A csodára kicsit várni kell

Bogát a kúszást gyakorolja. Erősen markolja a pad szélét, a fejét próbálja kiemelni, arcán látom az erőfeszítést. A miskolci kisfiú négyesztendős, a központi idegrendszerének csaknem harmada sérült. Se gyógyszer, se műtét nem segít az állapotán. Ha ültetik, képes úgy maradni, de magától nem tud felülni. Lépked, ha fogják a kezét, de az önálló járástól messze van.

– Ellátatlan ikerterhességből született a fiam. A 35. héten megnyugtatott a nőgyógyász, hogy minden rendben. Két napra rá kiderült, az egyik baba halott, a másik pedig haldoklik. Két és fél óráig várakoztattak egy széken ülve, mire elkezdték a beavatkozást. Csak a kórházi papírokból tudtam meg, hogy Bogátot is majdnem elvesztettük. Újraélesztéssel hozták vissza, de ezt sokáig tagadták – mondja az édesanya, Bea. Kéri, csak a keresztnevét írjam le, nehogy befolyásoljuk az orvosi műhibapert, amit a kórház ellen indítottak.

– Eleinte váltig állították, hogy makkegészséges a kisfiam. Ám hamar kiderült, hogy nincs minden rendben. Amikor nyolc hónapos volt, azt mondták róla, örüljek, ha az első születésnapját megéri. Azt is csak süketen, vakon. Nem tudtuk, merre induljunk, semmilyen útmutatást nem kaptunk, a védőnők húzogatták a vállukat. Végre kiírták a gyógytornát, de a heti félóra igen kevés – meséli az édesanya.

A fiatalasszony pedagógiát és pszichológiát tanított, mielőtt a sérült gyermeke világra jött. Mostanra beletörődött, talán soha többet nem mehet vissza dolgozni. A járóképtelen gyereket semmilyen óvodába nem veszik fel. Egyik fejlesztő terápiáról a másikra jártak. A hét elején érkeztek a Pető Intézetbe, három hetet töltenek a bentlakó mamás részlegben. Úgy tervezik, félévente visszatérnek. Itt annyit kell fizetni a kisfiú egyheti ellátásáért, amennyiért máshol nagyjából három órát foglalkozna vele egy konduktor, és ezt is azért kell fizetnie, mert Bogát jelenlegi fejlesztési formája államilag nem támogatott.

– Tartottam tőle, mi vár itt ránk, mert eddig a kisfiam a sírásra sírással válaszolt. Ha nekikeseredett egy kisgyerek a közelében, ő is azonnal rázendített. Megkönnyebbülten látom, hogy szépen figyeli, mi a feladat, és teljesíti, amit kérnek tőle. Nagyon boldog vagyok – sóhajt fel az anya.

– A konduktorok mellett az anyukák részvétele azért fontos, mert a család nélkül nincs fejlesztés. Itt megtanítják a szülőnek, hogyan kommunikáljon, játsszon a gyermekével, hogy előcsalogassa belőle a rejtett lehetőségeket – magyarázza Nádasi Zsófia főiskolai adjunktus, a gyakorló intézmény igazgatója. – Szinte a nap minden perce a fejlesztésről szól, az öltözködéstől a reggelizésen át a mosakodásig. Az anya elsajátíthatja, miként keltse fel a gyermek érdeklődését, hogyan kösse le csapongó figyelmét. Mindig csak annyit segítsen neki, amennyit éppen kell. Ne itassa, hanem tanítsa meg inni. Mindehhez sok szeretet és empátia szükséges a speciális nevelési módszerek mellett. Minden gyerek más. Akad, akit a piros kisautó, a pettyes labda vagy épp egy mosoly vesz rá, hogy kinyújtsa a kezét. Nem én irányítom az ő lábát, hanem hozzásegítem, hogy akarja elrúgni azt a labdát.

A budai Kútvölgyi úti épületben járunk, ahol többek közt a főiskola, a bentlakó mamás részleg és nyolc óvodáscsoport működik. „Poros úton kocsi zörög, a kereke gyorsan pörög. Sári néni vezeti, aki látja, neveti” – erre a dalocskára lépdelnek libasorban az óvodások, épp az udvarra indulnak.

