Halálos kortyok

Nem értek a borhoz, dél is odébb van, addig csak akkor iszunk, ha okunk van rá. Kínos: nézem a poharat, mi legyen? Vajtai tölt magának is, nem mérgezem meg, közli. Egészségére, ismétli, s bár nem ivós típus, fröccs is ritkán fogy nála, kortyolni kezd, mint királyi előivó.

Különös ital ez, a meggyborából való, amely – ezt a bírák eldöntik – embert ölt vagy belejátszhatott Sz. Sándor halálába, akit nemrég temettek. Sírján még frissek a virágok.

Különös nap ez: Vajtai hajnalban kelt, mint szokott, malacokat, nyulakat etetett, de már nem újságért rohant, hogy a róla szóló cikkeket elolvassa. Ő már alig hír. Eddig se örült neki, néhány lapot hoznak ide, ha tehette volna, az összeset megveszi: aki kíváncsi, mi történt, őt kérdezze, ne lapokból okosodjon. Ő is olvasott magáról. S csodálkozott: letartóztatták, külföldre szökött – ezt nem is tudta.

Különös nap ez, mert óvodai szünet okán két apró gyerekét Vajtai, míg reánk várt, maga mellé ültette, és adventi koszorút készítettek. Nem szakmája, de a virágkötözést is megtanulta. Formásat gyártottak, gyertyákkal, szalagokkal. A picik, ha felnőnek, a közös alkotásra emlékezzenek.

És különös nap ez, mert ő kéri őket, menjenek a másik szobába tévézni. Ilyen se volt még!
– Ők mit hallottak az elmúlt napokról? – kezdem. Ő vár, töpreng, mielőtt mondaná:
– Keveset, láttak itt rendőrt, újságírót, gondolják, a lopások miatt jönnek – feleli.

Vajtai fővárosi, lakótelepen nőtt fel. A csendet, természetet megbecsüli, értékeli. Szülei hétvégi telkén jött rá, a kertészkedés a világa. Katonaidejét kitöltötte, oly kegyben szerencséltetett, surranót húzott, kilenc hónapig csak, de katonáskodhatott. Aztán leszerelt.

Rendhagyóan nősült, a „jóban-rosszban veled élek” ígéret mellé fogadhatták volna: „építkezésben kitartok”. Vácszentlászlóba rögtön beleszerettek. Méretes telek ez, csak a kert úgy 250 méter hosszú. Csend van itt, s tökéletes nyugalom szinte. Műemléknek beillő épület, amin azért volt, van, lesz alakítani való, 14 éve építik, bővítik, csinosítják. Már jól állnak, úgy számolják, ha valami krach nem üt be, 8-10 év múlva készen is lesznek. Tudják, mit akarnak, csak a pénz hibádzik néha.

Vajtai anno ingázóként autókábeleket gyártott két műszakban, majd háromban. A munka mind több lett, a pénz nem. A felesége tanít, panaszra nincs oka, de fizettek már embert munkáért busásabban. Vajtai szabadúszó lett, kertészmérnöki iskolát végzett, ami arra is jó volt, amiről eddig azt gondolta, tudja, és hirtelen lett mindenre tíz kérdése. Kezdő szakemberként nem kért sokat, s munkák között se válogatott: tervezett, épített kertet, de ha kell, kőművesnek, burkolónak, villanyszerelőnek se utolsó. Munkált reggeltől estig, néha az alvásból spórolva többet is.

Vitte valamire? Amikor már azt hitte, boldogul, begyűrűzött a válság. Éri őt is, nagyon is. Megrendelő előbb lemondja a személyi edzőjét, a haját már otthon fodrászolja, a körmét maga vágja, festi. A kert is hátrébb sorol, spórolnak azon is. Tudják, nem lesz olyan szép, mint eddig, de a ház ura látott már kertészt dolgozni, csinálja maga.

Vajtai? Konok ember, nem adta fel. Készít kerti bútort, kőből sütőt, épít locsolórendszert, ás kerti tavat, medencét, mikor mire van igény. Segítője ritkán akad. Mondja, kerti tavacskát ásott. Nehezen haladt. Közel volt a kocsma, bent négyen támogatták a pultot. Pénzük nem volt, néztek maguk elé, újabb italra nem telt. Jó napot, nem ismernek valakit, aki eljönne 3-4 órára ásni, kérdezte tőlük, s szép pénzt ajánlott. Az emberek kérdőn egymásra néztek. Nem, nem ismernek ilyet a környéken, felelték. Panaszkodni, sírni már tudunk, az már megy.

Tarthatnánk előbbre is, ismeri el Vajtai, de a háznál kompromisszumot nem kötök. A bejárati ajtó százéves. Vegyek újat? Az hogy mutatna? Felújítjuk. Marad a falakon stukkó, nem üti, vakolja, festi le. Menti, ami érték, ami menthető. Később lesz kész a ház, de az legyen tökéletes.

