Megkésett végtisztesség

Azon az 1944. évi hajnalon pont olyan szomorú, ködös, csepergős volt az idő, mint most, 2013 júniusában. A hajdúsági városka főterén harminc-egynéhányan gyülekezünk, hogy Románián és Moldávián át egészen a Dnyeszter Menti Köztársaság második legnagyobb városáig, Benderig utazzunk. Hatvankilenc éve több száz hajdúnánási előtt is ugyanez az út állt, csak akkor ők még nem tudtak erről. Nem is csoda, hiszen soha semmi dolga nem volt a nánásiaknak a moldáviaiakkal, Benderivel. Hogy is lett volna, hiszen Benderi ide majd’ ezer kilométer! Autóbusszal is két és fél nap, gyalog és tehervonattal pedig több mint egy hónap.

Hajdúnánás történetének legnagyobb tragédiája november 3-án, éjszaka kezdődött, amikor fegyveres oroszok törtek rá a békés emberekre. Az egykori szülőotthon udvarára hajtották őket, másnap Hajdúdorogon át Józsáig, majd Debrecenig, egy elhagyott kaszárnyáig. Ott aztán pár nap után az öregeket és a tizenhat éven aluli fiatalokat hazaengedték, a többieket pedig marhavagonokba terelték, és elindultak velük keletnek. A kelet-romániai Foksani városában szállították le őket. Ott újabb dekkolás, majd szortírozás következett, aztán megint a marhavagonok és megint kelet, Benderi. De oda már csak a csapat egy része érkezett meg, a többiek még az úton meghaltak.

Otthon azonban mit sem tudtak erről. Rossz érzésük volt persze, de arra gondolni se mertek, hogy tragédia lesz az út vége.
Özv. Újvárosi Sándornénak az édesapját és három nagybátyját hajtották el a katonák. Egyikük se jött haza soha.

– Édesapám a legszebb férfikorban volt, amikor őt is elvitték – meséli a nyolcvankét éves nénike. – Az apám házában orosz tisztek laktak, őrök álltak a ház előtt, mégis elhurcolták. Igaz, nyugtatgatták anyámat, hogy nem kell aggódni, csak két napról, egy kis társadalmi munkáról van szó, utána hazaengednek mindenkit. Dehogy engedtek! Szegények még ’44 hideg telén meghaltak. Szegény anyánk teljesen belerokkant a fájdalomba, nem múlt el nap, hogy fel ne emlegette volna. Halálos ágyán is őhozzá beszélt.

A borzasztó tragédiáról a nánásiak a táborból hazatérőktől értesültek. Nem voltak sokan. A háború befejeztével, 1946-ban a város vezetősége készített egy listát a hiányzó civilekről. Abban 305 név szerepel, de ez korántsem a teljes lista – közülük mindössze tizennyolcan jöttek vissza.

Medgyesiné dr. Gombos Éva nagyanyjának három fia halt meg Moldáviában. És ami még rettenetesebb volt, az anyáknak még a fájdalmat is megtiltották. Még saját hazájukban is úgy kezelték a szerencsétlen elhurcoltakat, mint valami háborús bűnösök. 1962-ben halt meg a nagymama, és a fejfára azt írták: „Anyai hű szíve a hadifogságban halt három hű fiának, Andrásnak, Antalnak, Lászlónak a drága emlékét a síron túl is őrzi.” De ezt a sikoltást csak a fejfa aljára lehetett írni, nehogy bántsa a győzők szemét!

– Feldolgozhatatlan tragédia ez egy 18 ezres közösség életében, különösen, ha azt is tudjuk, hogy a katonaáldozataink száma is meghaladta a félezret – mondja Szólláth Tibor polgármester. – És ők mind életerős férfiak voltak! Több mint nyolcszáz család, több ezer gyermek maradt apa és erős, dolgos kéz nélkül. Még belegondolni is rossz, milyen sors várt a három-négy-öt gyermekkel egyedül maradt özvegyekre…

A nánási nép azonban jólelkű, a rokonok mellett sok segítséget kaptak a szomszédoktól, a barátoktól is a csonka családok. Mesélik, hogy még a gazda nélkül maradt ökrök, igavonó állatok is megváltoztak. Ha azt látták, hogy a gyenge asszonyi kar nem bírja feltenni nyakukba a jármot, lehajtották maguk a fejüket.

– Harmincéves volt édesapánk, mikor elhurcolták, öt gyermeket hagyott anyánkra – mesélik valahol Kisinyov táján özv. Éles Sándorné lányai, Jónás Józsefné, Kovács Lajosné és Szabó Lajosné. – Csodálatos asszony volt. Zokszó nélkül viselte a sorsát. Nappal napszámba járt, kapálni, markot szedni, mosni, takarítani, éjjel meg ránk mosott, főzött.

Az ember azt gondolná, hogy ilyen helyzetben az állam is megpróbál segíteni a vétlen családoknak – de nem, az akkori magyar állam szabályos ellenséget látott bennük. Kis ideig kaptak ugyan némi segélyt, de aztán hamar megvonták, mert az elhurcolt férfi nem hadifogoly volt, hanem csak puszta elhajtott személy. Kállai Gábor például hathetes korában vesztette el az apját, s talán ha két évig kapott valami árvaellátás-félét – akkor megvonták tőlük.

– A rendszerváltáskor, amikor széthordták a fél országot, harmincezer forint kárpótlást kapott a család – csóválja a fejét. – Még akkor is ennyit ért egy magyar ember.

Benderiben meg persze semmit. Pedig azért hurcolták el őket, hogy bekapcsolódjanak a háborúban lerombolt Szovjetunió újjáépítésébe. De nem úgy bántak velük. Éhség, szomjúság, betegségek vártak rájuk – és halál meg jeltelen sírok.
Azok is maradtak a sírok egészen a legutóbbi időkig, de aztán végre akadt egy derék nagykövet, Varga György, aki kézbe vette a dolgokat. Jórészt neki köszönhető az, hogy ma már gyönyörűen rendbe hozott temetőben nyugszanak az egykori magyar foglyok. Hála jár ezért a mostani nagykövetünknek, Szilágyi Mátyásnak és természetesen a mai benderieknek, a Dnyeszteren-túli Köztársaság vezetőinek is.

A központi katonai temető főbejáratánál várnak ránk: a külügy- és a belügyminiszter-helyettes, az alpolgármester, a terület egyházi méltóságai, rengeteg tévés, rádiós, újságíró. Mindenki ünneplőben, a nánásiak szinte mind feketében. Végtisztességet megadni jöttek, ki az apának, ki a testvérnek, sógornak, keresztapának. Szólláth Tibor szép beszédet mond, aztán a férfiak felállítják az otthonról hozott fekete fejfát, Kocsis Áron nánási református lelkész pedig a lent nyugvókat végleg elbocsátja.

Megrendülten áll a tömeg, pisszenés sincs sehol, mikor a hátunk mögött váratlanul hangos férfizokogást hallunk. Hóka László, a nyolcvanöt éves budapesti mérnök térdel, majd borul rá az egyik fekete márványlapra, és csókol, simogat egy aranybetűs nevet. Hóka György az, a testvére.

Hatvankilenc évet várt erre a napra. És soha, egyetlen pillanatig se kételkedett abban, hogy eljön majd az idő, mikor a távoli sírjuknál megsirathatják a szeretteiket.