Szegényházból luxusszálló a Nagykörúton

– Hogyan kell önt szólítani? Főportás úr vagy kedves concierge?
– Csak egyszerűen: Chief Concierge…

– A concierge, ha nem csalódom, francia; mit keres előtte angolul, hogy főnök?
– Mert ez így van magyarul…

– És mi a különbség a portás meg a concierge között?
– A Corinthia portáján vagyunk vagy harmincan, de ebből csak öt a concierge. Hozzánk tartoznak a londinerek is, ami német: Lohndiener, mondjuk, jutalmat érdemlő szolga, aztán a bell boy – akinek csengetni kell, hogy cipelje azt a nyavalyás bőröndöt –, őt az angoloknak köszönhetjük, a főnöke a bell captain és így tovább. A concierge a középkori nagyurak kényelmét biztosító fickó. Később, amikor már szállodákban is működött, hozzá fordultak a vendégek, ha autót akartak bérelni, színházba vagy vacsorázni készültek; rendezvényt szerveztek, ajándékot vásároltak, utaztak, titkárnőt kértek…

– A felsorolás ezen pontján diszkréten köhintenék egyet…
– Miért is?

– Miért is… Hát, a szükséges hölgyeket ugyan kitől rendelik?
– Amennyiben a szabadidő kellemes eltöltésére gondol, szívesen segítünk, de a „hölgyek” intézése a vendégekre marad.

*

A körúti Corinthia Hotelt, vagyis lánykori nevén a Grand Hotel Royalt az 1896-os millenniumi kiállításra építették. A telken a Budapesti Kereskedelmi Egylet kórháza és szegényháza állt, amit 1892-ben eladtak egy magánszemélynek, hogy aztán évvel később hatalmas haszonnal értékesítse a szállodaépítő részvénytársaságnak. Ismerős történet…

A cél egyértelmű volt: egy, a kor világszínvonalát elérő, minden luxussal és kényelemmel berendezett épület létrehozása. A Royal kezdettől fogva nem csak a szállóvendégek körében volt népszerű. Művésztársaságok verődtek itt össze, színészek, írók, újságírók, akik itt határozták el saját klubjuk, a FÉSZEK, vagyis a Festők, Építőművészek, Szobrászok, Zenészek és Komédiások klubjának megalapítását. Néhányan az írók közül hosszú ideig a szálloda bentlakói voltak: Heltay Jenő, Bródy Sándor és fia, Hunyadi Sándor, Nagy Lajos, Krúdy Gyula, aki a beteg Ady Endrének olyan szobát szerzett, amely közvetlenül az utcáról biztosította a bejárást. Szomory Dezső Botrány az Ingeborg-koncerten című vígjátékának színhelye is a Royal nagyterme lett.

*

Mindezt Ungár Tamástól, a Corinthia chief concierge-étől tudhatjuk, márpedig ha valaki, hát ő a szállodája múltjának avatott tudósa, ugyanis a ma ott dolgozók között ő a rangidős.

– Hogyan lett ebben a szép, nagy házban házmester?
– Az úgy történt, hogy Pista nagybátyám üvegfúvó volt, innen jött a szaxofonozás, a papám meg mechanikai műszerész, innen meg a harmonikázás… Ha azt mondom: Ungár együttes, talán már tudja is, kikről van szó.

– Micsoda beszéd! A Pista kedves, jó ismerősöm, de a papájára nem emlékszem…
– Mert már régóta nem zenélnek együtt. Külön is kezdték, aztán volt vagy tízvalahány közös évük, majd ismét kettévált az útjuk és két külön zenekar futott Ungár név alatt. Itthon vendéglőztek, de ők lettek az elsők, akik a gaz imperialistáknak is muzsikálhattak; gondolja el, a hatvanas évek végétől Németország, Ausztria, Hollandia, Svájc, Finnország, Dánia, Norvégia, Izland, Belgium, Svédország hevert a lábaik előtt.

– És ön?
– Vittek engem is haknikba, sőt, vagy két évet kint éltünk Németországban, de a mama nem akarta, hogy még egy ember legyen a családban, aki gyanús körülmények között, éjszaka dolgozik…

*

Már megnyitásakor szenzáció lett a Royal: itt rendezték Pesten az első filmvetítéseket. 1896. május 10-től a kávéház különtermében, 50 krajcáros beléptidíj ellenében, hetenként változó moziműsorra tódult a pesti polgárság. 1909-ben a Royal egyik cour d’honneur-jében (díszudvarában) mutatták be az első magyar repülőgépet, a Libellét. (Adorján János tervezte és vezette; első, sikeres felszállását 1910. január 10-én hajtotta végre. Adorján ügyes kezű szakember, de tapasztalatlan pilóta volt; a próbaút kissé balul sikerült: a Libelle a lágy homokban landolt.) 1915-ben mozivá alakították át a báltermet: Budapest első ezerszemélyes mozipalotája lett a Royal Apolló, ami a nevét 1950-től – megértve az idők szavát – Vörös Csillagra változtatta.

