Gátindulás a Mosoni-Dunán

A folyót lessük: most kicsi, nyugodt és jelentéktelen. Távol munkagép dolgozik, gátat magasít, szélesít, tömörít, hogy jövőre ne megint Mecsérről szóljanak a hírek. Húsz percen múlt idén júniusban a 800 éves település jelene, jövője. Azon, hogy egy gép jókor volt jó helyen, s az itt élők civil önkéntesekkel közösen megfékezték a Mosoni-Dunát.

Ország-világGuba Zoltán2013. 11. 17. vasárnap2013. 11. 17.

Kép: árvíz utáni védekezés a mosoni dunán gát építkezés védmű vízgazdálkodás győrújfalu 2013 10 30 Fotó: Kállai Márton

Gátindulás a Mosoni-Dunán
árvíz utáni védekezés a mosoni dunán gát építkezés védmű vízgazdálkodás győrújfalu 2013 10 30 Fotó: Kállai Márton

Állványok alatt bujkálunk, korszerűsítik, akadálymentesítik a polgármesteri hivatalt. Fúrnak, faragnak, kopácsolnak a mesterek. Engem nyugtat ez a zaj, fogad Csaplár Zoltán, Mecsér első embere. Azt jelzi, pillanatra se álltunk le, mert aki megtorpan, az már visszafejlődik. Ő, bár orvosai kímélőbb életmódot javalltak, június óta nem áll le, nem ér rá pihenni. Kérésemre azt számolja, az idei, az „évszázad árvize” már a nyolcadik volt az életében.

Az első nagyot, az 1954-est nem felejti. Akkor az emberek munka után a gátra ballagtak, a vizet nézték, és lopva egymást, hogy még ilyet! Olyan magasan állt a víz, ilyenre közülük senki se emlékezett. Végre megállt az emelkedés, az itt élők föllélegeztek. Hitték, a gát bírja tovább is, bármeddig, sóhajthattak is, ezt megúszták. Akkor Ásványráróról embereket hoztak szekérrel, bútorostul, kevéske vagyonukkal együtt, hogy itt vészeljék át a rájuk váró nehéz napokat. Délután ötkor érkeztek, igyekeztek, de még le se pakoltak, amikor látták, újra árad, már visszafelé folyik a víz. Akkor, ha lehet, még gyorsabban újra szekerekre tettek mindent. Katonák, platós Csepel teherautók jöttek, hogy semmi pánik, de fogy az idő, mentsék a mecsériek is, ami menthető. S történt még, az édesapja Csaplárhoz lépett: vigyázz anyádékra, Zoli, te már nagyfiú vagy.

Nyolcéves volt, s bólintott, hogy vigyázok rájuk. És így is lett. Apja? Nagyapja? Tehenet, lovat teherautó mellé fogtak. Ömlött már a víz, de gazda jószágot bajban magára nem hagy. Lépésben indultak végre ők is, bár a falut hamar lerohanta a víz, s kerültek ők is veszélybe, aludtak fák alatt vagy szántóföldeken, de túlélték. A víz elvonult, ők sírás helyett építhették újjá Mecsért, mert az ember olyan, ha nem űzik, szülőfaluját soha el nem hagyná. Maradtak ők is, kezdtek mindent nulláról vagy majdnem onnan.

Furcsa az emlékezet: dátumot töröl, időt összemos, mint szorgos víz évek alatt. Csaplár is így küzd: árvíz volt itt 1965-ben, 1974-ben, 1992-ben, 1998-ban, 2002-ben, 2009-ben is, sorolja, majd papírt keres, memóriája melyiket törölte, melyikről feledkezett el. De a felújítás okán már a papiros sincs meg, ezért mondja: időnként, négy-öt évente ránk tör a baj. Szólíthatta a munka másfelé őt, sokat élt másutt, tanár volt, tanácselnök vagy polgármester, de Mecsérre árvízkor segíteni jött mindig, lapátolt, zsákolt, nyugtatott. S felejtett is, az ember bölcsen törli azt, mi álmát zavarná, megizzasztaná. Legyint, öregszem én is, minden „nagy vízre” már nem emlékszem.

