Rácsra szabott terápia

Semmi sincs nálunk, mi beteget vidítana – hacsak a jegyzetfüzetet, tollat, fényképezőgépet nem számítjuk, mire ilyes látogatásoknál talán nincs is szükség. Nem várnak reánk. Jöttünkre nem ugranak ki ágyból a betegek, erőt mutatva: de jó, hogy bejöttél, köszönöm. Nem! Fekszenek, műtét előtt vagy éppen túl azon. Akiben van szufla, s működik benne a börtönreflex, azért feláll, az ágy szélére ül fegyelmezetten.

Az el nem mulasztható „Hogy vagyunk?” kérdésre röviden válaszolják: jól. Az infarktusos beteg csak csippent a szemével, bár még minden vacakol rajta, de úgy érzi, jól haladnak a dolgok. A „Mit csinálnak?” kérdésre egyszerre felelik: jelentjük, gyógyulgatunk, tolnánk az időt előre. Majd elbizonytalanodnak, hogy így ez nem pontos: aki büntetését tölti, örvend, hogy fekszik, pihen, közben fut, repül vele az idő.

De van, akinek orvosai néhány napja megmondták, hiszen joga tudni, mi van vele, hogy megteszünk mindent, ám hazudni felesleges, nagyon nagy a baj. A büntetéséből évnyi van hátra. Úgy egyébként? Egy hét? Hónap? Év? Netán kettő? Jósolni se mernének. Erre azért a legvagányabb ember is, aki eddig nem törődött vele, mit tett, ebből mi lesz, megtörik. Ki nem mondott kérdések tolakodnak elő: most mi lenne a jó, teljék gyorsan az idő a várt szabadulásig, vagy inkább minden lassuljon, lehessen kiélvezni még a fájdalom nélküli perceket? Fekszenek, semmiségen is összezördülnek, a plafont nézik vagy keresztrejtvénnyel bajmolódnak: mindegy, a vízszintes-függőleges kérdéssor mit ad ki, s sikerül-e a megfejtés. Talán nyereményt átvenni se lesz idő. S minek is? Itt csak az idő fontos, az pedig telik, szép, szabályosan szabadulásig vagy még annál is tovább…

Különös hely Tököl a rabkórház okán. Jártam már itt, látom, azóta csempét, követ javítottak, ágyakat cseréltek, és érkezett sok okos gyógyító gép is. Nem a legmodernebbek, középkategóriásak vagy kicsit korszerűbbek, amire éppen futja. Igaz is, itt muszáj észnél lenni, a fogvatartott helyzeténél fogva olyan, akár a gyerek, ha nem tud saját magáról gondoskodni, őt óvni, vigyázni kell, ha már szabadságától megfosztották. Vigyázzák is.

Azért ma már több az autó, a parkolóban szabad helyet alig találni. Luxuskocsit ne keressünk! A szavazás felesleges lenne, töröljék-e itt is a hálapénzt. Ez itt sosem volt divat, s nem is lesz. Itt az életmentő műtét és a felépülés után se túl gyakori, hogy a beteg hálálkodna: doktor úr, nagyon köszönöm.

Sőt történt ellenkezője is. Rég volt, de emlékeznek rá. M. ügyét a Legfelsőbb Bíróság tárgyalta. Tettét ismerte mindenki, a televízió ebből élt, az ország egységes volt, nem tudták pontosan, hogy M.-et mire ítélik, de azt igen, megérdemli, sőt még annál többet is. A tárgyaláson M. egykedvűnek tűnt. Nem fészkelődött, nem sóhajtgatott, amennyire a bilincsek engedték, kényelmesen ült, időzött. Kikapcsolt, mintha nem is róla beszélnének. Ült, a tenyerét fixírozta, az élet-, a sors-, a karriervonalakból kívánt okosodni, amikor az ügyész felolvasta a vádat, hogy meglesett egy ifjú szerelmes párt, előbb a fiút ölte meg, aki alig múlt 18 éves, azután a kedvesét, osztálytársnőjét gyilkolta s erőszakolta meg. Még ekkor se nézett föl, s nem tekintett körbe, hogy ugye ezt azért nem képzelik róla. Csak ült, várta, jöjjön, minek jönnie kell. Még EU-csatlakozáson innen voltunk, s létezett halálbüntetés is, de olyan nyugodtan hallgatta az indoklást, hogy kötél, akasztás vár rá, mintha arról esne szó, aznap mi lesz az ebéd. Az őrök figyelme lanyhult, a vezetőszíjat pillanatra elengedték, ő felugrott, a bírái felé fordult, hogy ezt fogtok felakasztani engem, s intett nekik. Az ablakba belefejelt, a törött üvegben a nyakát balra-jobbra forgatta. Ennyi vért tárgyalóteremben még nem láttak. A doktorok, bár nem bíztak benne, hónapokig küzdöttek az életéért. Eret varrogattak, légcsövet, gégét, nyakat stoppoltak, meg is plasztikázták, mutasson valahogy. M. pedig úgy fél év múlva, amikor négy őr felügyelete mellett az utolsó vacsoráját fogyasztotta, majd hajnalban az akasztásához kísérték, rájött: veszített, élete utolsó napja mégse a tervei szerint alakult.