*

– Huszonkilenc éve, 1984 elején kerültem a Royalba, portásnak. Azonnal bedobtak a mélyvízbe. Már az első nap jött egy izgatott ember, s miközben fel-alá rohangált a pult előtt, azt kiabálta: Urin, Urin. Én nagy nyugalommal keresni kezdtem a vendégkönyvben miszter Urint, hogy aztán kiderüljön, nem miszter Urin kell neki, hanem egy orvos, mert nem tud pisilni…

– Az előbb láttam a tárlóban egy régi vendégkönyvet, amelyben Josephine Baker finoman szólva erotikus fotóját ő maga szignálta, mikor itt lakott…
– A világ szinte összes híressége megfordult már nálunk: Jehudi Menuhin, Max Reinhardt, Asta Nilsen, Saljapin, Barnard professzor, Mario del Monaco, Renata Scotto, Elisabeth Schwarzkopf, hogy Valentina Tereskovát ki ne felejtsem…

*

Az épület a második világháború alatt egy ideig a Gestapo székháza volt. A háborúban súlyos sérülések nem érték, felszerelése és berendezése azonban elpusztult, 1953-ig hivatalként használták. Aztán újra szállodává alakították, 1956-ban viszont egész tetőszerkezete leégett, s jelentős károk keletkeztek az épületben.

Ekkor következett a második, sorsdöntő változás a hotel történetében. Mivel ekkor már a híres Duna-parti szállodasor egyetlen épülete sem áll, ezért a kor reprezentatív igényű szállodájává kívánták alakítani. Az 1957-ben megkezdett átépítés elkészültekor, 1961-ben s367 vendégszobával nyitották meg a Royalt.

A következő harminc évben aztán senki nem törődött a felújítással, a pénzt leginkább csak kivették. A teljesen elavult, lepusztult szállodát 1991 őszén végleg bezárták. Többszöri sikertelen kísérlet után a Corinthia Befektetés Magyarország Szolgáltató Kft. lett az üzemeltetője az akkor már öt éve üresen álló épületnek. A megindult újjáépítés után csak a homlokzat maradt a régi, 2002-re egy vadonatúj épület született. A 18 milliárd forintos beruházás során egy elnöki lakosztályt, 415 vendégszobát, 1200 személy befogadására alkalmas báltermet és konferenciatermet, 26 tetőtéri luxuslakosztályt, 250 autónak és számos autóbusznak helyet adó parkolóházat, kávéházakat, éttermeket, üzleteket alakítottak ki. Négy ével később, 2006 júniusában átadták az 1000 négyzetméteres, kétszintes, luxus Royal Spa fürdőt, amelyet eredeti arculatát és hangulatát megőrizve, de a XXI. század igényeinek megfelelően újítottak fel.

*

– És hogy volt az a híres vesztegzár?
– Éppen ötven éve: 1963-ban történt. Az akkor frissen átépített Royal tele volt külföldiekkel. A szálló két alkalmazottja pár napja tartotta az esküvőjét, itt töltötték a nászútjukat, ám az ifjú asszonykán furcsa kiütések jelentek meg. Feketehimlő, mondta ki a diagnózist az orvos. A szállót lezárták, a vendégeknek és a dolgozóknak az épületben kellett maradniuk, a környéket államvédelmisek biztosították. Három hétig az épületből senkit nem engedtek se ki, se be. Sokan hitték, hogy a szálloda lezárása egy államvédelmi akció része volt; abban a korban a hétköznapi embereknek hihetetlen volt, hogy Budapest közepén nyugati vendégek fényűzhetnek… Nyolcszáz vendég rekedt a szállóban. Először megijedtek, de aztán felengedett a hangulat: a személyzet sürgött-forgott, kintről kocsiszám hordták a libamájat meg a bélszínt, nehogy a nyugati turisták – már persze, ha túlélik – rossz hírét vigyék a szocialista vendéglátásnak… Esténként bálokat tartottak azzal a három zenekarral, amely szintén vesztegzár alá került. Állítólag több románc is született az összezártságban, de hát ha már úgyis meg kell halni, legalább addig élje ki magát az ember… Ennek köszönhetően kilenc hónappal a karantén után a Royal több női alkalmazottja is gyermeknek adott életet. Aztán persze kiderült, hogy szó sem volt feketehimlőről, az asszonyka talán csak hites urára lett allergiás…

*

– Öt év óta a portások világszervezetének, az Aranykulcsnak a magyar elnöke.
– Egész életemben valami ilyesmi volt az álmom. Arról nem is beszélve, hogy apám példáját követve, én is tizenéves koromban ismertem meg egy lányt, aki osztálytársam lett a gimnáziumban, s akit 21 évesen elvettem. Három gyermeket terveztünk, s Klaudia, Barnabás és Benjámin szépen meg is érkeztek, hogy aztán, hét év múlva, legyen egy Rebekánk is. Nehogy már egyedül nőjön fel a kicsi, gondoltuk, s így lett Dani, az ötödik. Jól vagyok, ha lehet, tessenek már engem békén hagyni…