Vészhelyzet a sürgősségi ellátásban

Kérvényt írtunk, ígértünk. Mintha itt se lennénk, a gyógyító munkát nem zavarjuk. Csak nézzük, hogy dolgoznak a Merényi Gusztáv kórház sürgősségi ambulanciáján. Figyeljük a magyar egészségügyi vészhelyzetet.

Ország-világGuba Zoltán2013. 02. 17. vasárnap2013. 02. 17.

Kép: Merényi Gusztáv kórház baleseti sebészet sürgősségi osztály egészségügyi ellátás orvos doktor beteg sebesült mentő 2013 01 18 Fotó: Kállai Márton

Vészhelyzet a sürgősségi ellátásban
Merényi Gusztáv kórház baleseti sebészet sürgősségi osztály egészségügyi ellátás orvos doktor beteg sebesült mentő 2013 01 18 Fotó: Kállai Márton

A dél-pesti Merényi kórház már a harmadik próbálkozás. Nem aktuális, üzentek eddig. Sok ma a kérdés az egészségügyben. Válaszok nehézkesen, ritkán születnek – amikről aztán később kiderül, azok se egészen úgy vannak vagy félremagyarázták. Sietve korrigálnak, újra kiigazítanak. Nem boldogok, ha a sajtó érdeklődik. Amiről nem beszélünk, majdnem olyan, mintha nem is lenne.

Ezért lepődünk meg, hogy dr. Müller Péter orvos-igazgató hív: ha a szabályokat betartjuk, a látogatást engedélyezik. Arra kér, munka közben orvost ne kérdezzünk, de az osztályvezető főorvost, prof. dr. Bálványossy Pétert feltétlenül keressük. Így lett!
A hóesésben, ahogy a kórház felé tartok, látom, a közeli bolt előtt kupaktanács. Négy, a bolttól – szerintük – megfelelő távolságban iszogató vevő egy negyven körüli férfit áll körbe. Ő vigasztalhatatlan, megcsúszva az arcára esett, ráadásul a borosüvege összetört, a kenyérre folyt. Homlokán a bőr felszakadt, a szája bedagadt, az orra is dagad és különös alakzatban áll. Ez semmi, mondja az egyik önjelölt gyógyító. Ifjan hokiztam, ilyenre rá se hederítettem. Raktam rá havat, és a következő cserénél már pályán voltam. Majd a markába havat tesz, azzal ápolgat, de amikor az orrhoz ér, megáll. Ez tényleg ronda, ez eltört, láttam ilyet. Hívjunk mentőt? – kérdik. A férfi legyint. Ezért? Férfiból vagyok, beballagok.

Oda tartok, mehetünk együtt is – mondom. Jó ez így: lehajol, majd havat nyom az orrára, én vihetem a tejet. Úgy óra múlva aztán elkap a kórházi folyosón: mentőt kellett volna hívni, aki azzal jön, előbbre veszik. Ideje van, nem panaszkodna. Látja, sok ma a sérült.

A Merényi sürgősségi osztálya – ötven kilométeres körben – mintegy 600 ezer embert lát el. Átlagos napon úgy száz sérültet hoznak. De a mai nem átlagos, az emberek esnek, kelnek.

Mielőtt jöttem, enyhén hipochonder barátomtól érdeklődtem: milyen a hely, mire számíthatok? Tudott dolog, ő akkor boldog, ha három orvos vizsgálgatja és nyugtatgatja, minden a legnagyobb rendben nála. Nem vicc, kész terve van arra is, hogy mikor kaphat infarktust, stroke-t. Tudja, mikor melyik kórház ügyel, hol a legjobbak a túlélési esélyei.
– Merényi? Röviden? Lepukkadt környezet, remek orvosokkal, jó kezekben leszel – feleli.
 

 


Később Bálványossy professzor azért árnyaltabban fogalmaz. A sürgősségi ellátás anno afféle nem szeretem kategóriába tartozott. Fordult a világ: a gyógyuláshoz, a sérülések azonnali ellátásához való betegjog felerősödött. Itt, Dél-Pesten 1999-ben ezt a szabad épületet alkalmasnak találták a feladatra. Ötszázmillió forintból felújították, átalakították. Ma ilyen munka úgy ötmilliárd forint lenne.

– Kockás hasú, katonaviselt ember módjára a kórházat igyekszem is teljes erővel védeni. Jól megközelíthető helyen, az M4-es, M5-ös út bevezető szakaszához közel van, saját helikopter-leszállópályánk épült. Innen nem kell a sérülteket szállítgatni. Intenzív terápiás, idegsebészeti, kéz- és mikrosebészeti, szeptikus betegellátó részleget és sürgősségi ambulanciát egy helyen talál. A gyógyításhoz szükséges minden modern műszer, eszköz megvan. A sérült, a beteg pontosan olyan ellátást kap, mint Londonban vagy Los Angelesben kapna. Lehet, inkább ezzel kellett volna kezdeni: lehetnénk ugyan többen is, de kiváló orvosaink, szakembereink vannak.

