt nehézipar 2012 11 10 Fotó: Kállai Márton

Mikor utoljára jártunk Szlatinán, első utunk akkor is a piacra vezetett. A Rahónak menő főút melletti hatalmas, sokak szerint Kárpátalja legnagyobb piaca már akkor is túl volt a fénykorán, most azonban szemmel láthatóan haldoklik.

– Válogassanak, uraim, most még lehet! – invitál bennünket egy idősebb házaspár a standjukhoz, ahol szebbnél szebb bizsuk és ezüst ékszerek kelletik magukat. – De a jövő héten már hiába jönnének. Kész, befejeztük.

Mint kiderül, a pár a határ túloldaláról, vagy hat éve a most Romániához tartozó Máramarosszigetről jár át Szlatinára piacozni, de az utóbbi időkben már csak a megszokás hozta át őket. Pedig igazán olcsók, a csecsebecsét száz-kétszáz forintért adják, de az ezüst karkötőkért, nyakláncokért se kérnek két-háromezernél többet.

– Kinek kell most ezüstlánc Szlatinán? – legyintenek keserűen, s mutatnak szét a környéken.
Ott volt egykor a sóbánya a maga százhektárnyi területével, rajta az irdatlan tömegű raktárak, sóőrlők, malmok, tornyok, műhelyek tömkelegével. Most viszont csupán féltucatnyi rozsdás liftfelvonót, pár düledező műhelyfélét, irodaépületet látni – meg négy hulladékszedegető fiatalasszonyt. Először azt gondoljuk, hogy tüzelőt gyűjtögetnek egy zsákba, de nem, ócskavasra vadásznak. Nem nagy sikerrel, elvittek már innen minden mozdíthatót. Csak a nagy tornyok maradtak meg a szutykos csillék, még a síneket is felszedték meg a talpfákból a csavarokat, a rögzítőpántokat. Az asszonyok is vékony drótdarabokat találnak csupán, de annak is örülnek, mert errefele semmi munka. Ráadásul ők cigányok, és a messzi Bus¬tyaházáról vonatoztak idáig. Estig kikaparnak a földből negyven-ötven kiló drótot, s kapnak majd érte ötven grivenyt, nagyjából ezerkétszáz forintot. Négyen. Ennyit keresnek egész nap, és otthon várja őket hét „pulya”.

A máramarosi sóbányák a történelmi Magyarország életében mindig nagy szerepet játszottak, aztán az idők során egyre kevesebb pénz jutott a működtetésére. A munkások száma is évről évre fogyott, három éve már csak az egykori tárnákban berendezett allergológiai kórház működtetésére futotta, de arra is csak úgy, ahogy. Arra már nem volt pénz, hogy a minden sóbányát fenyegető vizeket elvezessék. És a víz lassan elfoglalt minden tárnát. Amit meg nem, azok közül sok beszakadt – most hatalmas, nyolcvan-száz méter átmérőjű és ötven-hatvan méter mély kráterek szabdalják a területet.

Képzeljünk el egy hatalmas, hullámos platót, ahol mindenfelé nagy horpadásokat látni. Egyik mellett épp most ballag el egy kis tehén – húsz centire a szakadéktól. Rá se hederít. A legnagyobb gödör partján sihederek cigarettáznak, öklömnyi köveket hajigálnak a mélybe. A lent csillogó, teniszpályányi víztükröt célozzák, de nem érik el, a szürkés-fehéren csillogó sóoszlopokon csattannak a kövek.

Idős, illetve ifjabb Takács Ferenc kísér bennünket, mindketten tősgyökeres sóbányászok. Az apa hatvankilenc éves, és negyvenöt évet töltött a bányában. Bejárta a ranglétrát, főaknászként vonult nyugdíjba, és szótlanul bandukol mellettünk, mert „megnémul az ember, ha ezt a nyomorúságot látja”. A fia, aki korábban karbantartóként járta a műhelyeket meg a tárnákat, ma a vállalat számítógépes rendszergazdája. Mert a vállalat működik ma is, igaz, már csak ötven emberrel a régi ezerötszáz helyett. De a tárnákba már nem jár le senki, hamarosan a bánya felszámolása is befejeződik. Ifjabb Takácsot azonban ez már nem nagyon érdekli. Illetve dehogyisnem, hiszen pont ezért megy el. Mire e sorok megjelennek, ő már Budapesten dolgozik majd egy orosz cég csomagolóüzemében – ezer grivenyből (kb. 24 ezer forintból) ugyanis nem lehet megélni, mikor a benzint meg a vodkát nem számítva az árak magyarországiak.