Nádasi Zsófia elárulja, az ő egészséges kisfia is idejár, a Csigabiga csoportba, ugyanis bizonyos benne, hogy e módszer minden gyermeknek javára szolgál. Már csak azzal is, hogy megtanulja elfogadni a másságot, és társának, barátjának tekinti a sérült embert. Az sem mindegy, hogy tizenhat gyermekre négy konduktor jut.

„A lehetetlent azonnal intézzük, a csodára kicsit várni kell” – ez a mondás jut eszembe a foglalkozások láttán. Nem könnyű kifürkészni, mitől is működik az egyedülálló módszer, hogyan segít azokon, akik központi idegrendszeri károsodás miatt lettek mozgássérültek. Nem könnyű megfogni a titkot, a hagyományos gyógyító szemlélettel talán nem is sikerül.
Az 1940-es években például egyes orvosok sarlatánnak kiáltották ki dr. Pető Andrást, a konduktív – azaz rávezető – pedagógiai rendszer kidolgozóját, aki 120 éve, 1893. szeptember 11-én született és a 74. születésnapján halt meg. Itt ugyanis többről van szó, mint az izmok tornáztatásáról, apró, pici mozdulatokra bontott feladatokról – az egész személyiséget fejlesztik, hogy mozgósítsa erőtartalékait és kibontakozzék. Kerülik, hogy betegségtudatot alakítsanak ki.
A jótékony hatást fokozza a csoport összetartó ereje. Ha a konduktor rámutat valakire – „Nézzétek, milyen szépen tartja a fejét!” –, akkor a többiek is örülnek, hogy sikerült elérni a kitűzött célt, a gyönyörű tartást. A csoport a Parkinson-kórban, szklerózis multiplexben szenvedő vagy éppen stroke utáni rehabilitáción részt vevő felnőttek számára szintén üdvös. Látják, hogy másnak is nehéz, de együtt könnyebben megoldják.

A „nemzetközi iskola” nevezetű részben itt-ott cirill betűs feliratok igazítanak el, oroszul is kiírták például, hol az ebédlő. Az egyik teremben egy hosszú asztal végén egy kisfiú ül, vele szemben a konduktor, épp foglalkozást tart. Ezúttal a szülő az, aki segít áthidalni a nyelvi nehézségeket: az angol nyelvű kéréseket románra fordítja, és úgy közvetíti a fiának. Német és svéd szót is gyakorta hallani itt, s akad arab országból érkezett lakó, aki a fiatal felnőtteknek szóló Életvitel programban vesz részt. A külföldi gyerekek és fiatalok általában minimum négy hetet töltenek itt egyhuzamban, az aktív tanulással töltött szakaszok közt pedig otthon alkalmazzák új tudásukat.

– Az úgynevezett nemzetközi, azaz osztrák, orosz, norvég, brazil projektjeink bevételének köszönhető, hogy úgy tudjuk folytatni az intézeti munkát, ahogy azt dr. Pető András megálmodta – tudom meg Makk Ádámtól, a Mozgássérültek Pető András Nevelőképző és Nevelőintézetének (MPANNI) szóvivőjétől. – Ha pénzhiány miatt zsugorodna az intézet, a főiskolai hallgatók nem látnának ennyi diagnózisú klienst valamennyi életkorban, nem szereznének ennyi gyakorlati tapasztalatot, és ez az egyedülálló képzés színvonalát veszélyeztetné. A költségvetésünknek hosszú évek óta hiányzik az egyharmada, ez nagyjából 500 millió forint, és ennyit nehéz előteremteni. Nem igaz a vád, hogy ez a rossz gazdálkodás következménye. Az intézet azonban kiszolgáltatott a mindenkori politikának. Még 2005-ben például a fenntartó közalapítvány akkori kuratóriuma elbocsátotta a főigazgatónkat és több szaktekintélyt. Ők munkaügyi pert indítottak, azt meg is nyerték, és ezért nekünk kellett kifizetni 150 millió forintot.

Makk Ádám maga is konduktor évtizedek óta, „szíve csücske” a korai fejlesztés, ebben nagyhatalom lehetne hazánk. „Mínusz 2 hónaposokkal” is dolgozik, vagyis olyan koraszülöttekkel, akiknek még az anyaméhben volna a helyük. Ma minket kalauzol, holnap két tucat sérült csecsemővel tölti a napját. Ő is azok között volt, akik az intézet általi kiküldetésben, Mexikóban például egy év alatt a semmiből építették fel a programot: szűrték a külhoni gyerekeket, létrehozták a csoportokat és bejegyzett iskolát alapítottak.

