Feleség nincs, anyós száz is

– Ötven éve még kilenc pap látta el a szolgálatot a tizenhárom településen. Ma ketten vagyunk rá. A káplánom és én.
A Vas megyei Jánosházáról tartok Bögötére Bodorkós Imre plébánossal. Advent első vasárnapja van – pontosabban szombat estéje –, a hosszú hétvége első szolgálati helye a pap számára.

– Ám az is az igazsághoz tartozik – teszi még hozzá Imre atya –, hogy ma már közel sem élnek annyian ezeken a településeken, mint akkoriban.

Jánosházán háromezer római katolikus él, a hozzá tartozó tizenkét településen ugyanennyi. Összesen tehát hatezer hívő vallási életét látják el ketten. Igaz, egy nyolcvan év körüli plébános is kisegít Zalaerdődön. Valamikor ő volt a jánosházi plébános, de 74 éves korára annyira megromlott a látása, hogy a tucatnyi egyházközséget egyedül már nem tudta ellátni. Mivel az egyházi törvény szerint egy év múltán amúgy is elérte a nyugdíjkorhatárt, a püspök ekkor – öt éve – rendelte ki mellé segítségül Imre atyát, aki akkor már hetedik éve szolgált zalaegerszegi káplánként.

A csöppnyi bögötei templom a falu határában lévő magaslatra épült. Ajtajában Nagy György világi vezető üdvözöl bennünket. A férfi tölti be a kántori tisztet is. A templom amúgy szépen rendben tartott, igaz, falai vizesednek, a vakolat belülről mállásnak indult.

Imre atya egyszerűen, világosan, az alacsonyabb iskolázottságú hívei számára is követhetően beszél. Kedvünkért kérte az egybegyűlteket, hogy a szentmise után néhány percre még maradjanak együtt. Valóban csak néhány percről lehet szó, mert sietnünk kell vissza Jánosházára, a félhatos misére. Ám ennyi idő alatt is kiderül, hogy a néhány száz lelkes faluban alig van munkalehetőség, a lakosság elöregedett, a pár munkaképes korú bögötei pedig vagy ingázik, még inkább külföldön dolgozik. Amikor arra kérdezek rá, hogy kik művelik a falu határának a földjeit, tudnak-e külföldiekről, a maroknyi beszélgetőtársaim egy része azonnal sürgősebbnek érzi indulni haza…

Indulunk hát mi is vissza Jánosházára. A templom felállványozva, a tornyot és a tetőt még ebben az évben szeretnék rendbe hozni, döntő részben pályázati pénzekből.

A mise végén a sekrestyében gyülekezünk.
– Mária Terézia főhercegnő – fordul hozzám Imre atya, miután bemutatott a mellettem álló asszonynak.
A hölgy amúgy ismerős. Igen, őt láttam a karzaton, ahová a szentmise közben felóvakodtam. Ott ült az orgona padján, ő a jánosháziak kántora.
– Nem szereti, ha a rangját is említjük – neveti el magát az atya.

Én sem szeretném, ha így tréfálkoznának velem, gondolom magamban, de az atya nem viccelődik:
– Valóban főrend. Ferenc József egyenes ági leszármazottja, a szépunokája.
Az asszony mosolyog, kissé csóválja a fejét, nincs annak itt jelentősége.
– És miként került Jánosházára? – fordulok hozzá.
– A férjem révén.

S szinte hibátlan magyarsággal meséli, hogy a férje a rendszerváltás után kárpótlásként a környéken földet kapott vissza, azt művelik. Korábban München mellett laktak, onnan érkeztek hét gyerekkel. „Csupán” két nehézséggel kellett megküzdeniük: a családból egyedül a férje tudott magyarul, a mezőgazdasághoz pedig egyikük sem értett. Azóta mindkét akadályt vették. Bár a gyerekek jó része már szétszéledt, a házaspár maradt, s beilleszkedett a helyi közösségbe. A helyiek örömmel veszik a kántori szolgálatát, csupán március 15-én szóltak be neki, amikor a magyar himnuszt játszotta:
– Hiszen ti vertétek le a forradalmat.

