Önveszélyes szakképzés

Vadonatúj rendszerbe csöppentek azok a diákok, akik szeptemberben kezdték meg a szakiskolát. Már nem 4, hanem 3 tanév alatt szerzik meg a szakmunkás-bizonyítványt, a tantárgyakat összevonva tanulják. A gyakorlati képzés aránya 70 százalékra nő, a maradék 30 százalék egyharmadát teszik ki csupán a közismereti tárgyak órái. Emelkednek az osztálylétszámok, s félő, ez is a képzés minőségének rovására megy.

– Az önmagában dicséretes, hogy gyakorlatközpontúvá válik a szakképzés. Attól azonban messze vagyunk, hogy jól képzett, az uniós terepeken magabiztosan mozgó szakembereket bocsássunk ki. Manapság a szakképzést lehetetlen előre tervezni, hiányoznak azok a gazdasági előrejelzések, amelyek megmondanák, hogy 3–6 év múlva milyen szakmunkásokra lesz szükség. Ez pedig azt jelenti, hogy inkább egy-egy szakmacsoport alapismereteire kellene képezni a diákokat, s felkészíteni őket arra, hogy át- és továbbképzésekkel tegyék majd naprakésszé a tudásukat. Erre azonban csak akkor látnék esélyt, ha lenne mire építeni, azaz a diákok általános műveltsége, magyar nyelvi, matematikai és számítástechnikai ismeretei, értő olvasása elfogadható lenne. A középiskola lenne az utolsó esély, hogy ezeket a készségeket fejlesszük, ám ha ezek csorbát szenvednek, a szakmája elméleti és gyakorlati ismereteit sem tudja megfelelően elsajátítani a tanuló – fejezte ki kételyeit a tényleges munkaerőpiac igényeire gondolva dr. Vasas Joachim, az Egri Kereskedelmi, Mezőgazdasági, Vendéglátó-ipari Szakközép- és Szakiskola igazgatója.

Különösen a magyartanároknak fájhat a fejük, az általános iskolából ugyanis úgy kapják meg a diákok egy részét, hogy funkcionális analfabéták. Ez annyit tesz, hogy ismerik a betűket, ki tudnak silabizálni egy szöveget, de az értő olvasással már meggyűlik a bajuk. Hogy a helyesírás alapjairól ne is beszéljünk! Sokaknál a szótagolással is bajok vannak, nem tudják ábécé szerinti rendbe sorolni a betűket. Ez azt jelenti, hogy a fejlődésük vélhetően még az alsó tagozatban elakadt. Később már esélytelenné váltak, és a kedvük is elment a tanulástól. Félő, hogy eztán ugyanígy távoznak majd a szakiskolákból. A képzés átalakítását ugyanis a közismereti tárgyak megsínylik: alapozó évek hiányában nem lesz idő sem felzárkóztatásra, sem a hiányok pótlására.

– Az a diák, akinek nehézségei vannak az olvasással, legfeljebb úgy tud elsajátítani egy szakmát, hogy például ellesi, miként fonja a kalácsot a mestere. Egy bonyolultabb receptet azonban már nem tud önállóan megérteni. Aki hadilábon áll az írással, olvasással, annak felnőttként az is problémát okoz, hogy kitöltsön egy hivatalos dokumentumot – tudom meg Hadházi Róbertné igazgatóhelyettestől, aki magyart és történelmet tanít.

A diákok évről évre gyérebb tudással érkeznek a szakiskolába, és erre a pedagógusok szerint nem az a jó válasz, hogy csökkentjük a közismereti órák számát, mondván: így a gyerekek legalább nem fognak bukdácsolni. Már nem csak azt sajnálják a tanárok, hogy a leendő szakmunkások nem olvasnak szépirodalmi műveket, csupán szemelvényeket. Félő ugyanis, ha az erdészetben vagy kertészetben dolgozó nem érti meg a motorfűrész kezelési utasítását vagy rosszul keveri ki a permetlevet, azzal veszélybe sodorhatja magát és másokat is.

Csak álmodnak a dióról

A mai tananyag Rothschild-piskóta, ezt készítenek a diákok a tanműhelyben, amíg én Ádám Péter szakoktatóval beszélgetek. A végén a tanár úr értékeli, melyik piskóta sikerült szép szabályosra, ki használta ügyesen a nyomózsákot. Restelkedhetnek, akiknek a tepsijében szabálytalan, csálé vagy túlzottan megpirult darabok sorakoznak. Csak az a sütemény érdemelhet jó osztályzatot, amelyik elkelne, ez a szabály.

– Amikor jó húsz éve én voltam pék-cukrász tanuló, még azon aggódtam, hogy a 3,8-as átlagom kevésnek bizonyul. Mára sajnos „gyűjtőszak” lettünk: sokan azért jönnek ide, mert máshova nem vették fel őket. Esetleg, mert azt hiszik, egyszerű dolog kevergetni a krémet, formázni a tésztát. Akad, aki azért lesz pék, mert úgy gondolja, akkor mindig lesz mit ennie. Kiderül aztán, hogy összetett tudást kíván főleg a cukrászat, s akkor jön a lemorzsolódás.

Ádám Péter azt tapasztalta, a leendő pékek és cukrászok jó részéből hiányzik az akarat és a céltudatosság, továbbá felelősségérzetre is okítani kell őket. Sokan arra sem veszik a fáradságot, hogy otthon süssenek, pedig az hozza a gyakorlatot, hisz’ a tésztát érezni kell. Úgy tapasztalnák meg például, hogy borotvahab-sűrűségűre kell felverni a piskótához a tojásfehérjét, nem kőkeményre. A családi kasszának is jót tenne, maguk készítenék el a házi feladatul adott süteményt, mivel néhány forintból kijönne – tudom meg a szakoktatótól.

Probléma, hogy igen nehéz jó gyakorlati helyet találni. Sok helyütt nem szívesen bíbelődnek a diá-kokkal, főleg a hátrányos helyzetűekkel. A nagyobb pékségekben ráadásul már süteménygyártó gépsorok dolgoznak, amelyek nemcsak lehajtogatják, de be is töltik a tésztát – ebből pedig nem sokat okul a tanuló. Így a végzősök közül kevesen állnák meg a helyüket mondjuk egy kézműves pékségben.

A szakmunkásvizsgán tételként szereplő desszertek kétharmadával nem is találkozik a diák. Esetleg nem úgy tanulja meg a receptet, ahogy a „nagy könyvben” meg van írva. Az Eszterházy-torta tésztájába például valódi dió való, nem édes morzsa és nem is dejó. Ám a spórolás nagy úr, így a tanuló az olcsó bevonómasszát hívja csokinak. A szakmai gyakorlaton ugyanis nem jut valódi csokoládéhoz…