Nem náluk verték félre a harangokat – állítja Makk Ádám, sőt az intézet vezetése sem értette, milyen forrásból erednek azok a cikkek, melyek azt állítják, hogy a tönk szélén áll és „kivéreztetésre” vár a MPANNI. Már korábban tudták, hogy szeptembertől lejár a köznevelési és felsőoktatási feladatok ellátásáért járó normatív támogatás mellett adható, kiegészítő összegről – nagyjából 105-110 millió forintról – szóló szerződés, ahogy azt is, hogy tárgyalások folynak a megújításáról. E komplex, összetett fejlesztést jelentő módszer finanszírozása azért nem egyszerű, mert a foglalkozások az egész napot átszövik, nehezen számolhatók át a szokásos óradíjkeretekre.

A legutóbbi hírek szerint nem fenyeget az intézmény megszűnése, bár létszámstop van, csoportokat vontak össze a takarékosság jegyében. Tető alá hozzák a szerződést, amely újabb egy évre garantálja az állami többlettámogatást a Pető Intézetnek – erősítette meg az Emberi Erőforrások Minisztériumának közleménye. Így egy esztendőre „levegőhöz jutnak”…

Marconának látszó, fekete bőrdzsekis férfiak strázsálnak a Pető Intézet Villányi úti általános iskolájának bejáratánál. Rettegésre semmi ok. Idén hatvanöt motoros vállalta, hogy a mozgásukban korlátozott gyerekeket elviszik egy körre az alagúton és a Lánchídon át. Négy kerékről két kerékre, ez az esemény neve, mivel sok diák tolókocsiról száll át, mondjuk, egy Harley–Davidson hátsó ülésére. Izgatott sikongás fogadja, mikor feldübörögnek a lóerők.

A hatodikos Attila az udvarra kitett széken ül. A családjuk kétlaki lett, hogy ő itt tanulhasson. Bérelt lakásban élnek a fővárosban, a szülők itt vállaltak munkát, és csak hétvégén járnak haza.

– Néha megmakacsolom magam, és bevágom a rossz csávót, mert megunom a lábtornát. Általában azért igyekszem, mert tudom, hogy a felnőtté válásomat segíti – mondja éretten.

Az udvaron gólyák álldogálnak. Első éves főiskolás lányok, akik a hatszoros túljelentkezést leküzdve, magas pontszámmal jutottak be az intézet képzésére. S találkozunk pedagógusokkal is.

– Itt az jelenti a sikerélményt, amikor látjuk, hogy a korábban bottal járó gyerek önállóvá válik, és felnőttként megállja a helyét. A tehetséges diákjaink az elit gimnáziu¬mokba vagy a bölcsészkarra is eljutnak. Megküzdünk persze azzal is, hogy nincsenek fogadóképes, akadálymentes középiskolák, és a tanárok megrémülnek attól, ha meglátják a gyerekeinket – mondja Lunkné Simon Ágnes konduktor, tanár, aki 36 éve tanít magyart az intézet iskolájában.

– Lássuk, melyik legyen az… Erre biztosan nem ülök fel, a piros nem jó. A kék sem, menjünk tovább – válogat egy kisfiú. Végre kiválaszt egy ezüstszürke kétkerekűt, néhány másodpercig bírja rajta.

– Még sosem tudtam lecsalogatni az udvarra, ha itt voltak a motorok, fél a hangjuktól. Most azzal bírtam rá, hogy ha egy pillanatra felül és lefotózhatom, elmegyünk megnézni a hatvanegyes villamost. Felszállni ugyan képtelenség, olyan magas a padlója – jegyzi meg az édesanyja, Szilvia.

Miközben a többiek lázasan magukra öltik a motorosmellényeket, mi elindulunk a megállóba. Zsolti születési rendellenessége miatt négyévesen csak kúszott. Öt éve járnak ide, és az eredmény igazolta a Pető-módszert. Lám, a kisfiú úgy szaporázza előttünk a két háromlábú botjával, hogy alig tudjuk követni.

– Jön a vili! A villamos! Hú, de száguldós! Nézd, nyitja az ajtót, anya, most fényképezd! – lelkendezik Zsolti. Az anyja türelmesen üldögél, gyesen van és ápolásin, évek óta erről szól az élete.

Amúgy meg honnan is sejthetnénk mi, felnőttek, mi az igazi élmény egy kilencévesnek…