Gyilkosságok a becsület oltárán

Egy ködös téli reggelen, valahol a régi Delhi omladozó szívében megcsörren a telefonom. Napok óta erre vártam.
– Sanjoy vagyok. Találkozzunk a Vivek hotel sarkán, onnan majd az egyik emberem a rejtekhelyre vezet.
Halk eső szemerkél, sálamat a fejemre tekerem, miközben a megadott útvonalat követve balra fordulok. Mindenfelől a riksák eszeveszett dudálása hallatszik, a levegő a fűszerek, az olcsó szappan és a bétel szagától vemhes. Elérem a Vivek sarkát, ahová a vadidegen férfival megbeszéltem a titkos találkozót. Telefonom újra megcsörren.
– Mi van rajtad? Az emberem mindjárt ott lesz érted.
A különös óvatosság elkerülhetetlen. Azt ígérték ugyanis, hogy Delhi leszakadt vezetékei és omladozó házai közt a Love Kommandónak nevezett szabadságharcosok főhadiszállására vezetnek.

*

Ez az újságírókból és üzletemberekből álló, gyógyíthatatlan romantikus sereg arra tette fel az életét, hogy megmentse az elszökött szerelmeseket családjuk bosszúálló karmaitól. Merthogy a szülők inkább megölik saját gyermekeiket, semhogy szenvednének attól a társadalmi bélyegtől, amit a nem megfelelő házasság miatt a közösség, valamint a khap panchayatnak nevezett notórius falusi tanács rájuk mér.

Az, hogy egy ilyenfajta titkos szervezetnek léteznie kell, jól mutatja, milyen szorosan tartja Indiát még mindig markában az ősidők óta fennálló kasztrendszer. Amely szigorúan megtiltja a különböző társadalmi osztályú és vallású, eltérő vagyoni helyzetű emberek keveredését.

Észak-Indiában 2010-től kezdődően egyfajta hullámként söpörtek végig a becsületgyilkosságok. A helyi hírcsatornák nap mint nap ontották a rémtörténeteket arról, hogy újabb pár esett a helyi tanács vagy a szülők áldozatául. A felakasztott, megcsonkított, sósavval összeégetett vagy puszta kézzel agyonvert fiatalok képe bejárta az egész országot. Ez késztette Sanjoyt és love kommandós társait arra, hogy létrehozzanak egy huszonnégy órás segélyvonalat, valamint India öt különböző államában menedékhelyeket.

*

A régi Delhi szűk sikátorainak mélyen egy apró, rozoga kétszintes ház áll, amelynek oldalát egy hatalmas kenyérfa lassan teljesen keresztülnövi. Ez a főhadiszállás. A férfi, akinek nyomait követem, szó nélkül eltűnik a ház belsejében, csak az ajtót hagyja nyitva. A rosszul megvilágított helyiségben a földön ülő fiatal pár összerezzen. Halványan elmosolyodnak, és a hátsó szobára mutatnak. A spártai, ablaktalan helyen alig fér el három-négy ember, és a legszükségesebbeken kívül semmi nincsen.

Sanjoy jöttömre feláll, elmosolyodik. A férfi ötvenkét éves, de ahogy ő mondja, ma is tizennyolcnak és a világba szerelmesnek érzi magát.

– Én vagyok a tizenkettedik segélyvonal, hozzám érkeznek a hívások akkor, amikor a többi tizenegy foglalt – kezdi mondandóját, majd az ágyon felejtett dossziék mellett hellyel kínál.
– Láttad kint a fiatal párt, ugye? – int fejével az ajtó mögött ülő szerelmesek felé. – Azad és a felesége, Neetu két hete szöktek meg. A fiúnak sportmenedzseri diplomája van, a lány Haryana államból menekül, a nemzeti kosárlabdacsapat tagja. A fiatalok először azt hitték, hogy Neetu szülei azért nem fogadják el a házassági szándékukat, mert Azad muszlim. A fiú szó nélkül hivatalosan áttért a hindu vallásra, de ez csak olaj volt a tűzre. A lány családja halálosan megfenyegette mindkettejüket, úgyhogy most itt vannak. De ők még a szerencsésebb eset.
 

Babhita meg Sandeep története már nem ennyire egyszerű.

