Birkaszem a főnöknek

De haladjunk csak sorjában! Az Ózdhoz közeli Csernely polgármestere múlt iránti érdeklődését bányász nagyapjától örökölte. Gyerekként méhész apjával bejárta fél hazánkat, ifjan céget alapítva üzletemberként a fél világot, és családjával is gyakran utazott idegen tájakra. Tavalyelőtt a házaspár egy tévéfilm miatt ment Svájcba, mert az ottani Hun-völgyben antropológusok által bizonyítottan székely őseink egy maroknyi csoportja él, akik Attila seregéből leszakadva itt telepedtek le. Házaikon tulipános motívumokat, kopjafás temetőjükben Hont, Buda neveket láttak. Ettől kezdve nem volt megállás, Vincze Tamás László madjar őseink nyomába eredt.

– Könyvekben, interneten kezdtem keresgélni őseink útjait. Szerencsém volt, mert előtte nem sokkal a kazah–magyar kamara tagjaként bekerültem a kazah fővárosba, Asztanába utazó miniszterelnöki delegációba. Nagy szeretettel, bár pici szemrehányással fogadtak, amiért „csak most jövünk, pedig mi rokonok vagyunk”. Csupa ismerős szóra leltünk: az alma náluk is alma, a vénember tata, a vajköpülés köpöj. Itthon aztán felleltem Bíró András antropológus írását, aki elsőként „megkutatta” a Torgaji-medencében élő madjarokat, akikkel a rokonságunkat egymástól független genetikai vizsgálatok is igazolták. Ennek hatására döntöttem úgy, hogy expedícióval járjuk be őseink egyik útját, amely oda-vissza 12 ezer kilométer, s végcélja egy Saga nevű kis falu.

Tavaly júliusban indultunk, két strapabíró terepjáróval. A legtöbb elemózsiát az ország legnagyobb szürkemarhatartója, Szomor Dezső hozta, a fontos felszerelések (gyógyszerek, lámpák, ivó- és mosdóvíz) beszerzését rám bízták. Az első 1800 kilométert Bresttől Moszkváig autópályán tettük meg, a többit inkább nem nevezném útnak. Érdekes volt, hogy a dél-urali vagy északkazah vidéken még ma is gyakori a Lenin-szobor és a vörös csillag.

A 16 milliós Kazahsztán a szélsőségek országa. Saga ezer kilométeres körzetének sztyeppjein még fa sincs. Vidéken a házakat vesszőből, vályoggal tapicskolják össze, míg a városokban fából, kőből építkeznek. Vidéken főleg lovon és gyalog, a városokban egyszerű autókkal járnak, de a fővárosban Audik és BMW-k is cirkálnak. Áram, telefon, kábeltévé, műholdvevő a legkisebb faluban is van, ellenben a vezetékes víz hiánya miatt folyóban mosnak, mosakodnak és szarvasmarha száraz trágyájával fűtenek a zömmel állattartásból élő kazakok és madjarok. Sokan dolgoznak az olajiparban is, mert ebben olyan gazdag az ország, hogy kútfúráskor víz helyett gyakran olaj bugyog fel – emiatt a Sagán és környékén élők messziről, vödrökben hordják az ivóvizet.

Kostanay volt az első város, ahol már vártak minket. Meghatódtunk, hogy a hőségben népviseletbe öltözött lányok, öltönyös urak már órák óta az út szélén álltak, majd kenyérrel, sóval, kumisszal kínáltak minket. Ott jól bevacsoráztunk, sülteket sok zöldséggel, s innen mentünk másnap Sagába, ahol viszonylag sok madjar él. A földúton csak egyszer álltunk meg egy kis faluban, ahol örömükben birkát vágtak. Az expedíció vezetőjeként engem ért a megtiszteltetés, hogy a főtt birkafejet szétosszam és annak legbecsesebb részét, a szemét megehessem. Ezt visszautasítani óriási sértés! Szemeztem a hályogos birkaszemmel, és kértem a tolmácsot, mondja azt, vegetáriánus vagyok. Majd porig hajolva a szemet átadtam a faluvezetőnek, hogy ez őt illeti meg…

A sivatag szélén lévő Sagában iszonyú volt a hőség, mégis talpig díszben fogadtak minket. A birkafej sajnos ismét előkerült; kínomban elrágtam egy fület. Sagában kazakok, madjarok, kipcsákok élnek. A hivatalos nyelv orosz és kazak, mégis vannak ismerős szavak. A helyi monda szerint a torgaji magyarokat Attila hagyta itt, várják be a fősereget, s azzal együtt induljanak a messzi nyugatra. A fősereg mégis nélkülük ment el, de egyszer majd biztosan visszajönnek…

A madjarok külleme egyébként olyan, mint a miénk; aki ott szőke, kék szemű, az orosz. Gyakori étek a töltött káposzta, csak sertéshús nélkül, mivel a többségük muszlim. Látogatásunkkor éppen ramadán volt, de tiszteletünkre mellőzték a böjtöt és az alkoholtilalmat, így vodkával koccintottunk.

Utunk a fővárosban, Asztanában fogadással zárult, ahol elmondtuk, érzelmileg milyen fontos nekünk ez a rokoni kötelék, amelyet gazdaságilag is érdemes lenne szorosabbra fonni. Ja! Még nem szóltam az ajándéközönről, mert vittünk és kaptunk is! Kaptunk szőtteseket, aranyhímzésű kazak sapkákat, én egy olajfestményt, rajta a végtelen sztyeppen száguldó ménessel, továbbá kazah népviseleti kaftánt fejfedővel.

És a mesémnek még nincs vége! Amióta megtudtam, hogy Belső-Mongóliában élnek még törzsek, akik beszélik az ősmagyart, oda szervezek majd egy expedíciót.