Nyolc óra kötődés?

Vélhetnénk, hogy a dolgozók a legtöbb munkahelyen éles versenyt folytatnak állásuk megtartásáért, az előmenetelért. A kutatás szerint a képzett, jobb pozícióban lévő vezetők a leginkább odaadóak, míg az ipari és mezőgazdasági munkások, a kereskedelemben szorgoskodók kevéssé kötődnek munkáltatójukhoz a kelet-európai régióban.

– Mi ennek az oka?
– Vannak iparágak, munkakörök, ahol magas a túljelentkezés, egy dolgozó helyére tíz másik jönne, így a munkáltató – helytelenül – úgy véli, neki nem kell a motivációval törődnie, mindig lesz, aki elvégzi a munkát. Ez meglátszik a másik oldalon is: minek törje magát, aki tudja, bármikor elveszítheti az állását. Generációs különbségek is léteznek, hiszen a fiatalabb munkavállalóknál a jobb és izgalmasabb állás sokszor előbbre való, mint a hosszú távú lojalitás.

– Lehet jó teljesítményt nyújtani a munkahelyen, ha utálkozva megyünk be mindennap?
– Hosszú távon biztosan nem. A munka szerencsés esetben örömforrás is. Valami új létrehozása, de legalábbis a végén a jóleső érzés: megcsináltuk! Akinek – akár a rosszul megválasztott szakma, az inkorrekt munkáltató vagy más körülmény miatt – szenvedés a munka, aligha valószínű, hogy értékeset alkot.

– Mit várhat el és mit tehet a munkáltató, hogy erősítse a kötődést?
– Elvárhat jó vagy még annál is jobb teljesítményt, tisztességes munkavégzést, korrektséget. S ehhez adjon jó vagy kiváló környezetet, eszközöket a munkavégzéshez, rendes fizetést, tisztességes feltételeket.

– Mondana példát lehetetlen dolgozói elképzelésekre és munkahelyi feltételekre is?
– Sokszor találkoztam olyan – főleg fiatalabb – pályázókkal, akik szakmai tapasztalat nélkül igen rövid időn belül tervezték a vezetői bőrfotel meghódítását. Máskor az értékesítésben dolgozó kolléga kiszámolta, az általa kötött üzlet mennyi bevételt hozott a cégnek, s kifejtette, hogy az őt megillető jutalék nagyon kevés. Csak azt felejtette ki, hogy a bevételekből rajta kívül a cég többi dolgozóját, eszközét is fizetni kell. A munkáltatói oldalon ennél szomorúbb „túlkapásokkal” is találkozom: amikor a szabadban esőben is dolgoztatják a várandós munkavállalót, netán a kiírt szabadság vagy a betegállomány idején is megkövetelik, hogy bejöjjön dolgozni.

– Melyek a tipikusan magyar jelenségek, amelyek nehezítik a munkavállalók lojalitásának kialakulását?
– A munkaviszony nem egyenrangú felek között köttetik. A munkáltatók erőfölénye nem csak a pozíciójukból, de a munkaerőpiac sajátosságaiból adódóan is alapvető, ugyanakkor a munkavállalók jogérvényesítési képessége a nullához közelít. Partnerség helyett diktálás uralkodik, s ki volna lojális ahhoz, aki csak a saját érdekeit nézi és érvényesíti? De a munkavállalónak is fel kell nőnie a tényekhez, hogy a piac mit diktál, mitől lesz ő „kapós”.

– Ha rosszul érezzük magunkat egy munkahelyen, talán érdemes váltani. Mit kell megfontolni ilyenkor?
– Mindenképpen tanácsos kettőt hátralépni, s kellő távolságból elemezni, ki miért jutott idáig? Néha fájó kérdésekre kell őszinte választ találni: rossz szakmát választott-e valaki, tényleg csak a munkáltató volt-e a hibás, a munkavállalónak érdemes-e változnia, többet áldoznia önképzésre, képességei fejlesztésére? Így talán nem kerül majd cseberből vederbe.