Törékeny zacilét

Fontolva halad, lábára, bár bokája dagad, szép cipőt húzott. Őt ne sajnálják. Maga előtt gumírozott végű alumíniumkeretet rakosgat. Picit emel, kicsit tol. Bal lábbal utána lép, jobbal mellé zár. Rádől a keretre, megpihen, vagy csak önbizalmat merít tőle, hogy menni fog ez, a bajban nincs egyedül. Négy lépés még a bejárat. Nekem annyi, neki tíz-tizenkettő.
Az ajtónál érem utol, kinyitom, ezzel se kínlódjon, mert van nála zacskó is, mire ügyel, hogy a kerethez ne ütődjön. Fáradtan mosolyog, hogy köszönöm.

Frissen mosták a követ, csúszik – vagy az idős hölgy gondolja úgy, elég baj az, hogy ide jött, ehhez tanú már nem kell. Lassít, de hiába, már csak ez az út van, csak erre mehetünk tovább.

Három ablakot látunk, rajta feliratok, de aki ritkán jár erre, eltéved. Pedig érti, magyarul van, mégis rossz helyre áll. A zálogházi ember int, ez nem az ő területe. Öt órája munkában van már, ezért keveset szól, hüvelykujját lendítve jelzi, tőle balra keressük a megoldást. A következő ablaknál ülő kollegina már közlékenyebb: friss erő, lelkes is, bizonyítani akar, hozzá a hitelügyek tartoznak, közli. Még egy ablakkal arrébb kell sorolnunk. Araszolunk is óhaja szerint.

Az idős hölgy előrehajol, súg: hoztam valamit. Igen? – kérdi az ablak mögötti hölgy. Fáradt ő is, de mosolyog, int, tessék mutatni. Izgatott kapirgálás kezdődik, az idős hölgy táskát nyit, igazolványt keres, a becsüs még mindig mosolyogva leállítja, köszönöm, azt nem kérek. Nem? Azt hittem, szabadkozik az idős hölgy. Zavartan igazolványokat tesz el, hóna alá szorít, mintha élete függene tőlük. Már a zacskót bogozza. Apró, görnyedt hátú, nyújtóznom se kell, látom, a zacskóból selyemkendő kerül elő, abból konyharuha, úgy a selyempapír, amibe csomagolt. Óvatosan bont, a papírra még szükség lehet. Végre díszes csésze kerül elő.

– Sajnálom, de ezzel előbb nem ide kell jönnie – mondja a becsüs, s látszik is, őszintén szólt.
– De ez értékes! Eredeti kínai – próbálkozik erőtlenül az idős hölgy.
– A Bécsi utcai fiókunkba vigye, ott felbecsülik, igazolják, mennyit ér, utána lehet róla szó.
– Belváros? Bécsi utca? – kérdi az idős hölgy, úgy hangsúlyoz, mintha arra kérnék, a Himalájánál próbálkozzon. A Bécsi utca légvonalban is hat-hét kilométer. Busz, villamos, metró, mozgólépcső, átszállás. Nem, csóválja a fejét, neki ez már nem megy. Visszacsomagol: papír, konyharuha, selyemkendő, hogy a zacskó menet közben kerethez ne ütődjön, csésze ne csorbuljon, ne törjön. Keretét arasznyival előbbre löki, bal láb, jobb mellé zár, előrehajol, pihen, visszafordul. Bécsi utca? De szép is lenne, köszönöm a türelmüket, búcsúzik.

Rajtam a sor: a zsebemben a gyűrűt keresgetem. Úgy terveztem, karikagyűrűt hozok, de megerősödtem, még ujjra is, és nem is találom. A nejemtől „kölcsönöztem” hát egyet. Míves darab, lehet, nem éppen trendi, legalább tíz éve nem volt a kezén. Az ifjú hölgy nagyítóval nézegeti, aztán a mérlegre dobja, hogy sorolja: 14 karát, 7 gramm, rögtön adna érte ötezer forintot, hanem ha érdekel, jó feltételekkel van 15, 30 és 90 napos futamidőre hitelük, tőle jobbra a gyűrűért akár 38 ezret is kaphatnék. Hitel? Azt ne, az nem érdekel, felelem, a gyűrűt zsebre teszem, és indulok a járókeretes hölgy után.
De hogyan kezdhetnék cikket a végén?!