Csábítgatják is őket. Menjenek, tanuljanak, tapasztalatot gyűjtve jöjjenek vissza! És jönnek is, gyakorlatilag nincs fluktuáció.
Szlovák Sándor egy év után most jött meg Angliából. Gábor Áron Los Angelesben és Angliában is töltött 2,5-2,5 évet. De hazajött, itt van, dolgozik. Mi hozta haza? A szíve! A kalandvágy!

– Ma az, aki sürgősségi ellátásban dolgozik, tőlem talán nem veszik sértésnek, nem teljesen normális. Megszállott – véli Bálványossy professzor. –Tudják róluk, aki ebbe belekóstolt, nem menekült el rögtön, néhány évet tisztességgel szolgált, úgyis marad. Ezzel élnek, élünk vissza. A hely? Igaza van a barátjának: sivár, szegényes, lepukkant. Negyvenkét éve dolgozom, maholnap 68 éves leszek, talán a véleményem elmondhatom. Egyetértek a tervekkel: épüljenek modern, állami egészségügyi központok. Épüljenek, hamar! Szükség van rájuk. De addig – tetszik vagy sem, hulljon, peregjen akár a vakolat, legyen itt-ott penészes a fal – nélkülözhetetlenek vagyunk! Ha száz forint támogatást kapunk, mind a százat a betegre költjük. Kapja mindenből a legjobbat, mentsük meg az életét. Ígérem, ha végre egyszer marad a kapott pénzből, felújítunk, csinosítunk. A vécében lesz papír, vízcsap is, amit valaki magával vitt. Most nem telik rá. De a betegek tisztességgel, néha erőnkön felül is ellátjuk.

Ezt láttuk. Amint megérkeztünk, fehér köpenyt kaptunk. Passzentosat, rövidebbet a kelleténél, de tisztát. Kísérőnk is került, Somogyi Katalin főnővér. Műszak után volt már, fáradtan, de mosolygósan. Ez elvárás, és az is: a betegtől nem kérdik, ha egy hete esett el, miért most jött…

Két napja, hajnalban szakadni kezdett a hó, azóta nagyüzem van. Néha, mint most is, percekre, félórákra csillapodik a betegáradat, majd lökésszerűen újra erősödik az őrület. Mert őrület ez! Ki nem mondanának ilyet, de látszik, időnként vészhelyzet van. Mintha futószalagon gyártanák őket, csak hozzák, jönnek, érkeznek a sérültek. Tervezett műtéteket kell halasztani. Nincs más megoldás. Kinek a feje vérzik, kinek a keze áll kitekeredve, kinek cipónyi a bokája. Másnak térde, csípője tört, s van, akit széken vagy ájultan ágyon, infúziókkal teleböködve tolnak be.

– Kisfiam, jól vagy, mondjál valamit! – izgul az ágyánál az édesanyja. A kisfia, aki ötvenen túl jár, nyitja a szemét, mondana valamit, de csak sóhajt, fázik. – Jól van, mindjárt, jobb lesz – nyugtatja az anya és hajat simít.

Mellette egy mentős az ügyelettel perel: félórája várok, mondjátok, hová menjek? Lépésnyire tőle egy doktornő reklamál, miért csak a műtőben derült ki a betegről, hogy Sincumart szed, várni kell a műtéttel, míg hat a szer.

– Mára sokat javult a helyzet – nyugtat a főnővér. Aki a sorára vár, ülhet akár. Törött lábát igyekszik az útból eltenni, utat adni. Ki kezdte a sor? Egy idős úr, kiment megnézni, mennyire esik. A szomszédja rossz alvó, meghallotta, hogy kint nyöszörög, ő hívta a mentőt – próbál emlékezni Katalin. Vagy lehet, hogy az a nagymama volt, aki a cicája után indult és lábát törte? Vagy az a fiú, aki oszlopnak hajtott?
 

 


A kezelőbe tartunk. Szűkösen vagyunk itt, az ágyakat függöny választja el egymástól, minden áthallatszik – és kicsit látszik is. Látom, amint az orvostanhallgatójuk vizsgál. Nagy kedvenc ő, kevés a fiatal erre, sürgősségi orvos pláne senki nem akar lenni. Ő is érsebésznek készül, de ha már itt van, gyakorol. Vérző kezű, lábú, félig leszakadt fülcimpájú férfit kérdezget, mi történt vele. Legurultam a lépcsőn, így a válasz.

