Fenn, túl önmagunkon: Erőss Zsolt nyomán

 – Akkor lehet, hogy találkozunk a Kilin? – kérdi csodálkozva, és én megilletődve bólogatok. Erőss Zsolttal beszélgettem.
Még december van, a Könyvfiesztán kérem, dedikálja könyvét. Épp élménybeszámolót tartott, várta, hogy gyűljön a nép.

Közben szerényen dicsekedtem, hogy február elején készülök a Kilire. Megemlítettem neki, hogy az Everest alaptáborában már jártam, az 5360 méter. De mégis, kicsit félek, itt már majdnem 6000 méterről van szó. Nyugtatott, mosolygott. Ő is oda indul, pont ebben az időpontban. Ha jó idő lesz, nem lesz gond. Csak nyugodtan…

Fél könyékkel támaszkodott a ruhatári pultra, úgy rótta a sorokat a könyvembe. Mondtam, írjon nekem valami biztatót.
Összefacsarodik a szívem, ha erre gondolok.

Emlékszem még a tavalyi érzésre, ott, a Himalája hegyei között: az Everest alaptáborát jelző táblánál pózoltunk túratársaimmal, aztán megilletődötten bámultunk a távolba, az egymás mellé vert színes sátrakat fürkésztük, hátha elcsípünk egy nagymenőt, aki a csúcs felé indul. Olyat, mint Zsolt lehetett…

Évek óta nyaggatnak. Minek ez nekem? Miért kell szenvedni, tűrni egy hegycsúcsért? Mi az az érzés, ami újra és újra felizzik egy mászó szívében és felfelé hajtja?

Nem tudhatom, mit éreznek a „nyolcezresek”, de azt tudom, nekem mit jelent a „hatezres”. Ha azt mondanám most, hogy a hegyek szépsége, a lenyűgöző környezet, a lankák… Hát egy fenét! Mert 5000 méter felett már nincs semmi. Csak kövek vannak, hó és jég, metsző szél és szenvedés, és újra csak kövek, kemények, zordak, mint az útonállók.

És 5000 méter felett nincs más, csak a letisztult, nyers igazság. Mindegy, ki vagy, nő vagy férfi, fiatal vagy öreg, szegény vagy gazdag, van-e családod, barátod, szeretőd. Mindegy, kit szeretsz és kit nem, miben hiszel ott lent és miben nem. Minden végtelenül egyszerű lesz. Egyetlen gondolat sem nyomaszt, csak önmagaddal vagy. 5000 méter felett visszatalálsz a távolba, sorsod kezdetéhez, egy ponthoz, ahol valami nagy dolog vár. Az, amire ösztönösen minden ember vágyik. És ez az igazi szabadság. Nem a testé, a léleké. Eltávolodva a földi valóságtól, megnyílik a tér, és a lélek szárnyal a végtelenben. A test alázatosan tűr, a lélek ujjong.

Elérni a csúcsot olyan, mint a szülés misztériuma. De most nem én adok életet, én születek újjá. Mintha örvényből lökődnék fel, kivet a hegy, és most elszakítva felsírok, majd nevetek. Aztán bucskázom lefelé. Visszamenekülök a valóságba.

Így van ez 6000 méteren. Úristen! Mi lehet a világ tetején?

Zsolt a könyvembe azt írta: „Jó szerencsét!” Talán eltévesztette? Hiszen a bányászokat küldik a mélybe ezekkel a szavakkal. De végül minden jól alakult. Nálam.
Neki én nem kívántam semmit. Hogy is mertem volna! A Hópárducnak, a Mesternek!
Örökké bánom.

Az igazi, Fekete-Afrikában még sosem jártam. De képzeletem tele van buja, fűszeres illatokkal, nehéz, forróságtól súlyos levegővel és olyan színekkel, amelyeket csak öntörvényű, zaklatott festők használhatnak rajongóik meghökkentésére.
Amikor 16 órás utazás után megérkeztünk Kilimandzsáró repülőterére, mindez a fantáziavilág úgy hasadt ketté, mint ahogy a repülőgép szeli át a felhőket. Persze nincs hideg, legalább 25 fok, de mégis. Zavaros az ég, a színek nem ragyognak, homályosan fakó minden, leharcolt a repülőtéri váró. Ha nincs sárgaláz elleni védőoltásod, ide nem léphetsz be. Nekem persze mindenem van, lobogtatom oltási könyvemet: sárgaláz, kolera, himlő, hepatitisz A, B.