Hanem a kert, mondja, az olyan, ahogy ki kell néznie. A gyümölcsfákat ő ültette, oltotta, metszette, s került mindegyik oda, hová gondolta, ideális hely lenne. Ebben tévedett, már inkább a meggyet ültetné a kerítéshez: babrás lelopni, nem úgy, mint az őszibarackot. Ha lopják, hadd vigyék, szereti a békét. Idegeskedjen, min változtatni nem tud? A ba¬rackost ő műveli, de nem neki terem. Ezt már elfogadja.

Vajtai békés természetű, a Halak jegyében, március 15-én született, sokáig jól viselte, hogy a lopások szaporodnak. Láncfűrész tűnt el. Szegélyvágó. Fűnyíró. Filléres kerti csap, s vele együtt 50 köbméter víz.
Rendőrségre szaladt. Telefonon riasztott, majd rájött, minek, ki se látszanak a munkából, volt már, hogy ki se jöttek szétnézni.

Vajtai akkor az ágya mellé bakancsot, kezeslábast tett, ha dübbenést hall, azt, hogy valaki beugrik vagy bent mászkál, a ruhába belebújik, intézkedik. Virrasztott hajnalig, mégis meglopták.

Megszerezte Chilit, apró keverék kutyus, erős hangú, jelzőkutya. De loptak tőle akkor is.
Akkor a kertbe széket állított. Ha az idő engedte, abban ült, kornyadozott, aludt, őrködött. Reggel rájött, meglopták. Létrát vittek el tőle, miegyebet.

Mi volt az utolsó csepp a pohárban? A fia pecabotja. Azt vitték el. Újonnan kétezret se ér, de az első halát azzal fogta. Elvitték? Hát az enyém, kérdezte sírva a fia.

Aztán meg a meggybor! Tizennyolc fája van Vajtainak. A család szedte le a termést, magozta ki, lett két műanyag hordónyi bora. Karácsonyra lett volna élvezhető, de esélye se volt megérnie. Nem az egészet vitték el, csak rájártak sűrűn, hetente.
– Akkor gurult el a gyógyszerem. Fagyállót öntöttem bele. Mennyit? Nem méricskéltem, nem sokat. Számba vettem, kiköptem. Édeskés, de iható maradt. Ember, ha iszik belőle, rosszul lesz tőle, talán még hallucinál is, de ha orvoshoz kerül, két-három nap múlva kutya baja.

– Sz. Sándor meghalt tőle.
– Nem hívtak orvost, féltek, kitudódik, mitől van rosszul. Kórházba már agyvérzéssel került.
– Ismerte őt? Kitől tudta meg, hogy meghalt?
– Láttuk egymást, köszöntünk, ennyi. Falubelitől lopni? Az milyen dolog? Az apja állított meg, hogy a fia kórházba került. Nem szívlelte nagyon őt, azt hallottam, Sanyinak több öngyilkossági kísérlete is volt, de mikor meghalt, az apja megkeresett, gyilkos vagy, megölted a fiam, kiabálta. Én? Ha meg akarom őket ölni, gyomirtót, patkánymérget, vegyszert teszek a borba. Nem akartam én ölni, semmi rosszat se, csak azt, kitudódjon, kik lopkodnak a faluban.

– Megbánta?
– Meg. Változtatni ezen már nem tudok. Sajnálom őt, de eszembe se jutott, hogy ez lesz, ezt mindenki túléli. Csontsovány ember volt, rossz volt már mája, tüdeje, veséje. Hatan ittak a borból. Már senkinek semmi baja nincs. Eleinte üzengettek, bosszút állnak. A temetés napjáig rendőrök jártak a faluban. Már nem járnak, de nem adom olcsón a bőröm, megvédem magam. A falu? Nem itt születtem, afféle gyüttment vagyok, de megállítanak, eddig egyetlen ember mondta, hogy ilyet nem lehet tenni. Ügyvédek hívogatnak, ingyen vállalnák a védelmemet.

– És ön mit gondol, mire számít?
– A halálhírre kiborultam, a kihallgatáson még a vécére is kikísértek, attól féltek, öngyilkos leszek. Mára látszólag megnyugodtam. Eszem, mint régen, de fogyok, emésztem magam. Ez miért velem történt?! Pedig nem járja, dolgozom rogyásig, más meg jön, lopva mindent elvesz. Ki kényszerítette erre? Nem kenyeret lopott – bort. Ki véd meg? Védjem magam? Okosabb lettem mára: most kevesebb a munka, táblákat gyártok, rakok mindenhová, hogy kutyával, fegyverrel, kamerával őrzött, mérgezett terület. Mit tudok, mit tud más még tenni? Az apja tegnap jött szembe kocsival, köszöntünk egymásnak. Bíráké itt a szó. Évekig tartó per lesz itt, az ügyvédem nyugtat, börtönbe nem kell majd mennem. Azt nem is élném túl.