Robbanásra felkészülni!

Össztársadalmi pilótajáték zajlik, amely az összeomlás előtti állapot tüneteit mutatja: a nyugdíjasok egyre népesebb táborának eltartását gyérülő létszámú fiatalabb korosztályok befizetéseiből kell finanszírozni. Hogy meddig működhet még ez a jóléti rendszer? Addig, amíg az újabb nemzedékek fizetik a cechet. Igen ám, de Európában az állami elvonások már jelenleg is csúcsra vannak járatva, ráadásul a válság tovább ritkította a gazdasági értelemben aktívak számát.

Riasztó tendenciát vetít elénk a világ legfejlettebb országait, köztünk hazánkat is tömörítő OECD legfrissebb tanulmánya. Eszerint a munkaerőpiacra ma belépő fiatalok jóval alacsonyabb nyugdíjra számíthatnak, mint a korábbi nemzedékek tagjai. Ezen az sem változtat lényegesen, ha több évet töltenek majd munkában, mert a remélhető nyugdíjukat egyre kevésbé emelik a pluszesztendők.

A legszegényebbeket leszámítva, szinte minden társadalmi csoportnak jövedelemromlást jelent majd a nyugdíjba vonulás. Mégis különösen megrázó lehet a középosztálybeliekre váró jövő, számukra ugyanis megszokott jövedelmük felének elvesztésével köszönthetnek be a nyugdíjas évek.

Egyik lehetséges forgatókönyv rosszabb, mint a másik. Tekintettel a várható élettartam emelkedésére, a növekvő számú időskorú jelenlegi szinten való ellátása néhány évtizedes távlatban már az állami költségvetések negyedét igényelné a fejlett országokban. Egyelőre megválaszolatlan kérdés, hogy miként és mennyi idő alatt lehet egyensúlyba hozni a nyugdíjrendszert.

Nos, az időskori tömeges elszegényedés, egész társadalmi csoportok kiszorulása a nyugdíjrendszerből a legsötétebb jövőkép. De az ennél kedvezőbb forgatókönyvek sem sokkal vidámabbak. Ha nem is kell majd addig dolgoznunk, míg „fel nem bukunk”, az alapfelállás egyértelmű: a nyugdíjjogosultság a mainál jóval magasabb életkorra tolódik, míg az ellátás mértéke jelentősen morzsolódik.

Dinamikus gazdasági növekedés hozhatna gyógyírt az ellátórendszer öröklött bajaira. Komoly áttörést csak technológiai forradalomtól várhatunk, mert a munkaerő egyre fogyatkozik a jóléti társadalmakban. Nem véletlenül vadásznak a fejlett országok a jól képzett bevándorlókra. Nem túl szerencsés, hogy Magyarország ezen a téren is szembe megy az OECD-trenddel: tőlünk éppen elvándorolnak a legjobban képzett fiatalok.

Egy cipőben járunk

Már ma is szinte kizárólag egy kiterjedt, túlígérkező állami felosztó-kirovó rendszer működik. Egyre több időssel,
idősödővel és egyre kevesebb aktív befizetővel. Irgalmatlanul nehéz ezt a rendszert átirányítani egy pénzügyileg finanszírozható, megfelelő nyugdíjakat biztosító hatékony rendszerbe. Nem véletlen, hogy a legtöbb, hasonló cipőben járó európai ország nemigen nyúlt még ehhez érdemben. Jobbára csak a korhatárok emelése és a nyugdíjba menetel szigorítása került napirendre. Kedvezőbb helyzetben azok az országok vannak, amelyekben mindig is komoly szerepet kapott az öngondoskodás és az aktív kori előtakarékosság. Magyarország nem ilyen, így a nehéz döntések elkerülhetetlenek.

Kövessük a pénzünket!

Virtuális egyéni számla, pontrendszer vagy teljesen privát biztosítókra alapozott nyugdíjrendszer? Bármelyik opció jó lenne ahhoz, hogy a járulékfizető állampolgároknak valamilyen fogalmuk legyen arról, nyugdíjba vonulásukkor milyen összegű, vagy jövedelmükhöz, esetleg a mostani nyugdíjakhoz képest milyen arányú ellátásban részesülhetnek. Bár arról szakmai vita folyik, hogy igazságos-e ma forintra pontosan megmondani, mennyi nyugdíjunk lehet évtizedek múlva az időközben változó környezetben. Magyarországon, úgy tűnik, bizonyos mértékig egy egyéni számlás megoldás valósulhat meg. Bár ez a rendszer nem biztosít majd rendelkezést az állampolgári befizetések felett, célja az, hogy a biztosított követhesse a foglalkoztatója által teljesített járulékbevallást. Ezt azonban az Emberi Erőforrások Minisztériumának közlése szerint nem lehet számlának nevezni, csupán lekérhető és folyamatosan frissülő adatbázisnak.