– A párt hat hónapja bújtatjuk az emeleten. A lány, Babhita útja a szabadulásig rendkívül rögös volt. Bár a Love Kommandó végül megmentette, de az anyja előtte háromszor adta el emberkereskedőknek, hogy így tartsa távol a lányt szerelmétől, Sandeeptől. Ma új személyazonossággal rendelkeznek, és a fiú, hála istennek, dolgozik is. A Love Kommandó nemcsak jogi és gyakorlati segítséget, de ami a legfontosabb, védelmet nyújt az elszökött szerelmeseknek. Jelenleg három pár él ennek a háznak az emeleti szobájában, de elhiheted, az önkénteseink telefonjai éjjel-nappal csörögnek. Ami egy csoport hasonló gondolkodású barát összefogásával kezdődött, gyorsan egy kétezer önkéntest számláló nemzeti mozgalommá fejlődött, ami mindennap csak növekszik.

Sanjoy elégedetten hátradől, szeme változatlan elevenséggel csillog. Lassan vizet tölt magának, majd tovább beszél.
– Bár a hivatalos adatok szerint évente körülbelül ezer becsületgyilkosság történik országszerte, a valós szám ennek a tízszerese lenne – ha valakinek lenne elég bátorsága a holttestekről fellebbenteni a leplet és alapos vizsgálódásba kezdene. Sokakat kényszerítenek öngyilkosságra, hisz így senkinek nem kell majd az igazságszolgáltatással szembenéznie. Mások egyszerűen csak eltűnnek.

Sanjoy egy házassági anyakönyvi kivonatot tart elém, a harmadik rejtőzködő párét.

– Malika és Prashant, őket tavaly nyáron fenyegette meg a helyi khap panchayat, miután azok a falu nyomására sem voltak hajlandóak megtagadni egymás iránti szerelmüket. Mikor a lányt szülei hetekre a szobájába zárták, önkénteseink borssprayt csempésztek a házba. Malika a megfelelő pillanatot kihasználva a hozzá belépő anyja arcába fújt, és a néma házak között rohanni kezdett a rá várakozó love kommandósok felé. Embereink azonnal a közeli templomba hajtottak, és egy óra múlva a fiatalok már férj és feleség voltak. Nem emlékszem a pontos számra, de már több száz párt adunk össze.
Sanjoy az emlékre büszkén elmosolyodik.

– A fiatalokat India minden zugában veszély fenyegeti. Helyzetünk rendkívül nehéz, mert egyedül vagyunk ebben a harcban, szerény adományokból élünk, a kormány és a hivatalos szervek pedig nagyon lassan reagálnak a történtekre. Az erőfeszítés sokunkat pénz és munka nélkül hagyott, de nem adhatjuk fel. A szerelmeseknek és nekünk is szükségünk van olyan helyekre, ahová a khap panchayat és a család keze nem ér el. Nemegyszer halálos fenyegetéseket kapunk, a képmásainkat nyilvánosan elégették.

Azad az utolsó mondatot az ajtónak támaszkodva hallgatja, majd szégyenlősen belép, és közvetlenül rám néz. Szögletes vonásaiban, nyílt tekintetében van valami korai vénség.
 

– Amikor december 27-én Neetu megszökött velem, a kisebbik húga napokon át zokogott, de nem tehettünk mást, a mi helyzetünkre ez volt az egyetlen megoldás – kezdi a történetét. – Hidd el, én tényleg megpróbáltam a szülőkkel beszélni, azonban arra sem voltak hajlandóak, hogy legalább egy mondatot váltsanak velem. De a tiltás semmit nem ért, szerettük egymást, képtelenek lettünk volna elválasztva élni. Neetut az incidens kirobbanása után a szülei saját házukban fogva tartották, és hozzá akarták kényszeríteni a helyi kapitányságon dolgozó rendőrhöz. Az eljegyzést már megtartották, amikor felhívtam a Love Kommandót, ők segítettek a szabadításban. Ide jöttünk, mert ez az egyetlen hely Indiában, ahol megmenthetnek minket. A hivatalos szervekben nem bízhatunk, miután Neetu családja a lányuk elrablása miatt a rendőrségen feljelentést tett ellenem.