Ő pedig kedvesen megfenyegette az ujjával a méltatlankodót. Egyébként szent a béke.
Megint csak a településre kanyarodik a szó. Valamikor nyolcezren is lakták a falut, amely most egy néhány ezres város. Az egyik egyházi elöljáró szerint a sorsa már akkor megpecsételődött, amikor a földesurak ellenállása miatt a vasúti csomópont elkerülte – pedig a földrajzi fekvése okán valójában itt kellene kereszteznie egymást azoknak a vasútvonalaknak, amelyek végül Bobánál találkoznak. Valamikor egyébként szinte az egész település földművelésből élt, ma alig húsz családot tart el a határ. Az idők során ugyan néhány cég is megtelepedett Jánosházán, ám egykori termékeit, például az iskolabútort, szánkót már hiába is keresnénk az üzletekben. Egyedül egy autóipari cég tartja magát.
– Szerettem volna, ha a helybélieknek jutott volna munka a templom felújításakor – így Imre atya –, ám ácsot, asztalost éppen úgy nem találtam, mint kőművest.

Ennek részben az is az oka, hogy az iparosok a ritka munkalehetőségből nem tudnának megélni, ezért amelyikük csak teheti, valahol Nyugaton, általában Ausztriában vagy Németországban keresi meg a kenyerét. A családoknak persze nem tesz jót a hosszú távollétük. Nemcsak a feleségeknek a férj hiánya, hanem a gyerekeknek az apáé. Ezt tapasztalja a plébános az iskolában is.

Mert Jánosháza még istenes helyzetben van a többi környékbeli településhez képest: itt legalább iskola van. És egyből kettő is. Az egyik egyházi, a másik állami.

– És hogy győzik a falvak ellátása mellett az iskolai hitoktatást is? – kérdezek rá, immár a vacsoraasztal mellett.
– Segítségünkre vannak benne a hitoktatók – válaszolja Imre atya. – Nálunk egyébként a mindenki számára bevezetett hit- vagy erkölcstanóra nem okozott különösebb változást, mivel korábban is szinte minden gyerek mindkét iskolában járt hittanórára.
– Akkor miért van szükség két iskolára?
– Ezen már magam is elgondolkodtam.

A szolgálatot Imre atya testvériesen megosztja Kovács József káplánnal. A „testvériesség” gyakorlatilag a szinte folyamatos munkavégzést jelenti. A huszonéves fiatalember Imre atya harmadik káplánja, néhány hónapja szolgál a jánosházi plébánián.

– Júniusban voltam újmisés – meséli József atya. – Az ilyesmi nagy ünnep az egyházban, utána nagy traktát tartunk. Ezt nevezik paplakodalomnak. Mert tényleg ott van a rokonság, a barátok, mint egy lakodalomban, kivéve persze a menyasszonyt.
– És nem hiányzik? – nézek rá. – Mármint a saját család?
– Amikor elfogadtuk a hivatásunkat, tudtuk, hogy az ezzel jár.
– Feleségünk ugyan nincs, de anyósunk száz is – nevet Imre atya az idősebb női hívekre utalva.

De komolyra fordítva a szót, a legnehezebb egyébként József atyának az volt, hogy az édesanyjával megértesse: tőle nem lesznek unokái. Ezért csak fokozatosan „adagolta be” neki, hogy egyetemet vált, és az egyház szolgálatába áll. A kezdeti szülői ellenállás már a múlté, az édesanya igyekszik támogatni fiát a munkájában.

Vannak persze gyakorlati oldalai is annak, ha egy férfi család nélkül él, például a háztartási teendők. Régebben a plébánosok mellett házvezetőnők laktak, ám ez ma legfeljebb az idősebbek között dívik még; igaz, közülük nem egyet egyik egyházközségből a másikba kísér a házvezető. Ma már az ilyesmi ritkaság, az ok viszont nagyon is gyakorlatias: a plébános mellett kevés egyházközség tudna eltartani egy házvezetőnőt is.

Így Jánosházán a házimunka a plébánosra és a káplánra marad. Persze besegítenek nekik a templomba járó asszonyok is, elsősorban a takarításnál. A mosás sem gond, amikor nekik nem jut rá idejük, ott van mindkettőnek az édesanyja. Az étkezést hétköznap az iskolában oldják meg, hétvégén pedig egy közeli étteremből hozzák az ebédet menüáron.
Vasárnap reggel Kamondon kezdek Imre atyával. Útközben felvesszük Bea kántort, és irány a szomszédos megye. Kamond ugyanis Veszprémhez tartozik.