Lassan halad a sor, mi, hegymászó turisták kicsit furán nézünk ki – súlytakarékosság jegyében minden rajtunk van. Téli dzseki, bakancs, termopulcsik egymás hegyén-hátán olvadoznak testünkön. De aztán minden elrendeződik, megkapjuk a tanzániai vízumot, és végre beléphetünk abba az országba, ahol vágyunk tárgya „lakik”. A szépséges, a gyönyörűséges. A Kili…

Hétfőn reggel indulunk az akklimatizációs előtúrára, a Merura, tucatnyi helyi kísérővel. Jó dolgunk van, ők viszik a szigorúan összekészített holminkat, nekünk csak egy kisebb hátizsák marad. Főznek ránk, kiszolgálnak. Fegyveres őr kísér bennünket, véd a vadállatoktól. Őserdei buja ösvényeken haladunk, madarak csivitelnek, majmok függeszkednek az ágakon. Paradicsomi állapot. Végre itt az igazi Afrika! Másnap reggel persze már nem így gondoljuk. A táj morcosabb, zord akkordokat küld felénk az ég, elkap a trópusi eső is, kövek között bukdácsolunk. 3500 méter felett járunk, ázunk, tapicskolunk a sáros-csúszós sziklákon. Gyors ez a tempó, fáraszt a ritkás levegő.

Még csak kedd este van, de már a hajnali kettőkor induló csúcstámadásra készülünk. „1000 métert kell megtennünk, és napfelkeltére fel kell érnünk!” – mondja Szilveszter, a túravezetőnk. Ráadásul nem vittem pótnadrágot, ami rajtam van, szétázott. Ebben kell elindulnom? Sok mindent átélt okosok javasolják, szárítsam a nadrágom a hálózsákomban. Bőrömhöz tapasztom a nyirkos anyagot, és a zsák hőségére bízom.

Alattomos a Meru, félelmetes, meredek, keskeny és sziklás a csúcshoz vezető út. „Ez keményebb terep, mint a Kili – mondja a helyi vezető –, de hát 1500 méterrel alacsonyabban van.” Itt még kapunk némi levegőt…
Végül mindannyian felérünk a csúcsra. Vezetőnk dicsér és biztat bennünket, jó esélyünk van a Kili meghódítására. Csütörtök estére érkezünk vissza a táborba, mindenki boldog, bizakodó. Eszünk, iszunk, bezuhanunk az ágyba. Elcsigázottak vagyok, aludni kéne, mégsem tudok. Nyugtalan vagyok. Vonz az ismeretlen. Vajon hogy lesz ez az egész? Sikerül?

Szombat délelőtt az 1840 méteren fekvő Machame-kaputól indulunk a hatnapos Kilimandzsáró-túrára. Végig sátrazni fogunk, és átlagosan 800-1000 méteres szintet teszünk meg egy nap. Ez az útvonal – a Whisky-útnak nevezett Machame-út – hosszabb és nehezebb, mint a csúcsra vezető másik, a Coca-Colának becézett Marangu-ösvény. Furák ezek a nevek, nem tudom, honnan származnak, de valószínűleg az italnemek sejtetik az utak jellegét.

Mi megyünk az „erősebbik” ital nyomán. De megéri a fáradságot, mert az útvonal lenyűgöző, faóriások, lecsüngő liánok között vezet, aztán a magasabb régiókban erikafák, óriás szeneciók, lobéliák többméteres példányai ölelnek.
Esténként az étkezősátorban ücsörgünk, szürcsöljük az uborkalevest. Tizennyolcan vagyunk, nők és férfiak, fiatalok és idősebbek, gyengébbek és erősebbek, idegen városokból, ismeretlen családokból, más utakról. Most összesodródtunk, egymásba kapaszkodunk.

Már tudom, elbizakodott voltam. A minden hegyi vándort utolérő bajra gondolok, a hasi gyötrelmekre. A reggelinél félretolt tányérokra, az elgyötört arcokra, a szégyellős osonásokra a sziklák között. Én bezzeg az utolsó pillanatig remekül álltam a sarat. Az utolsóig… A csúcstámadás napján reggel értek utol az alattomos fájdalmak. Órák alatt legyengül az ember, vánszorog, se enni, se inni nem tud. Poroszkál sziklától szikláig és reménykedik, majd csak túljut rajta, ahogy mások is. De miért pont most, a legfontosabb pillanatban?

