Hogy élnek a jég hátán?

De ne szaladjunk ennyire előre! Hogy is kezdődött ez a nem mindennapi utazás? A balatonfüredi kalandor pár éve szervez már túrákat, de soha nem a kedvelt turistaközpontokba. Ahogy nálunk legnagyobb tavunk fővárosának Balatonfüredet mondják, úgy a Bajkál-tóé Irkutszk. Adta magát a gondolat: legyen a két település testvérváros. A kapcsolat megköttetett, volt „indok” meglátogatni a jeges ázsiai földet. Decemberben indult volna, azonban ottani barátai lebeszélték az útról: bár a tél akkor a leghidegebb, a nagy szélben a tó közepe még nem fagyott. Menjen inkább január-február környékén, akkor sincs hidegebb mínusz negyven foknál, és addigra a Bajkál vize is keményre fagy. Akár át is lehet kelni rajta. Sőt volt olyan – mesélték a helyiek –, hogy vasúti síneket fektettek a tó jegére, itt zakatolt a vonat kelet felé.

„Első állomásom Irkutszk volt, gondoltam, itt eltöltök pár napot. Innen valahogy eljutok a Bajkál-parti Lisztvjankába, innen a Bajkál körüli vasúttal a tó túloldalán található Burját fővárosba, Ulan Udéba, majd Barguzinba, onnan pedig át a tó jegén nyugatra, aztán majd, ki tudja, hogyan, de Irkutszkból haza repülővel.” Pofonegyszerű a terv – a zord időjárás hazájában azonban előretervezni?! Kezdve azzal, hogy a tó mentén haladó, Lisztvjankából induló vonat csak márciustól jár. „Mintha egy más világba csöppenne az ember. Kezdve a rettenetes hideggel.”

Irkutszkban próbálgatta a szárnyait: vajon meddig bírja a friss levegőn? Először nehezen ment, de később annyira belejött, tovább bírta a szabad ég alatt, mint a fotómasinája. Megérte, hiszen volt mit megnézni a Bajkál fővárosában. Piacokat, múzeumokat, szaunákat. Egy helyütt még egy darabot is otthagyott magából, emlékül az utókornak. „A tó mentén kóborolva találtam rá egy szedett-vedett kis kunyhóra, ételt-italt is lehetett kapni, szauna is volt, a melegből kilépve pedig egy kis léken át rögtön a tóba csobbanhattam. Alkudozni kellett ugyan kicsit – itt majdnem mindig kell –, de végül a tulajdonos idős bácsi befűtött nekem. Míg izzadtam, a tóra néző, innen-onnan összeeszkábált ablaküvegen át csodálatos látványban volt részem. A hideg vízbe merülni is élmény volt, kijövet viszont jókora darab maradt a lépcsőn a lábbőrömből.”

De fagyos fogadtatást csak a természettől kapott. Mikor megtudták, magyarral van dolguk, a focirajongó helyiek kitörő lelkesedéssel emlegették fel az Aranycsapatot meg Puskás Öcsit. De nemcsak a labdarúgásért vannak oda: Barguzinban Petőfi-kultusz nőtte ki magát. Az ottaniak meggyőződéssel vallják, a magyar költő náluk töltötte élete utolsó éveit, fejből sorolják életrajzát, verseit, de még utcát is, hajót is neveztek el róla. „Szeretettel fogadtak, és bár angolul nem beszélt senki, én meg oroszul csak kicsit, legtöbbször kézzel-lábbal kommunikáltunk. De azt valahogy mindig megértettem, hogy az elém rakott ételt el kell tüntetni. A vodkát meg inni.”

A sok vendéglátás után Csaba végre jégre léphetett. Frissen szerzett helyi barátaival vágott neki a tónak, autóval átkelni azonban nem tudtak – útjukat állta a hóval borított, szél által heggyé növelt, hatalmas jégtáblákból álló fal. A Bajkál nem engedte magát meghódítani. Kárpótolta viszont vizének gyümölcsével, az omullal. „Ez a hal méltán a leghíresebb a tó lakói közül. Fogtunk is párat a helyi halászokkal. Nap végén, mikor már befejezték a horgászatot, kérdeztem, másnap mikor jönnek a tóra. Nem értették, minek? Hiszen fogtak eleget, ezzel ellesznek egy darabig, ami nem kell, eladják. Több nem kell.” Valóban mások, mint mi itt, Európában. Senki nem termel többet, mint amire szüksége van. Ha mégis kellene valami, ami helyben nem terem meg vagy az időjárás okozta viszontagságok miatt nem elérhető, összefognak, egy járművel többen mennek a több száz kilométerrel arrébb lévő településre.

„Nem hiába mondják: a szibériai táj rabul ejti az embert, aki egyszer ott járt, visszavágyik.” És bár Csaba is menne még (hiszen a jégen alvás most kimaradt), legközelebb mégis inkább Európában marad: a kontinens legészakibb területei várják.