Attila, a japán újság

Találkoztunk velük Gibraltárnál, elemózsiát csenő majmokkal pereltek. És láttuk őket Córdobában, 42 fokban az utcákat róni, árnyékból árnyékba bújni, és fotózni, amit csak lehet, megörökíteni, és csacsogni közben, gurgulázva nevetni.
Kipp-kopp, szaporázzák előttük a japán lányok. Aprókat lépnek, mint akik parázson járnak, de úgy kapkodják a lábukat, mint akiknek dolguk van számolatlan. És igaz is, az idő vészesen fogy, sok még a mai napra rendelt néznivaló.

Ma már közösen sétálgattunk a székesegyházban, egyszerre végeztünk, teltünk el a látvánnyal és indultunk tovább, semmit se mulasztva. Már a malagai katedrális háta mögött járunk, a közeli Picasso Múzeum felé tartunk, ami az útikönyv szerint kihagyhatatlan. Nemrég harangoztak, fél egy körül járhat az idő – jóérzésű spanyol, ha teheti, a tengerparton hűsöl vagy otthon sziesztázik. Csak elszánt turisták járják az utcákat, öntik magukba számolatlanul a palackos vizet, s mennek, mindent látni akarnak, ma ez a dolguk.

A japán lányok – tervüket feledve – egy pad előtt megtorpannak. Amennyire nyitott ernyőjük engedi, összebújnak, sugdolóznak. Nem a festőt lesik, aki buzgón, elapadhatatlan energiával imádott városáról gyártja akvarelljeit, és andalúzhoz képest visszafogottan, halkan, szinte suttogva tíz euróért kínálja képeit.

A festő melletti padon egy újság ül – pontosabban egy tetőtől talpig újságba öltözött ember. Újságból van az ormótlan cipője, nadrágja, kabátja, maszkja, kalapja, kesztyűje, amiben szintén újságot tart. Újságból készült az elé szerényen kitett doboz is, amibe, ha a turista úgy gondolja, az elkészített fotóért cserébe pénzt dobhat. Vízálló, strapabíró újságból készült minden, afféle viaszkos vászonból ügyeskedték össze. Bár jár a levegő, a tenger felől a szél fújdogál, azért árnyékban lehet úgy 35 fok. Az újságember estére így akár egészen kiszikkadhat, okoskodom.

Integet az újságember, apró mozdulatokkal csalogat, hívogat. Csak bátran, bátran, lépjünk közelebb, mellé! Úgy, ha kívánjuk, akár beleolvashatunk, belelapozhatunk, mégiscsak más, ha a képeken rajta vagyunk, mintha csak mesélnénk róla. Félősen közelítenek a japán lányok, tisztes, négy-öt lépésnyire tőle szájuk elé tett kézzel nevetgélnek, szorgosan kattognak a fényképezőgépek, ritkábban aprópénz is landol a ládikában. Hiába csalogatják, nem ülnek mellé, néhány fotó, és indulnak is, várja őket a múzeum, Picasso.

Bogarászom a betűket, kínai újság, okoskodom félhangosan, mire érkezik a helyreigazítás:
– Téved, japán lap – feleli az újságember. Közös a meglepődés, elcsodálkozás. A miénk azért, mert nem szokványos, hogy japán újság magyarul beszéljen. Az ő döbbenete is őszinte, némasági fogadalmat nem tett, de jó oka van rá, hogy magyarul ritkán szól. Most megtette.

– Attila – mondja kurtán-furcsán, és elnézést kér, hogy bemutatkozáskor a kesztyűs jobbját nyújtotta, de sokáig tart, nem egyszerű le- és felvenni azt.
– Itt él? Mikor jött el otthonról? – kérdem.
– Rögtön érettségi után, úgy harminckét éve – feleli.

Miért? Mit akart? Mire vágyott kint? Ma már ő se tudja, vagy csak elfelejtette, vagy szégyelli mondani. Ma már csak azt tudja, mit nem akart.

Az apja – akit ő következetesen öregként becéz – mindennap fél ötkor kelt, hatra járt műszakba, három után kizsigerelve ért haza, csak nyögni, sóhajtozni maradt ereje. Akkor kisnadrágra, atlétatrikóra vetkőzött, ült az asztalnál, a levest kanalazta, és tervezgetett, hogy no, még négy év és meglesz a Wartburg, kitárul előttünk a világ. Kis telekről, apró házacskáról is álmodott mellé a Mályi-tónál, ahová vasárnap a család kikocsikázhat. Hiába, miskolci panelben az ember is kisebbet álmodik. Aztán valami megroppant a derekában, a hátában, ki se egyenesedett többé, görnyedve járt, ha ugyan. Már nem volt szó Wartburgról, telekről, apró házacskáról a tónál, csak arról: fiam, ugorj le a boltba, hozzál már apádnak egy kétdekásat. Ivott és sokat sírt, magát sajnálta.

Attila? Ő ügyesen gitározott, rajzolt és futott. Meg se állt Amerikáig, ahol hamar rájött, sokan vannak ott, akik nála ügyesebben gitároznak, rajzolnak és sokkal gyorsabban futnak. Azért jó volt ott, mindig akadt magyar, aki megszánta és segített rajta. Falat rakott és bontott, kapált, mosogatott, pályát locsolt, mikor mit. Később, amikor már a nyelvet értette, rájött, naiv volt, furán karolták fel, mindig a felét kapta, mint a többiek. Na, köszöni, ebből nem kér.

Ha kérdik, honnan jött, csak annyit szól, ő világpolgár. Amerikát ő unta meg, vagy küldték el sokadszor, bejelentett állása sose volt, dolgozott Dániában, Hollandiában, Németországban. Szárazföldön és vízen is, volt pincér, pályaőr, bolti rakodó. Tíz éve itt él, mindig valami újon agyal, most éppen japán újság. Holnap? Ki tudja, lesz-e, s mit hoz?
– Carpe diem! Élj a mának! Igyekszem csak jóra gondolni. Ettől sokkal rosszabb élet is van. S míg akad turista, éhen talán nem veszek. Aztán, ha nem leszek, hát nem leszek! – mondja Attila.

És közben integet: csak bátran, lehet közelebb lépni, beleolvasni, fotózni, a ládájába aprópénzt dobálni.