Hanem a három évvel előtti: az friss, fájdalmas, kitörölhetetlen. Csaplár hátsófali infarktusai után (a másodikat sem ő, sem orvosai nem remélték, hogy kiheveri) nyugdíjba vonult, megpihenni hazaköltözött. Akkor jött a víz. Maradt volna ágyban? A gáton volt reggel, nappal és éjjel is. Honnan jött az erő? Ő se érti, de egészen jól bírta a munkát. Napi két-három órát aludt, mint árvíz idején mindenki. Gerháth Zoltánnal, az akkori polgármesterrel éjfélkor sosem búcsúztak el egymástól, tudták, hajnalban a gáton lesznek újra. Gerháth aznap előbb ébredt. Az áradó vizet nézte, amikor összeesett. Nem a víz felé zuhant, akkor őt többé soha senki se látja, hanem a gátra. Persze voltak ott más koránkelők, zsákokkal szorgoskodók, szaladtak felé, mi a baj. A mentő három perc alatt kiért, és élesztették őt sokszor, de kórházba nem jutott élve. A tragédia után tapasztalt vezetőt keresett a falu. Csaplár Zoltánt kérték, induljon a választáson, s ő nem gondolkozott, ha segíthet, persze, jön. Megválasztották.

Az idei árvíz? Látták az előrejelzéseket, hallották a híreket, s látták a televízióban, tudták, nagy baj lesz itt is. Pályázatot nyerve két napja kezdtek a gátfejlesztésekhez, de átírták a forgatókönyveket. Csaplár összehívta az övéit. Nehéz napok várnak ránk, kezdte, s még annyit kért, a következő héten, a gáton senki ne legyen hangosabb nála. Aki kiabál, az fél, aki fél, pánikot kelt. Sikerült betartaniuk? Egy eset kivételével! Már a zsákokat se számolták. Húszezret raktak egymásra? Még többet? Hová gép se fért be, talicskázták a homokot, kavicsot. Kint volt a falu, mind a hatszáz ember. De hiába a sok munka, elbuknak biztosan, ha önkéntesek nem jönnek az országból, de érkeztek folyamatosan. Volt, hogy 1600-an rakták a zsákokat. Ki fizette őket? Senki! Beérték egy „köszönömmel”.

 

S hitték a védők, megregulázták, megint legyőzték a vizet. De a folyó gonoszul átbukott egy szakaszon a gát fölött, és árasztott, elvitt volna mindent. Ám egy markológép éppen arra fordult, ott „kalandozott”, s földet emelt, gátra tolt rögtön. Volt futkározás, némi kavarodás, de Mecsér nyert, megmenekült.

Hét napot kaptak akkor összeírni, mennyi volt pontosan a kiadásuk, és mennyi lett a káruk. S húsz napot, hogy mindent visszaállítsanak. Erejük fogytán segítséget hívtak. Kárbecslők jöttek, és rabok Sopronkőhidáról, Pálhalmáról, Vácról. Szólt is hozzájuk Csaplár, hogy uraim, de kiokosították, azért ne essen túlzásba, mondja nekik csak úgy, emberek. És az emberek szétázott homokzsákokat szedtek össze és hordtak el. Boldogokvoltak, hogy köszönték az elvégzett munkát, s hogy nekik, elítélteknek is külön, jókat főznek. Még kávét is kaptak.

Rég volt, igaz se volt! Felednének mindent erre, de a nehéz napokban járt itt a miniszterelnök és a köztársasági elnök is, s ha jöttek, ígérték is, kár kifizetetlen nem maradhat. Ezzel van még kis hiba, mert a víz földeket öntött el, pusztult búza, kukorica, más. A gazdák azóta Csaplárt nógatják, segítsen, mert se biztosító, se más nem fizet. Panaszolják, és az uniót szidják szakmányban, hogy hallották, a németek, az osztrákok kárát megtérítették. Ők kevesebbek lennének? Csaplár nyugtat, próbál segíteni, pénzt keríteni.

Jártunk már erre anno. Győrújfalu húsz perc innen, de akkor két óránál többet is kocsikáztunk. Utat, hidat zárt el a víz, mindenhonnan le- és eltereltek bennünket. Szántóföldön, gépet követve kanyarogtunk, gondolva, minden út visz valahová. A GPS újratervezgette az irányt, amire végre a településhez, az árvízi „háború” közepébe értünk. Telefonáltak sokat, nevünket könyvekbe regisztrálták. Nem bánom, kapnak öt percet, felmehetnek a gátra, szánt meg bennünket az őr. Fáradt volt, szeme a kialvatlanságtól véres, de próbált határozott, szigorú maradni. Rendben, ígértük. S lett az ötperces látogatásból két óra vagy több. Bár a pillanatnak is jelentősége volt akkor, akadt sürgető dolog rengeteg, órák röppentek szinte észrevétlenül.
Gépeket láttunk számolatlanul. Fejünk fölött helikopterek röpültek. Óriászsákokat hoztak, majd tonnás műanyag kockákat rakosgattak egymás mellé szünet, megállás nélkül. Fülsértő, pokoli volt a zaj, dobhártyát repesztő, s mégis láttunk embert, aki karját szétdobva, egy terepjáró mellett terült el a fűben és békésen aludt. Csodáltuk is érte, erre meg hogyan képes?