Ne inkább az elején? Csakhogy nem úgy van az, mint régen volt, mikor az ember a bizományi vállalathoz sietett, kérdéseket tett fel, hányan jönnek ünnepek előtt, mit hoznak, és cikket ír. Ma már ez nem megy. Mindenütt kommunikációs igazgatók, sajtót pallérozó emberek vannak. A BÁV-nál is, akik elmondják, személyiségi okok miatt a fiókokban fotózni tilos, tapasztalatokat szerezhetünk, kérdezhetünk is, de a kollégák nem nyilatkoznak.

Hanem a honlapunk segít, súgják meg. Innen olvasom: zálogház Kínában már 3000 éve működött, az első európait Pieta hegyén ferences rendi szerzetesek nyitották 1462-ben. Nálunk még bank se volt, de Mária Terézia engedélyével Pozsonyban 1773-ban nyílt az első zálogház. II. József uralkodása alatt Budán nyílt az első 1787-ben, pár évre rá, 1802-ben Pesten, a Szerb utcában is járhattak a polgárok zaciba. Azután, hogy időben ugorjunk egy jelentőset, a rendszerváltozás után zálogházat csak állam nyithatott. Ma már oda a privilégium, nyit értő és kevésbé értő, mohó – a gyors gazdagodás reményében.

Halandó a Nagykörúton, ha eldob egy követ, azzal zálogház kirakatát találja el. Zaci van dögivel. Gyűrűvel indulok is tapasztalni, de már a zaci se a régi. Sor nincs, beadtunk már mindent, mit lehetett. Van képekkel, bútorokkal oly szépen kidekorált ház, az ajtóban azon gondolkodom, hogy a cipőmet vajon le kell-e vetnem. A becsüs olyan, fel se néz rám, gyűrűt forgat, szerény összeget közöl, de nem aláz, nem mondja, hogy tényleg ezzel jött?! Tény, aggódni felesleges, 3,6 millió értékig még igazolványt se kérnek.

A hideg lehetett az oka, de a súlya, karátszáma zsugorodott: hol gramm, hol karát tűnt el, de a kínált összeg alig változott, pedig jártam szorgosan a fiókokat. Már állami zálogházhoz se ragaszkodtam. Végre jókedvű becsüshöz tévedtem be. Mellette lóversenyfogadó iroda is üzemel, mégis, csak én vagyok egyedül. Mindig ekkora a forgalom, kérdem. Ő legyint: azt ne higgye, játéknapon, ha a lovisok tippet kapnak, gyűrűt, láncot, bármit leadnak, fogadnak, majd idővel visszaváltják, hogy tuti tippjük volt, ilyet senki ki nem hagyna.

A Nagycsarnok közelében járok. Zaci zaci hátán. Már az ablaknál állok, a hölgy kiint, türelem, egy pillanat. Várok. Lopva az órámra nézek. Öt perc eltelt. A fia beteg, mumpszos, aggódik. „Lehet, hogy nem lesz unokám. Az uram? Sehol, eltűnt, csatangol, éjjel eszi haza a fene. Hogy rúgnám ki, anya, hogy rúgnám ki? Most? Legalább te ne bosszants!” Már ketten várunk rá. Ő int, türelem, beszélni kell az apjával is. „A vérnyomás nem játék, ha megbénulsz, ki tologat? Én? Én nem! Bocs, de vannak nálam.” Negyedórát vártam, kinek pénz kell, ennyi belefér. Gyűrűt mérlegre dob, 28 ezer, közli, többet nem adhatok, szól. Fejet rázok, pedig ez a nap ajánlata. Nem? Nem! – mondja a hölgy, és újra a papára koncentrál, hogy „úsznod kellene, az majd helyrehoz”.

Ezzel kezdjem az írást?! Akkor már inkább azzal, hogy az idős hölgyet még az üzlet előtt utolérem. Engem érdekel a csésze, kezdem. Tényleg? – hitetlenkedik. A párom vette, míg tudott, bolhapiacokra járt. Pénze alig volt, de vett, eladott, vett. Meglásd, ebből meggazdagodunk, mondta. Gazdagok nem lettünk. Ő tavaly elment, ebből kávézott reggelente, én, ha ránézek, a szívem facsarodik miatta. Tényleg érdekli? – kérdi.

– Nagyon.
– Mennyi pénzre gondolt?
– Nem is tudom. Mennyire is? Úgy háromezerre. Vagy legyen inkább 2500?

Rendben, felelem, és fizetek. A közeli piacra indul, halat vesz, fát, ajándékot, sosem tudom meg. Én a csészét nézegetem, a feliratot olvasgatom: Cha cha fine porcelain made in China. Virágok vannak rajta és lepkék, apró csillogó kövekkel. Szép, még a Hamburg felirat se zavaró. Jó lesz kávézni, bár ajándéknak se utolsó.