Azad szenvtelenül beszél, és én szentül meg vagyok győződve, hogy nem fogja fel végleges döntésük súlyát. Mintha gondolataimban olvasna, nyíltan a szemembe néz.

– Teljesen tisztában vagyok vele, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok, de azt nem hiszem, hogy a szülők a saját lányukra kezet emelnének. Az utolsó alkalommal beszéltem Neetu egyik diplomatikusnak tűnő nagybátyjával, aki arra kért minket, hogy menjünk haza, minden rendben lesz, de kiderült, ez csak csapda volt. A szökés és bujkálás nagyon veszélyes, a szülők még három-négy év után is eszeveszett módon keresnek bennünket. A legnehezebb az, hogy én is akarom, tényleg szeretném, hogy Neetu találkozzon a családjával, hogy a kedélyek lecsillapodjanak végre, de egyszerűen nincs kivel kompromisszumot kötni.

Azad szava hirtelen elakad, az ajtó kinyílik, felesége lép be rajta. Neetu szemét a szomorúság fáradttá húzta, első pillanatban megértem, hogy a félelem és a családi meleg hiánya a lányt már a kezdetektől fogva életképtelenné tette. Mikor megszólal, a szavak olyan hatást keltenek, mintha a lány bármelyik pillanatban elsírná magát.

– Ha a szüleink nincsenek velünk, senki nincsen velünk.
Egy héten át mindennap meglátogatom Azadot és Neetut. Nincs kétségem: Neetu léte saját családjából ered, és Azad ereje vagy szerelme sem lesz képes megállítani a tragikus következményeket…

Sanjoy egy újabb becsületgyilkosság révén Haryanába utazik, ahol a falusi tanácsok állami szintű gyűlést tartanak a szerelmi házasságok megakadályozásának törvénybe foglalásáról. Vele megyek. A hófehér ingbe és nadrágba öltözött férfiak ülésén meglepetésemre több, őket támogató nő is jelen van. Mikor a szerelmi házasságokról és az azokat büntető becsületgyilkosságokról kérdezem egyiküket, szánakozva naivságomon megcsóválja a fejét.

– Az újságok nem írják meg az igazat, de én elmondom Önnek a tökéletes valóságot. A mi közösségünk soha nem fogja elfogadni, soha nem fogja szó nélkül hagyni a becsületen esett csorbát. Ha nem teremtünk precedenst, fiaink és lányaink ugyanezt a hibát újra és újra elkövetik majd. Kultúránk lassú és fájdalmas halála lenne minden egyes pillanat. Mik vagyunk gyökerek nélkül? Rothadó faágak, ezek vagyunk. Azok, akik teletömik a fiatalok fejét a nyugati idiómákkal, azzal, hogy törjék meg a hagyomány útját, forduljanak a család, a rokonság ellen, azok az igazi gyilkosok!

A fekete hajú asszony vadul izzó szeme éget. A fiatalok megbüntetésébe vetett hite olyan mély, hogy vitatkozni itt senkivel nem lehet.

A békés, eseménytelen napokat követően végül elhatározom, hogy néhány hétre India déli részébe, Keralába utazom. Négy nap múlva érkezik Azadtól az üzenet: Neetut a családja, minden érzelmi szálat kihasználva, hazacsalta, és most otthonában bezárva fogva tartja. A speciális rendőri akció költségét – melynek keretében a házi őrizetben és terrorban lévő lányt egy hivatalos személy kihallgatja – kifizetem ugyan készséggel, de a szülők jelenlétében és családi nyomás alatt tett, Azadot és a házasságukat megtagadó vallomás miatt a hivatalos szervek nem léphetnek semmit.
Azad a várakozás napjaiban a poklot járja, senki nincsen, aki kínjain enyhítene. A mindennapos levelekbe szomorúság, tanácstalanság és kétségbeesés vegyül, a sorokba zokogja keserűségét. Egyetlen halvány remény maradt: Neetu szülei megenyhülnek egyszer…
*
Sanjoy mondta mindig, százakat és ezreket fognak még feláldozni a becsület oltárán. De a nyugati világ szerelemről szőtt eszméje már megfertőzte a mesés Keletet. Az ősi kultúra haldoklása visszafordíthatatlanná vált.