És mi lesz a ratkó-generációval?

Tetézi a bajokat, hogy a következő években kezdenek nyugdíjba vonulni a Ratkó-korszak gyermekei (a korszak Ratkó Anna egészségügyi miniszterről kapta a nevét). Hogy kik ők? Az 1950-es években a Rákosi-diktatúra erőltette a gyerekvállalást, tilos volt a terhességmegszakítás, emiatt egy rendkívül népes generáció született. Az ő gyermekeik jelentették a '70-es években az utolsó csúcsot a hazai demográfia történetében. A Ratkó-gyerekek esetében több százezer, potenciálisan nyugdíjaskorba lépő emberről van szó, aminek következtében az évtized végére több mint felével ugrik meg az öregségi nyugdíjkorhatárt évente elérők száma 105 ezerről 160 ezerre. Az igencsak népes generáció nyugdíjba vonulása tehát rendkívüli megterhelést jelent majd hazánk nyugdíjrendszerének. Ez különösen annak tükrében riasztó, hogy egyre kevesebb gyerek születik, így kevesebb az aktív korú munkavállaló, vagyis az eltartó. A Ratkó-generáció nyugdíjazása azért is vethet fel érdekes kérdéseket, mivel ez az első igazán tömeges generáció, amely úgy megy nyugdíjba, hogy sokan közülük önfoglalkoztatóként, vállalkozóként dolgoztak utolsó munkahelyükön. Minimálbérre bejelentett állásból éltek, illetve épp a korhatár betöltése előtt bocsátották el őket. Ráadásul egy folyamatosan változó jogszabályi környezetben igénylik meg az időskori ellátást. Több kutató is úgy véli, elszegényedés vár erre a generációra.

Sötét felhők gyülekeznek

– Szinte kötelező kűr a választások előtt, hogy a politikusok a szavazatokért cserébe „cukorkát” ígérnek a nyugdíjasoknak, amit azután a választásokat követően „visszacsennek” tőlük. Hogyan lehet ebből a csapdából kikecmeregni? – tettük fel a kérdést Holtzer Péter nyugdíjszakértőnek.
– Ha tudnánk a választ, sokkal könnyebben hozzákezdhetnénk a nyugdíjrendszer reformjának. Tényleg csapdahelyzetről beszélhetünk, hiszen Magyarországon a 3 millió nyugdíjas az aktív szavazók 40 százalékát jelenti.
– A fejlett országokban most is minden ötödik költségvetési „érmét” a nyugdíjakra fordítanak. Mivel a várható élettartam növekszik, változatlan feltételek mellett, az állami büdzsék egyre nagyobb hányadát emésztik fel a nyugdíjkiadások. Hogyan jutottunk idáig?
– Hosszú évszázadokig nagyon stabil volt a népességszám és a várható élettartam is. Nem létezett állami nyugdíjrendszer, sem más külső segítség. Ha eltekintünk az arisztokráciá¬tól, akkor azt mondhatjuk, hogy az átlagember nagyon gyorsan felnőtt, sokáig dolgozott, s egészen rövid ideig élt munkavégzés nélkül. Életének néhány induló évét és az öregkori pár záró esztendőt a család finanszírozta – nem túl fényesen. Körülbelül százötven évvel ezelőtt, az ipari forradalom, illetve a közegészségügyi változások hatására egyre több gyerek maradt életben, s egyre tovább éltek az emberek. Ebben a demográfiai átmenetben álmodták meg a fejlett országokban a mai nyugdíjrendszereket.
– A jelenkori válságból visszatekintve, ez nagyon kedvező korszak lehetett.
– Hogyne, hiszen a csökkenő halandóság és a növekvő élettartam már önmagában is hajtotta a gazdaságot. lyenkor könnyű olyan nyugdíjrendszereket létrehozni, amelyben sok aktív kis befizetéseiből kevés nyugdíjasnak tud a gondoskodó állam magas nyugdíjat biztosítani. Sőt a múlt század ötvenes éveitől a nyolcvanas évekig olyan jó időszakot élt meg a Nyugat, hogy tovább lazítottak a már eleve is kedvező induló feltételeken. Akkor épült be a politikai kultúrába az állami nyugdíj folyamatos növekedésének ígérete és a nyugdíjkorhatár csökkentésének igénye.
– Időközben csökkent a születések száma, öregszik a társadalom...
– Nem is működik, amit kitaláltak a kedvező átmeneti időszakra. Mert már kétszáz éve sem engedhettük meg magunknak, hogy az életünk felét, esetleg több mint felét munkavégzés nélkül, állami finanszírozással vagy más adófizetőktől származó juttatásokkal éljük le. Márpedig ma a középosztály és az attól felfelé lévő rétegek jellemzően negyven évet sem töltenek munkaviszonyban, miközben több mint negyvenet élnek még inaktívként. Felnevelésük, oktatásuk, szociális ellátásuk és időskori életszínvonaluk finanszírozása csak kisebb mértékben hárul a családra, míg a nagyobb részt az adófizetők közössége állja. Azt is észre kell venni, hogy a középosztálytól lefelé elhelyezkedő társadalmi rétegeknek mindeközben kevesebb jut mindebből.
– Recsegnek-ropognak hát a jóléti ellátórendszer eresztékei. Valahol engedni kell.
– A válság megsokszorozta a nyomást. A jóléti államok kezdik felismerni, hogy a nyugdíjrendszerek a két alapfunkciójukat sem tudják egyszerre betölteni. Egyrészt, hogy ne legyen túl nagy a szakadás az életszínvonalban a nyugdíjazáskor. Másrészt a végletes időskori elszegényedés megakadályozásáról. Valójában az a legfontosabb kérdés, hogy melyik a kettő közül az elsődleges.
– És melyik?
– Manapság egyre többen hajlanak arra, hogy az időskorúaknak adott védelmi háló jön először, mert nem tekinthető reális elvárásnak, hogy a módosabbak a viszonylag jobb aktív életpálya – munkahely, folyamatos bérjövedelmek – után a viszonylag magas nyugdíjat is az államtól kapják. Ezért a jövőben először a magasabb jövedelműek állami nyugdíjbiztonsága sérülhet.
– Ha a módosabbak kevesebbet kapnak az államtól, helyreáll az egyensúly?
– Még így is elkerülhetetlennek látszik a nyugdíjkiadások növekedése, akár az oktatási költségek kárára is, egy olyan világban, ahol az idősek száma egyre nagyobb, míg a gyerekeké csökken. Ám ezt a trendet valahogy mégis meg kell fékezni, mert a mostani pálya biztosan „felrobban”. Csak az a kérdés, hogy mikor…

Mennyit hoz a postás?

A tervezett 2,4 százalékos nyugdíjemelés többek között érinti az öregségi, az özvegyi, a szülői nyugdíjat, a rehabilitációs járadékot, az árvaellátást, a baleseti hozzátartozói nyugellátást, a mezőgazdasági szövetkezeti öregségi, munkaképtelenségi, özvegyi járadékot, az átmeneti bányászjáradékot, a balettművészeti életjáradékot, a rokkantsági ellátást, a rehabilitációs ellátást.

Elveszett generációk

Nagyon fontos, hogy a jóléti rendszer átalakítása során ne csökkenjen lényegesen az állami szerepvállalás a jövő generációjáról való gondoskodásban. Mert ez egy idő után már visszafordíthatatlan folyamat. A szűkös erőforrások, a nyomott növekedési kilátások és a magas – kimutatott vagy rejtett –munkanélküliség mellett a nyugdíjasoknak megígért életszínvonal mégis akkora terhet jelenthet, ami a „középgenerációk” lehetőségeit beszűkítheti. Így az aktív korúak vagy a fiatalok csoportjában adódhatnak elveszett generációk, amelyek nem remélhetnek stabil állást és biztos jövedelmet…

Öröm az ürömben

Januártól az öregségi nyugdíjasok átlagosan havi 2520 forinttal, a 370 ezer korábban rokkantnyugdíjas átlagosan havi 2140 forinttal számíthat több pénzre egy friss előterjesztés szerint – lapzártánk idején ez a hír járta. A januári emelést a hatályos törvények szerint nemcsak a nyugdíjaknál, hanem más nyugdíjszerű és egyéb ellátásoknál is végre kell majd hajtani. A korábbinál nagyobb járandóságra azok számíthatnak, akiknek még 2013 végéig állapították meg a nyugdíját, korhatár előtti ellátását, rokkantsági vagy rehabilitációs ellátását, baleseti járadékát. A 2,4 százalékos emelést megkapják a fogyatékossági támogatásban részesülők, valamint a volt katonák kiegészítő rokkantsági támogatására jogosultak is. A tervek szerint a megváltozott munkaképességűek ellátásai és a baleseti járadék a nyugdíjjal megegyező mértékben növekszik, ennek összege átlagosan 1450 forint, illetve havonta 600 forint lesz. A korhatár előtti ellátásban részesülők a nyugdíjemeléssel megegyező mértékű emelést kapnak, ez átlagosan havi 3360 forint. (Ennek az a magyarázata, hogy koruknál fogva magasabb a jövedelmük, mint az átlagnyugdíjasoknak.)

Az emelést mások mellett megkapják az egészségügyben azok a 62 év feletti orvosok, illetve szakdolgozók is, akiknek választaniuk kellett a nyugdíj- vagy munkaszabály miatt, és a munkát választották. Ők most a korábbi nyugdíjuk helyett nyugdíjpótlást kapnak. De ők valószínűleg nem juthatnak hozzá januárban az öregségi ellátásukat érintő emeléshez.
(szg)