– Mindenki a saját autójával jár? – kérdezem az atyát, amikor kikanyarodunk a főútra.
– Az autók az egyházmegye tulajdonában vannak – magyarázza. – A püspök már a káplánok rendelkezésére bocsát egy-egy járművet, mert ezek nélkül gyakorlatilag nem tudnánk ellátni a szolgálatot. A költségeket viszont a plébánia fizeti, kivéve a gyorshajtásért kirótt büntetést – nevet –, mert az saját zsebből megy…

Kamondra frissen aszfaltozott bekötőút vezet, „hála” a vörösiszap-katasztrófának. Bár az ajkai tározó innen már jó pár kilométerre fekszik, a Marcal folyó viszont a falu határában folyik, ezért a lúg semlegesítése érdekében a nehézgépjárművek errefelé is hordták a szükséges anyagot. A másodlagos kárelhárítás során a tönkrement utat rendbe hozták.

A falu egykor a karakói plébániához tartozott, ma szintén Jánosháza része. A szertartást követően az egykori polgármester, Szabó József szakszerű látleletet ad Kamond zsugorodásáról. A falu száz éve még két részből állt, Kis- és Nagykamondból – egyik evangélikus, a másik katolikus –, s a majd’ ezer lakója közül csak iparos munkából ötvenen éltek meg, a többiek a földekből. A sorvadás menetrendje a megszokott: az erőszakos téeszesítést elvándorlás követte. Ma kétszáz, jobbára idős ember él benne. A szinte egyedüli munkalehetőség az idősek otthona.

– Tavaly a 13 településen 120 temetésem volt és 40 keresztelőm – jegyzi meg Imre atya adalékul a lakosság fogyásához, amikor visszaszállunk az autóba.

A háromszáz lelkes Vashosszúfaluba a káplánnal tartok. Odafelé József atya beadja az éthordót az egyik vendéglőbe, amit majd visszafelé veszünk fel. Valamikor Vashosszúfalunak is volt helyben lakó plébánosa, ám – ahogy József atya fogalmaz – gyengébb képességű lévén a püspök elhelyezte, a hívek pedig Jánosházához kerültek. A képlet egyébként az előzőekhez hasonló: a falu határát néhány gazda műveli, a kevés fiatal egy része külföldön dolgozik, a falu pedig elöregedett.
Az utolsó állomás Hosszúpereszteg. Az adventi koszorú harmadik gyertyája itt nem a szokásos rózsaszín, hanem vérvörös. Ezzel emlékeznek Brenner Jánosra, az egyházmegye vértanú plébánosára, akit 1957-ben éppen advent idején gyilkoltak meg.

– Úgy örültünk, amikor láttuk, hogy este ég a villany a plébánián – szorongatja a kezemet egy idős néni a mise után.
Pedig tudja, hogy nem új plébános érkezett, csupán mi szálltunk meg a hatalmas, jó állapotban lévő épületben. Amúgy igazán megérdemelné Hosszúpereszteg, hogy legyen önálló plébánosa: a templomot tavaly kívül-belül gyönyörűen rendbe hozták, ottjártunkkor is telve volt.

Persze nem a plébánia az egyetlen épület Hosszúperesztegen, amelyik üres. Nem veszik azt már a külföldiek sem, mint egy időben, akik pedig mégis megvásárolták egykor, azok is ritkán néznek feléjük.

Hazafelé még beugrunk az ebédért, aztán irány Jánosháza, ahol Imre atya már vár bennünket.

– Számolja, hányadik miséjét tartotta felszentelése óta? – kérdezem József atyát útközben.
– Én még felírom, de Imre atya már rég abbahagyta a jegyzését. Az előírások szerint egyébként napi háromnál többet nem is szabad tartani. De jól is van ez így, mert annyiban bőven el lehet fáradni.
– Akkor mára be is fejezte a szolgálatot – állapítom meg, hiszen József atya ma már misézett Jánosházán is, amikor én a plébánossal Kamondon jártam.
– Mára igen, de holnap reggel hatkor az adventkor szokásos rorate misével kezdek Karakón.