Négy napja volt már talpon. Lopta az álmot. Egy órát szusszant? Kettőt? Ha szóltak, indulni kell, felkelt, s tette a dolgát. És láttunk sok katonát, tűzoltót, terrorelhárítót, kissé leharcoltan, a fáradtságtól már rogyadozó lábbal – de ment mind. Hivatásos ember, pláne, ha ifjú, szeretetszolgálatos hölgyek kínálgatják, éhes-e, szomjas-e, gyengeséget nem mutathat.
És láttuk a falut. Különös település ez Győr közelében: élnek, ugye, az itt születettek, s vannak a „gyüttmentek”, beköltözők. A mintegy hétnyi közös védekezés összemosta a különbségeket, összehozta őket, sok évet megspórolva, a „gyüttmentből” lettek hirtelen „gyüttek”, majd szomszédok, barátok.

Láttuk a polgármestert, Nagy Imre Attilát. Jó, őt könnyű észrevenni. Centi híján kétméteres őserő, exkézilabdázó, elnyűhetetlen beállós, aki anno szó nélkül tűrte, ha mezét rángatták, derekát, veséjét masszírozták. Levezetésként még foci-játékvezetői vizsgát is tett. Partjelzőként száznál több NB I-es meccsen „szolgált”, tűrt, sértést nyelt közömbösen, faarccal. Hogy közgazdászként, két céget irányítva miért lett polgármester? Nősült, ideköltözött, 2010. július 20-án megszületett Rebeka lánya. A „tejfakasztó” bulin rájött, van, maradt még benne fölös szufla, a faluért is többet tehetne. Ott fogadta meg, megméreti magát a választáson. Nem ígért sokat, annyit, amit tényleg valóra válthat. Gyűléseket tartott, kampányolt, hitte vagy se, de 2010. október 3-án független jelöltként nyert. A régiek, akik akkor úgy fogadták, mit akar ez a „gyüttment” gyerek, már aggódnak érte: sokszor szerepelt, túl jókat, értelmesen szólt a televízióban, nehogy már elvigyék innen tőlük. Ő nyugtat mindenkit, maradt még kihívás itt elég, és az elvégzendő dolga se kevesebb, mint árvízkor volt.

Akkor már több napja egyedül védekeztek, mire „fent” eldöntötték, a települést, kerül, amibe kerül, megvédik. Sosem látott erők érkeztek ide, ő eggyel hátrébb sorolt, de maradt jelentős dolga. S amikor a gát mindkét oldalán sok lett a víz, sok lett a „nem várt jelenség”, a faluba ment, asszonyokat, gyerekeket, időseket győzködött, mindenkinek jobb, ha most ők pár napra elmennek innen. Buszokra ültetett, menekített, s ment vissza a gátra. Hitte? Remélte? Tudta? De megvédték a falut, megmenekültek, ahogyan ígérte. Ezt kissé fáradtan ünnepelték meg egy falunapon. Nem állunk le, folytatjuk a munkát, jövendölte ott Nagy.

S igaz is, azóta is épül-szépül a falu. A munkagépek által lerontott utak felújítására 111 millió forintot nyertek. (Ennyi pénz ilyen munkára eddig tíz év alatt se jutott.) Árvíz jókor sosem jön, de ide a legrosszabbkor érkezett: uniós támogatásból a régi gátat már bontogatták, az újat hozzáerősítették. Néhány száraz nap, hét alatt olyan lesz, mint a beton, gondolták a szakemberek. Kis idő kellett volna még, de nem jutott, ott csúszott, suvadt, szakadt a gát, s ömlött be a víz, ahol azt megbontották. Most, egy Gál nevű fafaragónak hála, egy míves oszlop mutatja, ha június 7-én az ár elönti a falut, mi maradt volna belőle. Majdnem semmi!

S mégis, a rettegés napjai feledve, azóta óvoda, iskola, rendelő csinosodik, sportpálya, játszótér készül. A polgármesterrel összeszámoltuk, jelenleg 47 új ház épül. A júniusi árvíz már csak emlék. Élő emlék, amiből azért tanultak sokat.
S látjuk is, bár most a víz sekély és jelentéktelen, de gátat magasítanak, kétszeresére szélesítenek. Sok ember, rengeteg gép dolgozik gőzerővel, de már az is látszik, a 11 milliárdos projekt építői kissé „megcsúsznak”, határidőre biztosan nem készülnek el a teljes munkával.

– Mi lesz, ha jövőre újabb „évszázad árvize” jön? – kérdezem a polgármestert.
– Jövőre is? Évente? Olyan nincs! A gát már most magasabb, erősebb, mint tavaly volt. Ígérni nem szeretek, nem szoktam, de a falut akkor is, máskor is megvédjük, ebben biztos vagyok.

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek