Kiss Péter: Igaz emberek útján

A gyöngyösi családi ház nappalijában a monitorról néz rám, olyan áthatóan, hogy bár soha nem találkoztunk, mintha mindig is ismertem volna. Mintha most itt ülne közöttünk. Beszélgetés közben a képzeletem játszik velem, újra és újra a szemébe nézek, és az az érzésem, üzen: „Nyugodjatok meg, jól vagyok! Csak volt egy kis gubanc.”
Idősebb Kiss Péter, a néhány hete tragikus balesetet szenvedett hegymászó édesapja is azt bizonygatja, a fia mindig alapos volt, sosem bízott semmit a véletlenre.

– Azt mondják róla most sokan, hogy tapasztalatlan volt. Az én fiammal felkészültségi, erőnléti probléma nem adódhatott, ennél technikailag nehezebb hegyeket is megmászott már. Nem is félt a Himalájától. Az egyetlen kérdés az volt, bírja-e majd a magaslati levegőt. De azt mondta, mi történhet?! A legrosszabb az lehet, hogy nem jutok fel a csúcsra. De hogy nagy baj lehet, az fel sem merült. Mi sem aggódtunk jobban, mint bármikor, ha mászni indult. Tudtuk, hogy nagyon megbízható és mindenre gondol. Indulás előtt mindig kiteregette a holmiját itt, a nappaliban, ahány napra ment, annyi kis csomagot készített. Rakosgatta ide-oda, egy zacskós leves naponta, egy kis darab csoki. Semmit nem vitt, ami felesleges, és semmit nem hagyott ki, ami szükséges. Hajtogatta, simogatta a holmiját. Ez volt az élete. Én azt hiszem, sok apró váratlan esemény vezethetett odáig, hogy a tragédia megtörtént. Hogy mik voltak ezek, talán soha nem fogjuk megtudni.

Péter törékeny édesanyja csak nyeli a könnyeit. Három gyerekéből a legnagyobbikat veszítette el. Nincsenek szavak. Csak a kapaszkodó: ha csupán huszonhét év jutott is a fiának, az legalább boldog volt. Mert az volt. Péter mindig azt csinálhatta, amit szeretett.

– Kicsi gyerekkorától járta a természetet – folytatja az apa. – Tíz hónaposan már szaladt, háromévesen vittük magunkkal túrázni, hiszen nekünk itt van a Mátra. Később karatézott, kerékpározott. Tizenhárom évesen teljesítménytúrákra ment, ha távol volt a helyszín, mi vittük oda. Kilenc éve kezdett mászni, majd barlangászni. Sose járt diszkóba vagy efféle helyekre, minden idejét a természetben töltötte. Középiskola után főiskolára ment, műszaki informatikát tanult, de fél évvel a diploma előtt egyszer csak azt mondta: amit innen tudni kell, azt én már tudom. És otthagyta a főiskolát. Pedig mindig jó tanuló volt. Vágott az agya, nem kellett sokat tanulnia. „Én egész életemben hegyet akarok mászni” – mondta.

Mindent elolvasott, amit a hegymászásról lehet, minden tanfolyamot elvégzett. Alpinistamunkákat vállalt, hegyi vezetői megbízásokat kapott külföldön, másfél éve pedig már hegyi mentő volt a Kékes Kutató Mentő Alapítványnál. Céltudatosan tervezte az életét. Kitűzött mindig valami célt, olyat, amit más még nem csinált, és haladt is szépen előre.

– Nem tudunk sokkal többet, mint amit mindenki tud. Visszafordult Zsoltért, igen. De azt nem hiszem, hogy megállt gondolkodni: menjek, ne menjek, kockáztatok ezzel vagy nem. Ha a valaki bajba került, visszament érte, ez számára természetes volt. Erős volt és ügyes, soha nem hagyta cserben a társait, pedig volt már bajban máskor is. Egyszer két és fél napra beszorultak egy barlangba, ahová dőlt be a víz. Nem volt biztos, hogy kijutnak élve. Utólag csak annyit mondott nekünk: adódott egy kis gubanc. Sose kérkedett a tetteivel, nem mutogatta az elismeréseket, pedig számon tartották őt szakmai körökben, külföldön is. Csöndes volt, és tette a dolgát mindig, ahogy a szíve diktálta. A bajbajutottért visszafordulni alapvető reflexe volt, nem valami hősieskedés.

Az emeleti szobája érintetlen, és az is marad egy jó darabig. Úgy van minden, ahogy hagyta, amikor elindult meghódítani a Kancsenzöngát. A három gyerekből egy, a nagylány már elköltözött, a legkisebb, a tizenhét éves fiú pedig szelíden tűri, hogy az édesanyja a tragédia óta kevesebb energiát képes őrá is fordítani.

– Itt volt a tele hűtőszekrény, de nem ettek sokat – mondja az asszony. – Mondtam nekik, majd hazajön Peti, és végre kiürül a hűtő. Jó étvágya volt mindig, nagyon szeretett enni.
Hogy mennyire nem szokás dicsekedni ebben a családban, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy amikor már az egész ország a két eltűnt hegymászóról beszélt, Péter öccsének az iskolájában szinte senki nem tudott a rokonságról.
– Beszóltam az iskolába, hogy figyeljenek oda egy kicsit a fiamra, nehéz időszakon megy át most ő is. A tanárok meglepődtek: jé, az ő bátyjáról szólnak a hírek?

Péter azelőtt soha nem mászott Erőss Zsolttal, az első közös út pedig egyben az utolsó lett. Tisztelte idősebb kollégáját, aztán tavaly ősszel, amikor a Kancsenzönga megmászása szóba került, egymásra találtak.

– Megnyugtató volt számunkra a csapat, Zsoltról tudtuk, hogy kiváló mászó, Kollár Lajos pedig jó szervező. Lajos hazatérte után legelőször hozzánk jött, haza se ment előtte. Elmondta, amit tudott, de mindenről persze neki sincs információja. Mi azt sejtjük, hogy 8200 méteren, amikor az idős spanyol, Carlos Soria feladta a csúcstámadást, a serpák, mivel az ő emberei voltak, vele együtt visszafordultak. Pedig a megállapodás az volt, hogy a kettes táborig Péter és Zsolt „tapossák ki” az utat, ami a jeges hegyoldalon kemény feladat, ezért kapták volna cserébe, hogy a továbbiakban használhatják a spanyolnak kiépített köteleket. Ami aztán nem épült meg. Ott kellett történnie valaminek. Nem hiszek ilyesmiben, hogy elfogyott a kötél. Ezek az apró váratlanságok vezethettek oda, hogy hiába terveztek meg a fiamék minden pillanatot, a dolgok nem úgy alakultak, ahogy megállapodtak. Ha tudják előre, hogy 8200 méter fölött nem lesz kötél, akkor más lett volna a stratégia…

Péter gyakran vitt magával barátokat mászni. De olyankor mindig könnyű terepet választott, hogy legyen sikerélménye annak is, aki nem profi. Sok barátja volt, de csak egy barátnője. Aki egyelőre nem tudja elfogadni, ami történt.

Péter nem kalkulált a halállal, pedig előfordult, hogy közeli barátját érte hasonló tragédia. Akkor azt mondta a szüleinek: „Őrizni kell az emlékét, de túl kell lépni rajta.” Aztán lámpát tett a fejére, és elfutott az éjszakába.

Jó lenne hinni a csodákban. Azt gondolni, hogy egyszer visszatér, fejére teszi a lámpáját, ami bevilágítja majd előttünk az utat. Azt, amelyen az igaz emberek járnak.