– Varrhatom? – kérdi a hallgató reménykedve.
Kecskés doktort bólint: így tanulsz. A fiatalember varrni kezd, igyekezetében a nyelvét is kidugja.
– Eltört a sípcsontom – közli kétlépésnyire tőle egy beteg. Röntgenszeme lehet, mert a felvétel őt igazolja.
– Ne mozgassa a lábát, nyílt törése van, a végén még amputálni kell – fegyelmezik a következő beteget.
– Jó, jó – feleli.
–Nagyon fáj? – kérdik.
– Az életben mi nem fáj? – sóhajt.

Szusszanni sincs idő, de be-bekopog egy izgága úr. Vizsgálták már, semmi baja, részeg. Elküldhetnék, de az utcán baj érhetné, ezért itt ül, vár, józanodik. Újra szólítjuk, nyugtatják.

De előbb Szatmári Gyula jön, a burkoló. Szégyelli is, hogy ilyen apróság miatt (elszakadt az ín a kisujjában) idejött, de asszonya, aki amúgy nővér, megfenyegette, ha nem jön, nem kap vacsorát. Ki se hűl a széke, már tolják be Lakatos Sándort, a villanyszerelőt, ő a cipónyi bokáját mutatja.

Ma Pesuth András az ügyeletvezető orvos. Hol itt tűnik fel, hol ott, pihenni nem ér rá.
Riadt, idős pár érkezik. A mamát keresik: hívták, éső a fürdőből kilépve elesett, az ajtóig mászott, de a kilincset, zárat nem érte, rá kellett törni az ajtót. Követték volna a mentőt, de eltévedtek, a hóban elakadtak. Hol van? Hol lehet? Túl van a műtéten, óvatosságból az intenzíven kezelik, nyugtat Katalin. Hála istennek, mondja az asszony, és sírni kezd.

Követjük őket az emeletre. Minden tiszteletem az intenzív orvosoké: volt „szerencsém” néhány hétig beteglátogatóba intenzív osztályra járni. Hirtelen történnek ott a dolgok, és akkor a látogatónak menni kell. Nem sikerült kislisszolnom, hallottuk, hogy mellettünk egy fiatal fiú életéért küzdöttek. Nem sikerült. Nem bánom, amikor most azt mondják, a látogatásunk nem időszerű.

A CT-vizsgálóba fejsérült beteget tolnak. Véres a lepedője, zihál, ide se biztos, hogy jókor érkeztünk. Már a röntgennél járunk. Buzun Sándorné 38 éve dolgozik a baleseti sebészeten. Ránk néz, karját széttárva mondja, élt ő már ilyen napokat át, tényleg nem unatkoznak.

Hallgatnánk tovább, de hátulról megfogják a köpenyem: doktor úr, panaszt teszek, egy hete mentők hoztak be, de eltűnt a cipőm, a kabátom. Az is valami, kérdezném, de hallgatok. Laptopnak vélve ultrahangkészüléket is vittek innen...

A gipszelő ajtaja nyílik, és kilép a gipszmester. Nehezen mondanánk meg, a ruhája vagy az arca fehérebb. Fáradt és sápadt. A szemét becsukja, a falnak dől. Pihen, friss levegőt szív, már amennyire friss itt a levegő – annyian voltunk, oxigén nem nagyon maradt. Két percet marad így, hármat talán, annyit, míg a takarítónő bent sietősen, mintha kergetnék, felmos. Nem vacakolhat, erre nincs idő, gyanús eredetű foltokat távolít el. Megy is tovább, összevéreztek, tapicskoltak itt mindent, sok még a dolga. A gipszmester sóhajt, a pihenőidőből ennyi jutott. A gipszelő nem száradt fel ugyan teljesen, de indul vissza, nem akarja megváratni az új betegét.

Most kellene megállítani az időt, amikor orvosok, ápolónők a pihenőhelyiségbe mennek és zsíros kenyeret kennek. Kettőt harapnak, hallják, összeszurkált beteget hoznak Üllőről. Még egy falat, és a mentők meg is érkeznek. A férfi arca, hasa, veséje vérzik. A lányom volt az, rám térdelt és összeszurkált, sorolja a férfi. Megkent kenyerek maradnak, kiszáradnak, irány a műtő.

Eszembe villan: fiatal orvost, nővért ma se sokat láttam.

– Mi lesz, mi történik, ha a tervek szerint a 62 éves orvosokat, ápolókat kényszernyugdíjazzák? – kérdeztem a professzortól.
– Mi lesz? Bezárhatjuk a boltot – felelte, de mosolygott, tán azért, hogy érezzük: ilyen nem történik, nem szabad történnie.

Biztosan találnak rá megnyugtató megoldást. Beáll a csend.
Kint még esik. Szirénázó mentő közeledik. Kísérteties hanggal.

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek