Varsó: az újjáépült történelem

Nos, a lengyel fővárost a németek gyakorlatilag a földdel tették egyenlővé a II. világháború idején. Ne gondoljuk azonban, hogy csupán a hadi cselekményeknek esett áldozatul a város. Az 1939-es inváziót még csak-csak megúszta. Az 1943-as gettólázadásnak főleg az a városrész esett áldozatul, ahol a harcok folytak. De a varsóiak a rá következő évben ismét felkeltek elnyomóik ellen, s ez csaknem megpecsételte a városuk sorsát. A több hónapig tartó véres küzdelmet a németek végül vérbe fojtották, majd szisztematikusan rombolták a még megmaradt épületeket. A város nyolcvan százaléka elpusztult, az óvárosban csak a pincék maradtak meg.

A háború után sokan úgy gondolták, Varsó nincs többé, a fővárost áthelyezik a harcokat jobban átvészelt Krakkóba, netán Lódzba. Még többen gondolták azonban úgy, hogy ismét felépítik a várost – mégpedig a háború előtti formájában. A királyi várat például közadakozásból. Akkor, amikor a háború után a betevő falatra is alig telt. De nem tehettek másként, hiszen az épület magát Lengyelországot, s benne Varsót jelképezi. Varsót, amelynek jelentősége a XVI. században kezdett növekedni, akkor, amikor III. Vasa Zsigmond Krakkóból ide helyezte át az udvarát.

Hogy a királyi vár újraépítése a II. világháború után mekkora teljesítmény lehetett, azt akkor érzékeljük igazán, amikor az épületbe lépünk. A pompás termek az egykori Lengyelország nagyságára utalnak. Igen, minden olyan, mint egykor volt! Honnan tudjuk? Onnan, hogy a lengyelek igyekeztek minden fellelhető dokumentumot, festményt felhasználni az újraépítéshez. S ha valamiben nem voltak bizonyosak, meghirdették, kinek van a birtokában valamilyen adat, kép. A trón mögötti, sasokkal díszített drapéria egy darabkája például évek múltán került elő Amerikából, ennek alapján készítették el az újat.

Így építették újra a teljes óvárost. A lakóépületeket, a templomokat, a közintézményeket a romok eltakarítása után megmaradt alapokra, esetleg pincékre.

Ilyen épület például a Szent Kereszt-temploma, amely az 1849-ben Párizsban elhunyt géniusz, Frédéric Chopin szívét őrzi. A zeneszerző maga kérte, hogy a szívét halála után vegyék ki a mellkasából – egyszerűen rettegett attól, hogy netán élve temetik el. Chopin kultusza egyébként is példamutató a városban. Az a legkevesebb, hogy Varsó repülőterét róla nevezték el. Az utcákon pedig számtalan helyen pihenhetünk meg olyan padon, amelyen egy gombot megnyomva a zeneszerző valamelyik művét élvezhetjük. A város egyik legelőkelőbb helyén áll a többemeletes múzeuma, ahol nemcsak az életével, annak tárgyi emlékeivel ismerkedhetünk, de Chopin-muzsikát is bőven hallgathatunk. A múzeumban találkozunk olyan rajzzal, kézkarccal is, amelyen Chopint barátja, a magyar Liszt Ferenc társaságában ábrázolják.

Apropó, magyarok. A városban számtalan kétnyelvű tábla hirdeti a két nép jó kapcsolatát. A lengyel ismeretlen katona sírjának közelében, az egyik ház falán lévő márványtáblán olvashatók a köszönő sorok azért a több tízmillió töltényért, amelyeket a magyar nemzet adományozott a végveszélybe került országnak 1920-ban. A szovjet csapatok már Varsó alatt jártak, amikor a lengyelek a világ népeihez fordultak segítségért. Egyedül mi mozdultunk meg, s küldtük az adományunkat Románián keresztül. A lengyelek meggyőződése, hogy mindennek meghatározó szerepe volt a Visztula-parti csodában, ahogy ők nevezik, vagyis abban, hogy sikerült megállítaniuk a túlerőben lévő agresszort, s a 123 évnyi szétdaraboltság után sikerült megőrizniük a függetlenségüket.

De részesültem egyéb meglepetésben is magyarként Varsóban. Az impozáns belvárosi utcában sétálva hatalmas tablókba botlottam, rajta lengyel és magyar nyelven a két nép kapcsolatának legfontosabb állomásai. Mindenféle évforduló vagy egyéb alkalom híján, csupán a történelmi emlékezet ébren tartásának okán. Mert a lengyelek nem győznek eléggé hálásak lenni azért, hogy a II. világháború idején a menekültjeiket befogadtuk. Azt sem felejtik el, hogy az 1944-es varsói felkelés során a németek magyar egységeket is felvonultattak ellenük, ám nemhogy hasznunkat nem vették, de amikor a magyar katonák egyszer csak átadták fegyvereiket a lengyeleknek, sürgősen vissza is vonták a csapatainkat.

A lengyelek történelemtisztelete egyébként is példaértékű. A gettólázadás helyén építették fel a lengyelországi zsidóság múzeumát, amely már csak a belső berendezésre vár. A varsói felkelés történetével pedig egy valamikori gyárépületből átalakított múzeumban ismerkedhetnek az érdeklődők. A Vörös Hadsereg ismét a Visztula túlpartján járt, ezúttal vélt felszabadítóként, amikor ’44. augusztus elseje hajnalán a lengyelek felkeltek a német hódítók ellen, s elfoglalták a város nagy részét. Sztálin azonban megálljt parancsolt katonáinak, s megvárta, amíg több hónapos véres küzdelemben végül a németek felülkerekednek, majd véres bosszút állnak a városon. A múzeum a maga interaktivitásával a budapesti Terror Házára emlékezteti a látogatókat.

Ha pedig a kulturális élményeket követően némi sétára vágyunk, akkor javasolhatom Varsó óriási parkjait. Közülük is talán a legszebb a Lazienki Park, benne megint csak Chopin – és Liszt Ferenc – szobrával. Nyaranta szabadtéri hangversenyeket rendeznek az emlékmű tövében. A környéken „valódi” régi épületeket is találunk, ezeket a háború idején a német hadvezetés lakta, ezért nem rombolták le őket.

Feltétlenül érdemes még felkeresnünk a mi fertődi kastélyunkhoz hasonló wilanówi palotát, amely szintén átvészelte a háborút, s méltó helynek bizonyult a kormány vendégei számára. Utolsóként 1975-ben Kádár János szállt meg benne, ezt követően mint múzeumot megnyitották a nagyközönség számára.

Nem akarom azt a hamis látszatot kelteni az olvasóban, hogy Varsó csupa műemlék épületből áll. Mint a nagyvárosok általában, ez sem nélkülözi a modern építészet alkotásait, a hipermodern felhőkarcolókat, bevásárlóközpontokat. Mert bármennyire tisztelik is a lengyelek a múltjukat, az 1,7 millió lakosú Varsó nagyobbik része mégiscsak egy ízig-vérig XXI. századi város.

Varsói utunkat a budapesti Lengyel Nemzeti Idegenforgalmi Képviselet tette lehetővé. Köszönet érte.