Feje tetején a világ

Persze lehet, hogy kár a farsangi vigasságot ilyen horderejű elmélkedéssel megterhelni. Hagyjuk az elmélyülést a böjtre, adjunk inkább teret a felszabadult örömöknek, s mulatozzunk önfeledten, amíg csak lehet. Hogy pontosan meddig is? Hamvazószerdáig. Ám ezzel kapcsolatban csak egy a biztos: szerdára esik. Ám hogy melyikre, azt ember legyen a talpán, aki kiszámolja. Megpróbáljuk? Először azt kell megfejteni, hogy húsvét ünnepe mikorra esik. Lássuk csak: a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnap… – szerencsére piros betűvel jelzik minden naptárban. Innen aztán egyszerű a folytatás. Visszaszámoljuk a nagyböjt időszakát, amiről köztudott, hogy negyven nap. Nos, hamvazószerda az idén március tizenegyedike, vagyis egy keddi nap… Ja, hogy a böjtben a vasárnapok nem számítanak? Lám, a farkával csak a bonyodalom van. Mert miért nevezik a farsangvasárnaptól húshagyó keddig tartó háromnapos időszakot a farsang farkának? Talán, mert az ünnep végén található, a legizgalmasabb részének számít és állandóan mozog. A kezdete viszont egyszerű és stabil: vízkereszt, vagyis január hatodika. Csakhogy nem minden országban… Sőt még az országon belül is változó: a velenceiek számára már karácsony másnapján elkezdődik, Rómában azonban csak hamvazószerda előtt tizenegy nappal.

De kezdődjön bármikor, a lényeg ugyanaz: vidámság, evés, ivás, tánc, pajkossággal és erotikával fűszerezve. Gondoljunk csak a fülledt riói karneválra, a csupasz kreol bőrök látványára, a ringó csípőjű szamba-táncosok felvonulására. Fogadjunk, hogy a halottas menet jut róluk az eszünkbe utoljára… Pedig az első farsangi jelmezesek halottas menetet utánozva vonultak – legalábbis hazánkban, valamikor a középkorban. A farsang sztárja itt nem tangás bikinibe, hanem sírásójelmezbe öltözött, míg a többiek tüzes kereket görgettek és ijesztő maskarákat vettek magukra. Hogy miért viselkedtek ily furcsán? Mert a gonosz szellemeket, a halált, a hideget akarták elűzni ezzel. Részben sikerült: a tavasz még sosem maradt el. A keresztény egyház azonban nem járt ilyen sikerrel, legalábbis a farsangi szokások kiirtását illetően. S ha már eltörölni nem tudta, mi mást tehetett: felruházta vallási elemekkel e buja szimbólumokkal teli, pogány ünnepet. Így mindenki úgy ünnepel, ahogy akar: ki tivornyázással, ki pedig Gyertyaszentelő Boldogasszonnyal. A nyugati keresztények mindjárt farsang elején a kánai menyegző napjáról is megemlékeznek, amikor Jézus véghezvitte első csodatételét: borrá változtatta a vizet. Bár ilyesmiben az egyszerű násznép nem reménykedhet, a legtöbb lakodalmat régebben a magyar falvakban mégis farsangkor tartották. Nem véletlenül: a mezőgazdasági munkák ilyenkor szüneteltek. A nagy nap általában hétfőre vagy szerdára esett, kizárásos alapon: a keddet szerencsétlennek tartották, csütörtökön pedig nem illett hangosan mulatozni, mert a péntekre készültek, szombaton meg a vasárnapi misére.

Ugorjunk egy nagyot – akár eleink a farsangi mulatságon, mivel ez a mozdulat garantálta, hogy nagyra nőjön a kender. Ha a magasugrás nem ment, akkor sem keseredtek el: ugyanezt a célt szolgálta a hosszú laska is a húslevesben. Mi viszont csupán elméletben tesszük és csak azért, hogy kitekintsünk Párizsra, ahol 1715-ben az arisztokrácia az első operabált tartotta. A következő században aztán elterjedt a bálozás, a magyar vidék kiemelkedő eseményévé lett a megyebál. Táncos összejöveteleket szerencsére napjainkban is tartanak, de hogy a farsangból mi maradt mára? Többnyire idegenforgalmi látványosság. Ez se rossz, ám gondoljunk bele: mekkora különbség valamit kívülről nézni vagy tevékenyen részt venni benne… Márpedig a farsang lényege mégiscsak a gőz kieresztése, a szabályok legális áthágása, az önfeledt bolondozás. Nem véletlenül maradt fenn évszázadokon át: bizony, nagy szükségünk van rá. Hogy aztán alaposan kifarsangolódva kezdődhessen a negyvennapos böjt, az önmegtartóztatás. De lám, milyen az ember? Mindjárt az elején felfüggeszti az önsanyargatást, s még ideológiát is teremt hozzá: a farsangról megmaradt étel nehogy kárba vesszen – hangzik az érv. Így lesz a böjt második napjából – közvetlenül hamvazószerda után – Torkos Csütörtök, vagyis egy jó nagy zabálás…

Repülő fánk. Gyakorló háziasszonyként ki ne gondolt volna már arra, hogy mérgében az egész alapanyagot odavágja? S vajon mindig jól tesszük-e, amikor önuralmat gyakorolunk? Hisz’ ha a bécsi Krapfenné is legyőzte volna indulatát, talán nem létezne ma fánk. Már ha igaz a történet a fánk születésének körülményeiről Halász Zoltán Mesélő szakácskönyvében. Az első fánk Krapfen pék özvegyének kezei közül került – pontosabban repült – ki. Egy nap nem sikerült ugyanis idejében megsütnie a kenyereket, emiatt a pékségébe érkező vásárlók elégedetlenkedtek. Az asszonyság kijött a sodrából, letépett egy tésztadarabot, hogy az egyik zúgolódó fejéhez vágja. Ám a tészta célt tévesztett, s egy forró zsírral teli lábosba esett. Mi sült ki mindebből? Hát az első fánk – vagyis a Krapfen, ahogy a bécsiek mondják.

Forró és velencei. Ha a riói karnevál az érzékeké, akkor a velencei az eleganciáé. Bár ezt nem biztos, hogy mindenki így gondolja, akinek volt már szerencséje a Szent Márk téri tömegnyomorban célját vesztetten sodródtatni. De tegyük félre a múltba dermedt emlékeket, s a gyakorlat helyett nézzük a szép elméletet. Például azt, ahogy a dózse és a vendégei a palota erkélyéről köszöntik a tömeget. A magasban a Campanile óratornya és a palota között drót feszül. S bár nem fiatal légtornász egyensúlyoz rajta, ahogyan régen, csak egy papírral bevont méretes gipszgalamb, ám annak legalább nyitható a hasa. Márpedig ez nagy öröm a karneválozóknak, hiszen potyog belőle a sok konfetti. Feldíszített gondolák, gyönyörű ruhák, míves álarcok, tollas-tüllös költemények a fejeken – ilyen a karnevál Velencében, a szerelem városában.