Az orvosok? A hírt hallva összenéztek, nem voltak boldogok, de ők megtettek mindent, mit lehetett. Gyógyításra esküdtek fel, nekik a beteg, az beteg, akit gyógyítani kell. S ma sincs ez másképp, a médiumok mindenről beszámolnak. Tudják, ki áll előttük, s lehet, szívük szerint hagynák a sorsára, de ez lehetetlen, nem szabad, s mindent megtesznek érte. Az embert menteni, óvni kell. Mit vétett? Mi bűne? Eldönti majd a bíróság.

Mondják, orvosnak, ápolónak az első néhány hónap azért nehéz itt. Rossz megszokni, amikor belép, zárul a rács mögötte, mintha fogoly lenne ő is. Az se egyszerű, amint bilincsbe verve érkezik a beteg, akinek vesztenivalója sincs, lehet, csak a szökésen agyal, és kiszámíthatatlan, a következő pillanatban mit tesz. Azután az orvos és ápoló megszokja a helyzetet. Maga se érti az okát, de marad.

A volt főorvos, néhai Vagács doktor több mint 40 évet „húzott le” itt. Rosszat nem mondott otthon, ma már a fia dolgozik itt.
Vagy vegyük Barna Ildikó doktornőt! Ő Marosvásárhelyen végzett, egy évet munkálkodott Moldovában. Fül-orr-gégésznek készült, végül tüdőgyógyász lett, vélte, gyakorolni, tudást elmélyíteni vagy „ugródeszkának” jó lesz Tököl, és kicsit marad – ennek 41 éve. Mi tartja itt? A megbízott főigazgatói állás? A kitüntetések? Ugyan már! Ezek különösképpen nem érdeklik. Ő sem érti az okát, bár hívták sokszor, miért nem állt odébb. Illetve tudja, a szakmai kihívás okán, feleli.

S ezt hallom később Bundicsné Pap Éva megbízott ápolási osztályvezetőtől vagy Bíróné Egresi Katalintól, a sebészeti osztály főápolónőjétől is. Tököl majd mindennap kihívás. Még a szabadnap is. Katalin épp főzött otthon, nagymosást indított be vasárnap, amikor szóltak, beteget hoztak, műtik, s vezető szakasszisztens kell, ki jó tempóban szikét csap a sebész tenyerébe, ollót, gézt, érfalleszorítót, sebvarró cérnát ad. Amint végeztek, látták, a beteg gyomrából egy fémvödör fogantyújának a fele került elő. Hol lehet a másik fele, találgatták. Úgy negyedév múlva meglett, az is a beteg gyomrából került elő. Nyelt egyet újra. S hát kihívás az is, hogy a rab zárkaközösséget unva ereket vagdal, húsz filteres teából, azt egyszerre beáztatva „dobit” főz, különféle „bolondító” növényeket nyel, hogy az EKG, vérnyomásmérő megzavarodik tőle, kezdő orvos elhűl, ez ugyan mi?!

Azért finomodnak a módszerek. Most leginkább a bőr alá fecskendezett vazelin a divat, két hétig dagad tőle a láb, s míg ápolják, az ember taktikát dolgoz ki, mit kellene majd a tárgyaláson vallania. Meg a szembe csepegtetett tinta dívik, ami gyulladást okoz, szemész erre már csak legyint, egy-két hét, s az egésznek nyoma sincs. Nem öncélú dolgok ezek, betegség, baj régi cimborákat, tettestársakat összehozhat, s minden közös szó értékes lehet.

Hétfő van, a legkülönösebb nap. A gyógyultakat ma szállítják haza a börtönbe, s ma jönnek az új betegekkel. A rabomobil gyakran fordul, ontja a pácienseket. Kész bolondokháza, mondanánk, de Bundicsné legyint: szokásos, semmi különös, évente több ezer beteg érkezik.