A hozzánk szegődő Lumei Sándor szerencsésebb ember: fizikát tanít a szomszédos faluban, tűrhető fizetéssel. De azért, ha teheti, ki-kiballag a lyukakkal szabdalt platóra, és elgondolkozik, vajon mi lett volna, ha nem veszik fel annak idején az ungvári egyetemre.

– Maradok a bányánál – mondja –, hiszen majd’ minden férfi ott dolgozott. Én rakodómunkás voltam az érettségi után, sóval pakoltuk a vagonokat. Nehéz munka volt, de megfizették. Nem úgy, mint most. Bár most már munka sincs!
A rogyadozó épületek után egy újabb kráterhez érünk. A felszínen két nagy, széttépett épület, de csak egyik felük áll, a másik beszakadt a kráterbe. A kisebbik épület alatt betonból öntött liftakna vezet a mélybe, azon át vitték le a betegeket a sóbarlangba. Isten adta szerencse, hogy mikor megindult szakadni a bánya, csak a karbantartók voltak lent. Előbb csak törmelék kezdett hullni, aztán hamarosan beszakadt az akna. Takács Ferenc is lent volt.

– Készültünk rá, így nem volt pánik – mondja. – A másik aknán feljöttünk. És mentettük, ami menthető, de pénz nélkül!
Kétszáz lépéssel odébb, egy omladozó épületben újabb liftakna következik. Ez még nem szakadt be, de nagyon óvatosan kell lépkednünk, mert mindenféle deszkák, rozsdás vaslemezek, vasúti sínek szabdalják az aljzatot. Itt már a kísérőink se nagyon tudják, mi van a talpunk alatt. Végül elérjük az aknát, vagy négyszáz méter mély sötét lyuk van előttünk. A két Takács tégladarabokat dob a mélybe, óráknak tűnik, míg valami halk csobbanásfélét hallunk.

– Hát, ott volt egykor a munkahelyünk – sóhajt nagyot az egykori főaknász, és megindul egy másik hatalmas kráter felé.
Gondozott kertek között vezet az út, de ház sehol. A bánya központi szellőztetőjéből áramló zaj, forró, sós levegő rég elűzte innen az embereket, a kertekbe azonban visszajárnak. Az egyikben kis betonkereszt, idős Takács Ferenc megáll egy pillanatra.

– Az osztálytársam, Lenkey Béciék laktak itt, úgy látom, a beomló régi temetőből ide, az ősi portára menekítette a szülei fejfáját. De már ő se lakik Szlatinán, elköltözött messzire. Velünk is ezt akarják. Látják ott lent azt a három nagy blokkot? Az egyik a mienk, nyolcvan család él benne. Szinte mind magyar. És most kitalálták, hogy veszélyes helyen áll, ki akarnak költöztetni bennünket. Ötven kilométerrel távolabb. Dehogy van veszélyes helyen! Így akarják megbontani a magyarságot. Mert itt azért még sokan vagyunk, és az iskolánk is elsőrangú.

Szombat van, alkonyodik, a szemközti Máramarossziget templomaiban vecsernyére harangoznak. Esteledik, mire a bányaportára érünk. Már sötét van, csak a portásfülkéből szűrődik némi fény: villany híján két gyertya meg egy bányászlámpa világít. A portás, Kovács Ferenc huszonöt évet volt lent a mélyben, de most örülnie kell a havi ezer grivenynek. És még az se baj, hogy a gyertyát saját zsebből kell megvennie – ha kevés is a pénz, de biztos. Másnak még ennyi se jut.

Ezek is érdekelhetnek