Mire a 4600 méteren lévő táborig eljutok, már csak annyi az erőm, hogy beessek a sátorba. Ruhástul, bakancsostul dőlök a matracra és fogalmam sincs, hogy fogok innen valaha felkelni. Útban álom és ébrenlét között Szilveszter hangja hoz vissza a valóságba. Valami löttyöt tart elém. „Idd meg, ásványi anyag és C-vitamin. Ez talán segíteni fog…” Segíteni? Ahhoz a hegyek istene is kevés lenne…

Elemlámpa határozott fénye ébreszt. Kelni kell, öltözni, csomagolni. Azt nem tudom, hogyan is történt, de felkelek. Mozdulataim ösztönösek. Még magamba erőltetem a teát és egy szem kekszet.

Sorstársaimmal bámuljuk egymást, de nem szólunk, magunkba záródunk, erőt gyűjtünk. Mintha csatába készülnénk. Éjfél van, indulni kell. Egymás mögé állunk, araszolunk. A magasban imbolygó fejlámpák fényei úgy kanyarognak előttünk a hegyi ösvényen, mint alászállt csillagok.

Előttem Matthew, rutinos helyi vezető, az ő bakancsának ritmusára lépek. Mit lépek?! Tompa lassúsággal rakom a lábaim előre, olyan, mintha egy helyben topognánk. Az nem létezik, hogy valaha feljutunk – suhan át rajtam –, 1200 méter felfelé, az vajon hány lépés? Számolni kezdek. Végtelen mennyiségű egyesek, tízesek…

Pihennem kell, innom, valami pulcsit még magamra húzni, mert mindjárt megfagyok. Matthew segít, termoszt nyitok, vetkőzök, öltözök. Hány fok lehet? – suttogom, de senki nem válaszol. Fent a csúcson, reggel hétkor mínusz 15 fok, de akkor már süt a nap is. Most mélysötét az éjszaka, az idő a fekete ürességben szétfolyik, nincs más, csak a lépések tompa üteme.

Arra a végtelen butaságra gondolok, hogy jól vagyok. Hogy jól van mindenem, a testem és a lelkem. Ezt ismételgetem, mint egy mantrát. És el is hiszem.

Felnézek. Az égen a fények szinte összeérnek, világosságuk utat mutat addig, míg a várva várt napkorong felbukkan majd a horizonton. Pár óra múlva aztán megjelenik tüzes csíkja az alattunk hagyott völgy hajlatában, és mi ujjongva nagyot szeretnénk szippantani a kegyetlen, fukar levegőből. Abból, amely kínzó módon megtagadja tőlünk az oxigént.
De mégis! Minden csodálatos. Felkelt a nap! Már nincs sok hátra. A csúcs valahol itt vár ránk a közelben…

Egy meredek kaptató után hirtelen bukkan ki a kráter pereme, innen 150 méter felfelé a csúcs. Fagyos láván araszolunk tovább, már nem meredek az út. Mellettünk gleccserfalak, a Kili hósipkája. Már nincs sok belőle, minden évben olvad belőle pár méter. Aztán tényleg ott van. És én is. Megcsináltam. Afrika tetején állok, 5895 méteren, mögöttem az Uhuru csúcson 10 napos próbatétel.

A nap elismerően ragyog, átmelegít, az arcom fürdik a fényében, mámorító felnézni rá. „Túlléptél a határaidon – mondja Szilveszter. – Őszintén szólva tegnap, ahogy ott gubbasztottál a sátorban, nem hittem, hogy feltolod magad…” Már mindketten nevetünk, könnyűnek érzem magam, szinte lebegek. Pedig alig tudok mozogni, minden cucc rajtam van, testemen cipelem a ruhatáram, olyan lassú a mozgásom, mintha százéves lennék, csoszogok csak, a mínuszok arcomra fagyasztják az odaragadt vigyort.

Pózolunk még egy kicsit a csúcsnál, aztán hátat fordítunk az egésznek és indulunk lefelé. Alattunk sziklák, fagyos vulkáni törmelék, csak most látjuk, hol kapaszkodtunk az éjszaka. Őszintén megrettenünk. Csúszik a bakancs, alig lehet megfogni, hogy ne bukjunk fel a nagy igyekezetben. Mindenki a mélység felé vágyik, oxigént akar meg egy matracot, hogy végre a végső győzelem tudatával dőlhessen rá.

Persze az még nincs a közelben. 3000 méter lefelé. Aztán másnap még tovább, még lejjebb, oda, ahonnan indultunk, oda, ahol a valóságos élet vár.

Mert hiszen ez csak egy különös álom volt. Túl önmagunkon, túl röghöz kötött földi életünkön, túl határainkon, túl mindenen. Ahová visszavágyunk.

Oda, ahol nincsenek fagyott leopárdok.

Csak fagyott Hópárducok. De azok a lelkünkben.