Háromemeletnyi körsétánkra indulunk. Találkozunk Henivel. Adminisztrátor volt, s a főnöke kívánságára néha „tévedett” a számításokban. A bajban egyedül maradt, s kapott három évet. És dolgozott mosodában, télen, nyáron, 40 fokban, tüdőt próbára tévő párában, majd beteg lett, ide került, jól viselkedett, s maradhatott. Ötkor kel, mosdót, folyosót, kórtermet takarít, és boldog, hogy száz közül őt választották. Mosolyog betegre, frissen mosott követ összejáróra, a mosoly semmibe se kerül, és gyógyít is. Amúgy „hivatalosan” Angliában van, ne keressék.

Megyünk a „babarészlegbe”, terhes anyukák közé. Ők pocakot előredugva sétálnak, és találgatják, eléggé fönt van a pocak, fiú születik vagy lány? És lesve, irigykedve már T.-t nézik, aki tíz óránál többet is vajúdott, mire Daniellát császármetszés után 3440 grammal megszülte. Kéthetes, nyugodt kislány. Ha látja őt, T. mosolyog, az ügyvédje azzal nyugtatja, próbálkozik, hogy a gyerekével szabaduljon. „A párom látogat. Ígéri, ez így is marad, és én hiszek neki. Kint lesz-e munkám? Mi lesz majd a picivel, na, látja, ezt nem tudom” – mondja, majd sírva fakad, hogy nyugtathassuk, a babának nyugalomra van szüksége. Tudom, tudom, feleli, de azért hüppög tovább, itt bent sok még a bizonytalanság.

Emelettel lejjebb fekszik S., a juhászból lett akasztói vállalkozó, aki túl nagyot álmodott, stadiont, NB I-es focicsapatot. A „csúcson” még Leonardo da Vinci Utolsó vacsoráját, ami ugyan freskó, majd’ milliárdért megvette és a nappalijába akasztotta… Éveket ült. Neje elhagyta, a stadionja lerobbant, ő tönkrement, pénz nélkül kezdett mindent a nulláról. De megint túl gyors, túl bátor lett, újra lecsukták, ebből még évnyi hátra van, és utána újabb ügyből újabb tárgyalása lesz, és büntetés is. Hogy van, Józsi bácsi, kérdezzük. Legyintene, ha lenne hozzá ereje. Fél éve sincs, hogy láttam, azóta úgy a felére fogyott, a paplan alig dudorodik rajta. Halkan szól, inkább csak sóhajt, vacakul. Innen saját lábamon már ki nem kerülök, feleli. A hasnyálmirigyemen is találtak valamit. Ugyan már, remény mindig van, nyugtatjuk.

S ezt mondjuk Pásztor Zoltánnak is. Ő arccal, névvel mindent vállal. A Koszi-klán tagjaként, 33. rendű vádlottként, fegyveres rablás bűnsegédeként is kapott 5 év 8 hónapot. (A „nagyhalak” évtizedek múlva szabadulnak.) Pásztor a legrosszabb beteg, ha kérdik, mi baja, legyint, semmi. Gyengeség börtönben nem mutatható. De hirtelen lepottyant róla 15 kiló, kivizsgálták, rákos daganatot találtak a vastagbelein. Remélte, jóindulatút. Tévedett. Áttéteket keresnek, kedden műtik. Remélem, túlélem, ha nem, ennyi volt, mondja, aztán fekszik, a rejtvényt nézi, de nem jut eszébe semmi, vagy mindegy is, mi lehet a megfejtés, hallgat, pihen.

S találkozunk még Zoltánnal is, aki megszakításokkal a 18. évét kezdi bent. Kezelték cukorbetegséggel, trombózissal, agyvérzéssel többször is, műtötték a gerincét kétszer, most nyaki műtét várna rá. Lassan szabadulna, kint hosszú a várólista, nem is tudja, a szabadulásért vagy a maradásért szorítson.

S megyünk még a megbízott főigazgatóval, főnővérrel. Hétfő van. A rabomobilok ontják a betegeket. Két óra körül már 88-nál járunk, s hol van még a vége, talán úgy 200 körül állnak majd meg. A folyosó megtelt. Köntösben, pizsamában, papucsban, kezükben nejlonzacskóval várnak a hölgyek. S jönnek a férfiak, betegek és szimulánsok is, tárgyalás előtti vallomásegyeztetésben reménykedők. Jövő hétfőig el is dőlhet, miben reménykedjenek: múljék gyorsan az idő vagy tartson sokáig, addig, míg csak lehet…