Éjjeli bolygóvadászat

Hajdan ormótlan nemezcsizmát húztak és fűthető kabátokban kucorogtak az 1962-ben átadott Schmidt távcső kupolájában a csillagászok. Az észleléskor kinyitott tető alatt, kemény mínuszokban is 14-15 órát töltöttek el fagyoskodva, hogy felderítsék az ég titkait.

Az ország tetején járunk, 944 méter ma¬gasan, Piszkéstetőn. A Mátra rejtekében működik ugyanis hazánk legnagyobb és legjobban felszerelt csillagászati megfigyelőhelye. Azért éppen ide építették az obszervatóriumot, mert itt zavarta legkevésbé a megfigyelést a csillagokat elhalványító fényszennyezés – magyarázza Sárneczky Krisztián, az MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpontjának munkatársa. Minden hónapban jó egy hetet itt tölt a Mátrában, és a kutatások mellett arra is szán időt, hogy a néhány hónapja látogathatóvá tett obszervatóriumban körbevezesse a csoportokat.

A Schmidt teleszkóp ugyan egy egyszerű bojlerre emlékeztet, de megalkotásakor igen komoly szerkezetnek számított, mert egyszerre nagyon nagy területet tudott feltérképezni és lefotózni az égből. Száz telehold ráfért. Sárneczky Krisztián számára különösen becses e teleszkóp: a csillagász ezernél is több kisbolygót fedezett fel, és mindet a ma is népszerűnek számító Schmidt segítségével. Kiváló e szerkezet a csillagok kitörésének tanulmányozására is. Igaz, az 1950-es éveket idéző, régi vezérlőpult már csak turistalátványosság, mivel ezt a teleszkópot is összekötötték számítógépekkel. Így – bár ez a módszer kevésbé romantikus – már a laptop képernyőjén jelennek meg a felfedezések.

– A világ változik, de ez nem jelenti azt, hogy kihal a felfedezés öröme, amely akkor keríti hatalmába az embert, amikor megpillant egy új kisbolygót. Ugyanazt érezhetjük ma is, amit négyszáz éve Kepler, amikor rácsodálkozott fényes szupernóvájára – magyarázza idegenvezetőnk. A kutató azzal dicsekedhet, hogy jó száz kisbolygónak maga adott nevet. Akad, amelyiket Hofi Gézáról, Mikszáthról vagy Kincsemről, a híres versenylóról nevezett el. Kortárs politikusokat hiába is keresnénk a névadók közt, csak olyan közéleti szereplő jöhet számításba, aki már legalább száz éve nem él.

– A teleszkóp egyik tengelye párhuzamos a Föld forgástengelyével, így e körül forgatva a látómezőben maradnak a csillagok – tudjuk meg Sárneczky Krisztiántól, akit már gyerekkorában megigézett az égi világ. – Az első megfigyelőhelyem persze a lakásunk ablaka volt, Budán, a Duna-parton. Onnan próbáltam becserkészni a Jupitert a hajszárítótartóba tett, műanyag csőből és szemüveglencséből fabrikált távcsövemmel. Következett aztán az Uránia Csillagvizsgáló a Gellérthegyen. Már akkor is az üstökösök és a kisbolygók érdekeltek leginkább.

Mára aztán kitágult a világ, Sárneczky Krisztián is kémlelhette már az eget Ausztráliából. A csillagászok sorban állnak azért, hogy néhány órát tölthessenek például a sivatagban felállított óriástávcsöveknél.

– A fényszennyezés már itt, a Mátrában is egyre zavaróbb. A bevásárlóközpontok, az üzemek, sőt a templomok megvilágítása is többnyire szakszerűtlen. Ez nemcsak minket zavar, de pocsékolás is, mivel a világűrbe lövi fel a fényt, azaz a megtermelt energiát.

Közben a legöregebb teleszkóptól a most épp felújítás alatt álló RCC-távcső felé tartunk: egyméteres átmérőjével ez hazánk legnagyobbja. Ezek a műszerek néhány évtizede még középkategóriásnak számítottak, manapság azonban már kicsinek. Csak a viszonyítás kedvéért: a világ legnagyobb távcsöveinek 10 méteres átmérőjű a tükrük. Az egyik ilyen méretű távcsővel készült észlelésekhez a texasi kollégákon keresztül férnek hozzá a magyarok, manapság ugyanis gyakran nemzetközi kutatócsoportokban dolgoznak. Sárneczky Krisztiánnal is megesett, hogy felfedezett egy új kisbolygót, de amikor megerősítést kért, kiderült, néhány nappal korábban már valaki meglátta azt a Föld másik feléről. Máskor ő előzi meg a „bolygóvadász” kollégákat, ezért nem aggódik. Jut is, marad is. A felfedezésre váró kisbolygók ugyan előbb-utóbb elfogynak, de szupernóvák például mindig fognak robbanni.

Lassan sötétedik, de az eget kémlelők egyre éberebbek lesznek. Figyelik, eltűnnek-e a felhők, van-e remény megfigyelésre alkalmas, derült éjjelre. Akadnak olyan magányos farkas csillagászok, akik teljesen átállnak az éjszakai életre. A Mátrában töltött hetekben Sárneczky Krisztián is így él – magának főz, nappal pihen –, de otthon, a családban azért visszazökken az átlagember napirendjébe.

– A párafelhőkből bármikor beborulhat az ég, nem sok jóra számíthatunk ma. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy az időjárás meghiúsítja az észlelést. Tegnap is csak annyit tehettem, hogy a felhőlyukakban kézi távcsővel megnézzek gyorsan egy üstököst. Igaz, ha én egy melegedő éghajlatú bolygó lennék, védekezésül én is felhőket növesztenék magamra, hogy visszaverjem a napsugárzást – ráncolja a homlokát a csillagász, aki a Magyar Csillagászati Egyesületben az üstökös szakcsoport vezetője.

Ha valaki már látja lelki szemei előtt a csillagászt, aki álló éjjel a sötét égboltot fürkészi távcsövével, az nagyot téved! Ahogy alkonyodik, Piszkéstetőn mínusz 35-40 Celsius-fokra lehűtik a képeket készítő kamerát, hogy tisztább legyen a felvétel, de nem telepednek mellé. A kutatók szállásául szolgáló ház társalgójában felnyitják a számítógépüket, és eztán csak a monitort figyelik kitartóan.

Tanúsíthatom, még a súlyos függönyöket is behúzzák közben, be sem kandikálhat a Hold.